Idézet

Van egy színház, végtelen és mibennünk lakik,
Világtalan angyalaink játszogatnak itt,
Nyugtalanok, szerepük egy megfojtott ima.
És a dráma mindig mindig csak tragédia.

József Attila

KORÁBBI ELŐADÁSOKRÓL:
Aki Kaurismaki: Bohémélet - Örkény István színház. 2011. január

Aki Kaurismaki  olyan író-rendező, akinek az egész eddigi filmes és irodalmi pályája azirodalmi szemtelenségről szólt. Nem tisztelte Shakespeare-t sem a filmadaptációjában, miért tisztelné Murgert és Puccinit a Bohémélet íróját és zeneszerzőjét?Ez a szemtelenség azonban kifejezetten jót tett  a Bohémélet általa jegyzett színpadi változatának. Akár ezt az alcímet is adhatnánk az általa írt és az Örkény színházban most színpadra állított prózai Bohéméletnek - az emlékezetes Szereti Ön Brhamsot? cím mintájára -, Szereti Ön Puccinit?

Ha nem, most majd megszereti.

Vagy nem.

Szögezzük le mindjárt: ha bárki is azzal a gondolattal ül be az Örkény István színház nézőterére, hogy a Puccini opera pontosan adaptált prózai színpadi változatát fogja látni,és így "lightosítva" az opera tartalmát fogja kihámozni belőle, -némileg a könnyebb ellenállás felé mozdulva -, nos az szerintem kicsit csalódni fog (bár erre nem biztos, hogy ott a helyszínen rá is jön majd, sőt az sem biztos, hogy rájön). Ez a darab egyáltalán nem ezért és nem erre a célra készült, noha követi az opera tartalmát nagyjából.Akárhogy is, azon mindenképpen elgondolkodik az ember Örkény adaptációja nyomán:tényleg, szereti ő Puccinit?!Ha ismeri a Bohéméletet azért, ha nem ismeri akkor meg azért. Ha ismeri, akkor azért, mert egy teljesen más aspektusát fogja  látni a történetnek, mint amit korábban  Puccini zenéjéből megismert. Ha nem ismeri, akkor ezután valószínűleg meg akarja majd ismerni.

Vagy nem.

Aki Kaurismaki alkotásait általában az a sajátos "északi" hangulat jellemzi, melynek fontos alkotóelemei a tragédia, a szomorúság, a pesszimizmus és az irónia. Ám ez a darabja most egészen más.Nehezen meghatározható ez a darab műfailag. Drámának semmiképpen nem dráma, de nekem a vígjáték meghatározástól is kicsit kényelmetlen érzésem lenne.Ez a műfaji tanácstalanság azért nem igazán meglepő a Bohémélet esetében, mert a Puccini operáját sem szívesen hívják az esztéták „operának”, tekintve hogy nehezen lehet valódi zenés drámának nevezni, sokkal inkább jelenetfüzérek laza összekapcsolódásának, amiben vannak emberi drámák is, meg sok egyéb más is a Quartier Latinban folyó élet bohém életérzéséről, a bohéméletről.Így egybeírva.

Mert a Bohéméletnek éppen ez az egybeírandóság a lényege az operában is és a darabban is. Nem a bohém életről szól, hanem „a” bohéméletről.Fontos különbség.

A darab meghatározhatatlansága teljesen összhangban van azzal, amit elmesél: a párizsi bohémvilág figuráinak az életstílusával, a tablószerű világával és színes forgatagával, a szerelmi történet szálaival.Az kicsit nehezen eldönthető, hogy Mimi és Rodolph szerelméhez adalék – e a párizsi bohémvilág, vagy a párizsi bohémvilghoz adalék-e Mimi és Rodolph szerelme. Nekem legalábbis nem sikerült ezt egyértelműen eldöntenem magamban a színházban (és lényegében azóta sem) Viszont legyünk kicsit nagyvonalúak:még az sem biztos, hogy a darabot nézve ezt olyan nagyon el kellene dönteni. (Mellékszál, de az operában Puccini határozottan eldöntötte ezt a kérdést, megspórolva nekünk ezzel ezt a kis néző kényelmetlenséget: ott egyértelműen Mimi és Rodolph szerelméhez adalék a párizsi művészvilág.)Eddig a pontig meg is egyezik nagyjából az opera és a darab. Ahol aztán élesen és nagyon markánsan elválik a kettő - amúgy Aki Kaurismakis - módra az nem is annyira a cselekmény, hanem a humor.

