Tükröm, tükröm, mondd meg nékem, ki toleráns ezen a vidéken?

 

Nincs könnyű dolga annak, aki nézőként arra a kalandra vállalkozik, hogy beül a Katona Golden Dragon című előadására.  A darab nem titkolt szándéka ugyanis a sokkolás, a megdöbbentés, letaglózás.  Mégis, aki végig tudja ülni az előadást és elgondolkodik a saját döbbenete okán,  az egy kicsit biztosan jobb emberként távozik a színházból, mint ahogy oda megérkezett.

Az  általam látott estén erre egyébként többen nem voltak képesek, mert még előadás közben távoztak a nézőtérről. Azért előadás közben, mert a színház  nem tartott szünetet. Ha tartottak volna, könnyen meglehet, hogy a nézőtér negyede kiürült volna, de nem azért, mert ez egy rossz darab.

A darab szerzője a kortárs német drámaírás fenegyereke Roland Schimmelpfennig. Ezzel a darabjával már több rangos európai színházi díjat is besöpört.

Annak, hogy ő német, az én véleményem szerint kiemelt jelentősége van a darab témáját tekintve, mivel  Németországban nagyon hangsúlyos kérdés ma a multikulturális társadalom kérdése. Éppen a napokban jelentette ki Angela Merkel, hogy Németországban a multiukulturális társadalom modellje megbukott. Elsősorban azon, hogy a sokszínű bevándorlók  (kínaiak, törökök, arabok) egyszerűen nem akarnak igazodni a többségi társadalom kultúrájához, hagyományaihoz, életmódjához. Úgy akarják a német (vagy akár európai) élet által nyújtott előnyöket élvezni, hogy ők maguk semmit nem tesznek meg annak érdekében, hogy megfelelően integrálódjanak a német társadalomba.

Schimmelpfennig ennek a témának egy merőben új aspektusát mutatja meg a darabjában. Mi van, ha ez nem is pusztán mindig csak elhatározás kérdése az ő esetükben? Mi van, ha van egy függöny a többségi társadalom látása előtt, amitől a többségi társadalom képviselői nem is egyedi emberekként, sorsokként, csak egyszerűen „azokként” látják őket? Mennyit tudunk mi az úgynevezett „többségi társadalom” tagjai itt Európában róluk, az életükről? Mennyire vesszük egyedi ember számba  „kínai boltost” a „vietnámi kifőzde árusát” , vagy mennyire él úgy a tudatunkban, hogy ezek „csak”  a kínaiak  a  vietnámiak? Mennyire érint meg minket a hétköznapokban, hogy ezek nők, férfiak, sorsok, boldogságok, szenvedések?

A darab nem teszi fel így direktben számunkra ezt a kérdést, de olyan mértékben sokkol ennek a létnek a szélsőségeivel, az elviselhetetlen abszurditásaival, hogy akár akarja a néző, akár nem, ezt a kérdést fel kell tennie magának. Továbbá el kell gondolkodnia azon, hogy amit ő még színpadon is nehezen visel el, az másoknak a „normális” léte. Abban él. Az hétköznapja. Miközben mi a kényelmes polgári életünkben társadalmi szinten  dobálózunk a „tolerancia”, a  „multikulurális”  az „integrálódás” „ a befogadás” az „elfogadás”  és hasonló  szavakkal.

A darabban mindjárt pofán vágandó minket ezzel, teljesen felborulnak a szerepek: férfiak nőket játszanak, nők férfiakat. Továbbá az idősíkok is teljesen felborulnak. A tér-idő viszonya pont olyan relatívvá válik, mint mondjuk a nemek szerepe. És  jó esetben nagyjából a végére áll össze valamifajta egésszé a történet a töredezett, bevillanó életképekből.

Schimmelpfennig egyáltalán nem könnyíti meg számunkra ezt az összeállós dolgot. Nézőként  kőkeményen meg kell küzdeni érte. Ezért említettem az elején: aki beül erre a darabra, annak tudnia kell: egyúttal egy kalandra is vállalkozik. Elsősorban önmagával egy kis kalandra. Van- e ő annyira toleráns, hogy félre tudja  tenni a színházban a „Tessenek itt engem igényesen és polgárian szórakoztatni a pénzemért” nézői attitűdöt, és át tud-  e lépni egy teljesen más attitűdbe: a „Nem értem, hogy mi történik,kicsit kényelmetlenül is érzem magam tőle,  de szeretném megtudni”.

