„Újságot olvasni veszélyes dolog. Ebben az elődei is egyetértettek"
(Audiencia I. felvonás)



kritika
Halász Judit nem is olyan régen megjelent összegző  életrajzi kötetét (Nem születtem varázslónak) azzal a fájdalmas hiányérzettel teheti le az olvasó, hogy abból bár sokat megtudhat Halász Juditról, az énekesről, Halász Judit gyerekekkel való viszonyáról, még talán Halász Juditnak az élethez való viszonyáról is, de csak nagyon keveset Halász Juditról, a drámai  színésznőről.
Mintha már ő maga sem vetne magával akkora mértékben számot  színészként, mint mondjuk énekesként.  Még Bródy is ezzel a gügyögéssel vezeti fel a pályáját összegző Halász Juditot: „Igaz történetek az igazi Halász Juditról, aki egy tündér. Én ismerem őt személyesen. Tényleg ilyen. Lehet, hogy a Mikulás is létezik?”
Ha pedig most csak annyi lenne a Pesti Színház Audiencia című előadásának az  érdeme, hogy ismét nagyon is az eszünkbe juttatja,  mekkora drámai színésznő is Halász Judit, az már tökéletesen elég is lenne egy jó estéhez.
De ennél még többet is kaphatunk ettől az előadástól.
Elsősőrban  egy tényleg szórakoztató estét. Aztán  egy királynőt, nyolc miniszterelnököt, hatvan évet, na és egy Peter Morgant első alkalommal magyar színházakban.

Peter Morgan  a filmvilágban manapság divatos sztárforgatókönyvíró. Se szeri, se száma azoknak az általa jegyzett filmeknek, amik kasszasikerek lettek világszerte. Az Audienciával habár a színház területére merészkedik, mégis egyfajta különös forgatókönyvként fogja fel II. Erzsébet uralkodásának azt az emblematikus, ám a világtól elzárt, évizedek óta pergő rutinját, amikor  a mindenkori brit miniszterelnök hetenkénti meglátogatja őt és beszámol a világpolitika és a brit belügyek  alakulásáról.

Az Audienciában nem idősorrendben lapozhatunk az események között, hanem egyfajta vélt érzelmi fonal mentén haladunk, ez és csak ez a szál köti össze az eseményeket. Az az ív, ahogyan II. Erzsébet viszonyul Britannia  XX. és XXI. századi miniszterelnökeihez, és persze a saját 60 évéhez.
Hogy a darabban felvonultatott miniszterelnöki miniportrék és Erzsébet viszonya  hozzájuk mennyire valóságos és mennyire fikció azt természetesen nem tudhatjuk, hiszen az uralkodó híven a brit szokásjoghoz nem avatkozik bele még állásfoglalásokkal, politikai szimpátia gesztusokkal sem nyíltan a brit belpolitikába. Nagyon meglepő lenne, ha  az udvar most kivételt tett volna, méghozzá egy egyenesen a West Endre iródó darab kedvéért, és Peter Morgannek felfedte volna  utólagosan is ezeket. Így hát a darab célkitűzése annyi, hogy ezeket a miniportrékat és lehetséges audiencia-forgatókönyveket valóságos színháznak érezzük.
Annak fogjuk.

Annak fogjuk például John Majort (Fesztbaum Béla remekelésében), aki egyfajta bánatos, szomorú, szürke bohócként csetlik-botlik ezeken az audienciákon úgy az uralkodója, mint a mindenkori  történelem előtt.

Lehengerlően gázol  át rajtunk  Winston Churchill (Lukács Sándor megdöbbentő metamorfozisában), aki  rezignált vén rókaként járul a fiatal Erzsébet elé, akinek például soha nem merte kimondani, hogy ő tulajdonképpen ülni szeretne az audienciákon; és ha nem is fiatalos, de mindenképpen új inspirációt kapott emberként távozik balra el a színről és a XX. század történelméből is, vállán csak úgy könnyedén átvetve a XX. század minden egyes számba vehető terhét.

A legátütőbb úgy számunkra, mint II. Erzsébet számára mégis  Harold Wilson (Hegedűs D. Géza)  miniszterelnöki látogatásai. Peter Morgan szerint a mindenkori bogaras miniszterelnökök legbogarasabbja ő volt, s mégis, éppen ezért ő (lehetett) a  legrokonszenvesebb Erzsébet számára.

Ha Anglia és politika, akkor  természetesen még elmaradhatatlan  a Vaslady, Margaret Thatcher alakja is. Nyugodtan tegye csak fel a kezét, aki a törékeny, finom Igó Éváról elhitte volna, hogy ő lehengerlően átsöpör "recegő fejjel" a színpadon, és az audienciákon kemény, hitében és akaratában soha meg nem törő, összeszorított szájú Thatcherként, pedig hát pontosan ez történik. Igó Éva megdöbbentően hitelesen idézi meg a XX. századi brit politika legvitatottabb, legerősebb személyiségét.

Az Audiencia nem  hibátlan darab, de  szerethető. Talán még azt is rá lehetne mondani, hogy helyenként pont olyan egyenetlen, mint Britanna  XX.századi miniszterelnökének  személysiégei. Előfordultak benne kifejezetten erős tévedések is: a nagyon erőltettnek ható gyerekkori emlékek látomásos idézése, a kutyák, amik színpadon is nagyon cukik, csak alaposan  megtörik az előadás sodrását, vagy akár a végén megrázóan giccses végszó a királynőtől, tetőtől-talpig az  angol koronaékszerekbe csomagolva. 
Mégis, összességében ez egy kedves, szerethető és szórakoztató darab, ha ennél nem várunk sokkal többet tőle. Halász Judit egész estét betöltésére pedig tényleg okvetlenül érdemes jegyet váltani.

„Barátságosság és nem barátság" -mondja Erzsébet egy helyen a miniszterelnökeivel való kapcsolatáról. Azt pedig   mindenki eldöntheti magában hazafelé  tanulságként, erénye vagy hibája-e ennek  az estének, hogy ezt így már soha  többé nem tudjuk majd elhinni II. Erzsébet audienciáiról.




Szerző: Pajer Hajnalka





























































































































































































































.
.