Puccini Bohémélete egy alapvetően tragikus szerelmi történet, lágy pasztelszínekkel felfestve, finom érzékeny melódiákkal megfuttatva, lazán egymásba kapcsolódó életképekkel a párizsi bohémvilágból. Ez a színdarab  ugyanez a tragikus szerelmi történet,de élénk rikító színekkel - még csak nem is felfestve, csak úgy felskiccelve -, harsány humorral átitatva.Lazán egymásba kapcsolódó képekkel mutatja meg a párizsi bohémvilágot. (Olyan ez némileg, mint amikor szemtanúk elmondjákugyanazt a történetet,de egészen másként. A konkrét történet ugyanaz, de újramesélve mégis annyira más az egész. Valami ilyesmi történik itt a Bohémélettel is)Gondolom, az ízlés kérdése, hogy valakinek a darab humora bejön – e vagy sem. Nekem annyira az nem. Viszont, ahogyan ezt a humort a színészek megjelenítették, az igen.Voltak ebben a prózai átirtban olyan vonulatok, amiket nekem nem nagyon sikerült megértenem, és a darab rendezése, a színészek sem érezték túl fontosnak, hogy ezzel bővebben foglalkozzanak. Pedig biztos, hogy ezek a parafrázisnak fontos elemei:

Például, hogy miért cserél foglalkozást az eredeti történethez képest Rodolph és Marcel? Miért bontja meg a történet cselekményének az időrendiségét az operához és az eredeti darabhoz képest az író? Vagy nagy kérdés: miért nincs meg a Marcel és Museette szerelmi- szál az eredeti sztorihoz képest? Nyilván volt egy határozott célja ezzel az írónak is, és a rendezőnek is volt magában valami kis elképzelése ezekről a dolgokról, de ezzel nagyon - nagyon adósunk marad az Örkény előadás. Ezek igen fájdalmas hiányosságai számomra a rendezésnek (Ascher Tamás), mert Aki Kaurismaki Bohémélet-átiratában éppen ezek azok a kis pluszok , amik az értelmét adják annak, hogy ennek az átírásnak egyáltalán meg kellett történnie.

Ne essék félreértés:nem vagyok híve a szájbarágós rendezésnek, de ez a nagyvonalúság már túlzás.

A színészek közül megkapó volt -nincs rá jobb szó - Hámori Gabriella Mimije. Talán az egyetlen volt, aki  a hozott Bohémélet-figurával hiteles lett volna az eredeti történetben is, de ebben is tökéletes volt. Ami nem kis bravúr, tekintve az egészen más jellegű Bohémélet-elmesélést. Csuja Imre olyan színész – ezt már többször megfigyeltem az Örkényben- hogy a hangja annyira összefonódott már az „Ízi rájder öcsém”  (az Üvegtigrisből mára már  szállóigévé vált) mondattal, hogy már a puszta megjelenésével is mosolygásra készteti a nézőtér felét. Én kicsit sajnálom ezt, mert ő egy nagyszerű színész, és ebben a darabban is igazi műalkotássá emeli a nemes komédiázást Shaunard szerepében. Epres Attila Rodolphja és Debreczeny Csaba Marcel-je egy tisztes iparos munka, de nekem nem volt több. Az viszont egyértelműen a rendezést dicséri, hogy a darab még így is működik. Szandtner Anna,- amint "Mózes a Vörös - tengeren" képként megelevenedik,- nálam vitt mindent azon az estén. Azért a 2 percért érdemes volt ott ülni akár egy egész estét is.

Összességében  több az igen, mint a nem a darab mellett, úgyhogy mindenképpen  érdemes eltölteni ezzel a darabbal egy estét.


























































.

0 hozzászólás

Szólj hozzá

A témához nem írható hozzászólás.