A  Golden Dragon erről legalább annyira szól, mint a konkrét cselekményekről. (Ha jól meggondoljuk, valahogy erről az attitűdről is szól a  többségi társadalom és migránsok viszonya is. Sőt úgy általában a  kortárs drámákkal történő ellenérzés is e köré a nézői kényelmetlenség köré csoportosítható.)

S mint ahogy korábban már említettem, ezen a ponton már mindjárt többen meg is buktak nézőként (igen, nem tévedés: ebben a darabban nézőként is meg lehet bukni, nemcsak színészként) és a szünet hiánya ellenére,többen már az előadás közben távoztak.

Maga a történet, amit aztán Schimmelpfennig az abszurditásig elvisz egyébként nem túl bonyolult ha utólag történetté áll össze bennünk. A Golden Dragon ázsiai kifőzdében egy kicsi, névtelen kis kínai lóti-futinak megfájdul a foga. De mivel sem társadalombiztosítása, sem tartózkodási engedélye nincs rendben, orvosi megoldás szóba sem jön. A büfé vietnámi személyzete maga vállalkozik a fog kihúzására. A nevezett fog  aztán az abszurditásig elvitt, teljesen önálló életre kel a történetben. Miközben a kis lóti-futi csendben elvérzik a büfé hátsó konyhájában a mocskos földön.

A kis lóti-futinak létezik egy testvére is, akit nagyon szeretett volna ott Berlinben megtalálni. És ha már a dolog így alakult  hát a testvére életébe is bepillantunk kicsit: illegális prostituáltként tengeti a napjait valahol egy berlini bérházban.

Az ő történetét La Fontaine „Tücsök és a Hangya” meséjén keresztül viszi el szintén az abszurditásig az író. A kis kínai lány futtatója a szorgalmas  lafontaine-i „Hangya”, aki jól végezte a német polgári létben a dolgát, ezért megszerezte a jogot arra, hogy aki valamiért viszont mégsem tudja jól végezni a társadalmi dolgát az úgynevezett polgári társadalomban, (mert mondjuk ostobán a boldogságát, vagy inkább a boldogulásának az illúzióját kereste azzal, hogy elhagyta a hazáját és illegális bevándorlóvá lett egy polgári társadalomban...) az meg a „Tücsök”.

Őket, a "Tücsköket" a szorgalmas, és jó hangyabolyba született Hangyák kizsákmányolhatják, akár a legbrutálisabb módon is. A végén pedig néhány magát „polgárnak” tartó „Hangya” megvalósított szexuális perverziójának köszönhetően, a testvér is belehal ebbe a tücsökségbe.

A névtelen kis kínai lóti-futit Tenki Réka játssza, aki tavaly megkapta a színikritikusoktól a legígéretesebb kezdő színésznek járó díjat, és véleményem szerint a Golden Dragonban bizonyítja, hogy ez már korántsem csak ígéret. Az ahogyan Fullajtár Andrea ki- be lép az egyik karakterből a másikba, az önmagában is akár  egy egész estét betöltő produkció lehetne. Mészáros Béla kis kínai prostituáltlánya pedig olyan döbbenetes megjelenésű, hogy még az előadás után is hosszan ott marad az ember retináján. Gothár Péter  rendezése nagyon provokatív, nagyon megdöbbentő, de teljes összhangban van a darab mondanivalójával.

Nem ajánlom mindenkinek a darabot. Kell egyfajta tolerancia ahhoz, hogy valaki végig tudja nézni, hogy bele bírjon nézni abba a tükörbe, amit a darab elé is tart. Ám  ahogy már az elején említettem: aki végig tudja nézni, és el tud gondolkodni a látottakon, az szerintem egy kicsit jobb emberként fog távozni a Katona József színházból, mint ahogyan oda megérkezett.


szerző: Pajer Hajnalka

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

.