Pikáns kis pikareszk

 

"Nincsen kis szerep, csak kis színész"

Én előre megfontolt kétségekkel ültem be a Pesti Színház  most bemutatott  új előadására a Tom Jones-ra . Nehezen láttam színpadra vihetőnek egy olyan terjengős, leírásokban gazdag, épp ezért olvasva pompázatos, 18. századi pikareszk regényt, mint a Tom Jones. Megsépkelve  ezt még  a mindenképpen gyanús "zenés" színlapi kitétellel. No és  azzal, hogy a főbb szerepeket fiatal, nem igazán neves színészek, míg a mellékszerepeket meg igazán nagy színházi ágyúk játsszák az előadásban.  De hát én kalandos lélek vagyok, szeretem a kockázatot. Vettem hát egy nagy levegőt,  meg egy jegyet a Pesti Színházba, és egy este megnéztem ezt az előadást.  Elmondhatom, igen kellemesen csalódtam. Egyrészt, mert óriási meglepetésemre igenis  igényesen színpadra állítható egy 18. századi pikareszk regény (Bezerédi Zoltán által). Méghozzá úgy, hogy "át is jön" a pikareszk-jelleg (utazós kalandok színes forgataga, színes figurákkal, térben kicsit szétaprózva). Sőt, még az sem vont le semmit az előadásból, hogy valamilyen rejtélyes - vagy talán nem is annyira rejtélyes  oknál fogva, erre még visszatérnék  később kicsit - megterhelték zenés betétekkel, de a darab  annyira jó volt, hogy még ezt is elbírta.


Henry Fielding Tom Jones könyve a ma már kicsit méltatlanul elfeledett klasszikus regény. Fielding egy leheletnyit megelőzte a maga  irodalmi korát, a realizmusával, a  kicsit cinikus társadalmi mondanivalójával. A Tom Jones egyik lényeges újítása  az volt, hogy története középpontjában hibákból és erényekből összetett antihőst állított : Tom Jonest. Az  ő  "fejlődését" vagy inkább csetléseit-botlásait (és ugyan, mi a különbség az életben is a kettő között?) ábrázolja az eszmény felé, amely eszményt Sophie alakjában  a szerelem képvisel számára.


"(...)A Tom Jones-ban az emberi természet, először abban az egyszerű formában jelenik meg, ahogy a vidéki életben jelentkezik, majd a szenvelgés és a bűn minden izgató fűszerével ízesítve, amit az udvar és a nagyváros nyújthat". - mondta Fielding a regényéről és a Tom Jones által bejárt útról. És tényleg. Ebben az egy mondatban lényegében össze is foglalta Fielding a Tom Jones-t.


A Pesti Színház előadása különleges "színház a színházban" technikával oldotta meg a pikareszk dramaturgiát. Egy vidéki társulat meséli el "síppal, dobbal, nádihegedűvel" Tom Jones a vidéki lelencgyerek történetét,  csetlését- botlását az egyszerű vidéki élettől a londoni szalonokig, miközben Sophie szerelmét igyekszik elnyerni. Noha heroikus vágyak fűtik az imádottja szerelmének ez elnyeréséért- , mégis mindörökkön  elbotlik a kalandjai során a saját kis emberi gyengeségeiben. Ám mégsem válik soha sem elbukottá, sem szánandó figurává. Ez a legnagyobb varázsa ennek a darabnak. Nincsenek ugyan  benne, sem drámai mélységek, sem lélekemelő nagy pillanatok, (nem is ígért ilyet az előadás a kicsit gyanús "zenés színmű " önmeghatározásával eleve ), de azért mégis több lett, mint egy zenés komédia. Egyetlen pillanatig sem hisszük el a darab során, hogy ez a rakoncátlan krakéler, ez a pikareszk figura Tom Jones  megüti majd egyszer  a mércét a vágyott ideájához, de ugyanakkor azt sem, hogy ő valaha is egy végleg elbukott, földön fekvő figura lesz majd. Az előadásnak ez a fajta hős-értelmezése, dacára annak, hogy tényleg nem drámai mű,  felveti azért az emberben töprengés szinten, hogy vajon szabad-e az embereket az ideáik szerint méricskélni, pláne a saját ideáink alapján...
(Ez egyébként csak az előadás hős-értelmezése, mert az eredeti regény a pikareszk mellett egy fejlődésregény is. Tom Jones átalakuláson megy keresztül a kalandjai során, eléri a vágyott nemes jellemállapotot, és a vidéki angol társadalom szilárd, rendíthetetlen, oszlopos tagjává válik Sophie oldalán. A darab azonban ezt kihagyja, ott véget ér, hogy elnyeri Sophie kezét. Ugyanakkor a nézőnek az a gyanúja, hogy ő ettől még ugyanolyan krakéler figura maradt, mint amilyennek megismertük.Úgyhogy a fielding-i fejlődésregény vonal teljesen ki is maradt ebből a színpadi feldolgozásból.)


