Békák és csókok

 

 

 

Molnár Ferenc vígjátékai általában olyanok, hogy ő előre megmondja, mi fog történni és mi nézők azt élvezzük, ahogyan az megtörténik. De azt nagyon. Molnár e két rövid darabja is nagyjából e dramaturgiai felépítés köré csoportosítható.

Az Egy kettő, három egy nagyvárosi béka és a hercegnő modern meséje. A békáé,  akit megcsókol a szép hercegnő… és láss csudát, a béka ettől még nem változik  herceggé. A csók kevés. És itt ugye Molnár – noha valószínűleg nem ez volt a legfőbb célja,- orrba is vágja a nézőt az obligát kérdéssel:  vajon egy „európai világvárosban” (ahogy Molnár a darabja helyszínét homályosan megnevezte), mitől marad béka a béka, és mitől lesz herceg a herceg? A csóktól már biztosan nem...Mielőtt még túlzottan filozófikus irányba tolnám el Molnár e darabjáról való gondolataimat: gyorsan le kell szögeznem, ez egy habkönnyű, élvezetes, felhőtlen vígjáték. Semmi dráma, semmi komolyság. Vagy csak egy nagyon pici.

A történet Norrison igazgató (Kern András) gondjaira bízott kissé modoros és újgazdag ifjú hölgy (Kovács Patrícia) lángra lobbanó szerelméről szól, amelyet egy taxisofőr iránt érez (Juhász István). Az ifjú hölgy nem fecséreli az idejét ha már így alakult a dolog: teherbe is esik tőle és titokban hozzá is megy. A történetbe ott csöppenünk bele, amikor Norrison igazgató szembesül ezzel a döbbenetes helyzettel. A dolgot bonyolítja, hogy:

1. A gondjára bízott ifjú hölgy szüleitől ő erősen függ.2. A választott teljesen vállalhatatlan társadalmi és modorbeli státusszal bír.3.A szülők egy óra múlva megérkeznek.

Norrison nem esik kétségbe: egyetlen óra alatt megtudjuk tőle, hogyan kell bravúrosan egy modern nagyvárosban a békából herceget faragni, ha már egyszer  a világ olyan nagyot fordult a tündérmesék kora óta, hogy csókok erre a kis metamorfózisra már nem elegendőek. Norrison, mint Napóleon vezényli le a rang és cím vásárlást, a borbélyt, a szabót, a társaságbeli kiművelést és  a teljes társadalmi eszköztár beszerzését, amire szüksége van egy dandynek.  Természetesen az erőfeszítését siker koronázza, mert mint azt már korábban is említettem: Molnár történeteiben nincsenek  csavarok. Ő megmondja előre mi fog történni, mi pedig csak dőljünk hátra és élvezzük ezt ki alaposan.

A darab  címe  két dologra utal: …”Egy… kettő … három” és tadadam: kész a varázslat. És „Egy, kettő, három” pattogása és a feszes tempója az átalakulásnak. A Pesti Színház e Molnár előadása hozta a címet. Minden a helyén volt: színészek, rendezés (Szabó Máté), a történet színpadi ritmusa, poénok, dialógusok, de legfőképpen mi nézők. Semmi erőlködés. Vékony az a mezsgye színpadon, ami a közönségeset és a humorosat elválasztja egymástól. Az ilyen típusú, kicsit bulváros vígjátékoknál amúgy is nagy  a csábítás erre. Talán volt is egy-két olyan pillanat, amikor az előadás el is jutott a mezsgye széléig, de sohasem lépett át rajta.

Talány – de Molnár akaratából - az utolsó, keserű mondata  a fergeteges komédiának:„Szégyellje magát az egész emberiség! ” Ez egy meglehetősen váratlan és keserű fintor az egyébként könnyed darab végére. Itt a végén  esik le  a nézőnek, hogy azért a nagy térdcsapkodós kacagás közben felmerül az egyátalán nem térdcsapkodós obligát kérdés: „európai világvárosban” mitől béka a béka, és mitől lesz herceg a herceg?

A Kern András által hozott figura láthatóan nagyon élvezte, lubickolt és nagyon azonosult ezzel a társadalmi szélhámoskodással. Ettől  a fene nagy lubickolástól aztán a végén lévő mondata nem is kapja meg azt a kellő  hangsúlyt, amit Molnár eredetileg szánt neki. Ám ebbe inkább nyugodjunk bele, mert cserébe Kern nagyszerű estével ajándékoz meg minket a lubickolós játékával.

Karinthy írta Molnár e darabja kapcsán:” Az író a közönségnek alkot, ó igen, képzeljék el ezt a borzalmat, a KÖZÖNSÉGNEK. Vásári munka, borzasztó. Szent vérbenső énségek kinemfájhatóságok prostituálása.”

Nos azt hiszem, elmondahtom: mi ugyanazt az Egy, kettő, hármat láttuk Karinthy Frigyessel.


 

 

Az Ibolya kapcsán tartozom egy vallomással: Nagy Molnár - rajongó vagyok. Nagyjából mindent el is olvastam róla, ami megjelent. Nagy szégyene a magyar irodalomtörténetnek, hogy az csak néhány apró kötetet tesz ki.(Amit a családja tagjai írtak elsősorban. És elsősorban a színházi munkássága került feldolgozásra. A prózai Molnár Ferenc irodalomtörténeti elemzésével és méltó helyének a megadásával egyelőre adós a magyar irodalomtörténet.) Ez a néhány kötet is hű tükre azonban a Molnár korabeli színházi életnek. És nála szó szerint kell venni a színházi életet. Ő maga volt a színház, azzal az ő élete teljesen eggyé forrt, mert ő az egész életét a kulisszák mögötti világban élte. Ott volt szerelmes - többnyire színésznőkbe -, akikkel viharos, verekedésekkel, öngyilkosságokkal párbajokkal tarkított szerelmi életet élt –, ott érték a nagy sikerei és bukásai. Molnár lényege a színház volt.  Az Ibolya ennek a  közegnek egy fura kis  Hamupipőke története. Molnár kicsit talán a saját színházi szerelmeinek is egy stilizált változatát is megírta ebben a vígjátékában. A könnyűvérű nőcskéket, akik mindenre kaphatóak befolyásos színházi embereknél, hogy „színpadhoz jussanak”. De ebben a darabban eljátszott a gondolattal, mi történik akkor, ha egyszer csak besétál egy vidéki Hamupipőke (Bata Éva),aki egy romlatlan ibolya a kulisszák feslett világában, és ő úgy szeret bele a direktorba (Reviczky Gábor), a befolyásos emberbe, hogy azt nem is a direktornak hiszik?

Semmi. De az  a semmi, az parádésan, Molnárhoz méltóan történik. Az Ibolya talán nem annyira pörgős, feszes tempójú vígjáték, mint az Egy, kettő, három volt. Talán mert annál kicsit líraibb is a hangvétele. Viszont ebben a lassabb tempóban tökéletesen kibontakozhat a pazar alakítás: Reviczky Gábor kiégett, savanyú igazgatója, aki a szíve mélyén csak a megváltásra vár ebben a festett világban.

Érdemes egy Molnárnak ezzel a két rövid vígjátékával egy estét eltölteni a Pesti Színházban.


Szerző:Pajer Hajnalka




























































.