A valódi  színpad közepén egy  másik kiemelt "színház a színházban" játszótér látható mindvégig. Ezt ülik körbe az előadás épp színen nem lévő szereplői, akik  különböző zenei aláfestéseket produkálnak minden elképzelhető és különleges hangszerrel. Eddig a zenei aláfestésig még rendben is lett volna  ez az egész zenés Tom Jones- dolog, de itt kellő önmérséklettel meg kellett volna állni. Ugyanis a helyenkét beszúrt dalbetétek a világon semmi célt nem szolgáltak, az előadás mondanivalójához semmit nem tettek  hozzá,  azon  a - szerintem -  marketing  célon kívül, hogy oda lehessen írni az előadás alá, hogy ez egy "zenés darab, csak tesssééék, csak tesssééék". Elérni vágyva és felcsigázva így azokat a reménybeli nézőtömegeket is, akiket egy 18. századi, kicsit poros regény színpadi változatával nehezen lehetne becsábítani nagy tömegekben az előadásra.(Ez még akkor is így van, ha nem magyar "találmány"a Tom Jones zenés adaptációja, mert valamikor a hatvanas évek táján készült belőle egy ilyen átirat) A londoni színben az esernyővel táncikáló, kicsit Fred Astaire-re hajazó ugrabugrálás  pedig már kifejezetten ízléstelen volt. Marketing ide-vagy oda az már tényleg olcsó volt.


A rendezés és színpadra állítás Bezerédi Zoltán dicséri, és tényleg nagyon dicséri. (leszámítva mondom ezeket a kis dalbetétes kisiklásokat). Tom Jones megformálója egy fiatal színművészetis hallgató:  Tasnádi Bence, aki bombameglepetés volt számomra. Nem csak az előadásban, hanem talán az egész színházi  évadban. Fantasztikus, pazar, lenyűgőző  alakítást nyújtott és biztos vagyok abban, hogy  még sokat fogunk hallani róla a színházi életben.  Nem tudom, mit tanul ő még a színművészetin, de  láthatóan már most ösztönösen  tud mindent, amit egy igazán nagy és nézőt magával ragadó színész tud.


Sophie figurája Tornyi Ildikó előadásában alapvetően teljesen félresiklott és a fielding-i lényegtől teljesen elrugaszkodott - nincs rá jobb szavam- gagyi volt. Nemhogy eszményi, elérendő nőalak nem volt, hanem nagyjából olyan volt, mint amikor a kukutyini postások bálján fellép egy amatőr ámde lelkes, helyi  illetőségű társulat, és abban  valaki a "fiatal naccságát" próbálja meg alakítani.  A vihogós, kicsit pillangósra vett, túljátszott, ide-oda repkedő  Sophie-ja már önmagában is egy szörnyű nagy tévedés volt. De ezt még tetőzi az a  kívülállóság, ami mindvégig körüllengi őt az előadás során. Az okára nem sikerült pontosan rájönnöm, de valószínűleg ennek a lehető legegyszerűbb a magyarázata:  egyszerűen semmi köze nincs az örök "sophie-séghez". Az eszményített, idealisztikus, örök nőfigurához. Ez  aztán sepciel nem olyan színpadi valami, amit csak  úgy technikásan  ripsz-ropsz előakap magából egy  színész, mint mondjuk a szomorúságot, vagy a boldogságot. Rendre ráosztottak Tornyi Ildikóra ebben  az évadban  nagy színházi nőalakokat a Vígben: "Othelló" Desdemonájától az almodóváros "Mindent az anyámról" Rosa nővérén át a  "Játék a Kastélyban" Annie figurájáig, de sem azok az  alakok, sem ez a Sophie nincs meg benne. Úgy tűnik a nézőtérről, hogy azért, mert láthatóan nincsenek még meg benne a nagy sorshordozta nők mélységei. És ez bizony nem olyan színházban előkapos érzelmi állapot, amit egy technikás színész bármikor elő tud venni. Ha már itt tartunk, nem tudom mi az oka annak, hogy ő a Víg-Pestiben egy kvázi sztárszínésszé lépett elő ebben az évadban szereposztásilag, de a tartalommal, mélységgel ezek mögé - az én érzéseim szerint - még igencsak adósunk.


"Nincsen kis szerep, csak kis színész" örökérvényű színházi  bonmot  ebben az elődásban is elhangzik valahol. És valóban, az előadás  mellékszrepeinek akár  lehetne ez a mottója is. Sőt, tulajdonképpen az is. Parádés az, ahogyan Hegedűs D. Géza, Kútvölgyi Erzsébet, Pap Vera, Igó Éva, Harkányi Endre, Fesztbaum Béla a pikareszk téma savát-borsát megadó tarkabarka fogatag alakjait hozza. A modoros angol vidéki udvartartásoktól az útszéli fogadó kétes ügyek, kétes egzisztenciáin át a londoni szalonok kissé mondén világáig, akár színenként más és más  szerepet is játszva. Igazi stílusgyakorlatok, igazán nagy színészektől kis szerepekben.


"Egy ember mozdulatlanul áll a színpadon, és magára vonja a figyelmünket. A másiknak nem sikerül ugyanez. Nekem csak ez a különbség számít. Mi ez a különbség? Mit jelent kémiailag, pszichikailag, fizikailag? A sztár kézjegyét? Egyéniséget? Nem. Ez így túl egyszerű lenne. Nem ez a válasz. Nem tudom, mi a válasz. De azt tudom, hogy itt, az előbbi kérdésre adott válaszban találhatjuk meg egész művészetünk kiindulópontját." - írta  Peter Brook. Ebben az előadásban is ez a nagy rejtély. Nem minden előadásban jelenik meg ez  a különbség színész és színész között  ilyen élesen,  de ebben most igen. Ez legalább egy jó ok, amiért mindenképpen érdemes és amiért ajánlom megnézni a Tom Jones-t a Pesti Színházban.