Bábszínház weimar-módra

 

Nem tudom, ki hogy van vele, de én sikítófrászt tudnék kapni az agresszív rendezői színháztól.  Amikor  a rendező önmagát és a saját személyét tolja gátlástalanul és agresszíven  előtérbe egy irodalmi klasszikus ürügyén. A  meghatározás lényege egyébként nem tőlem származik, hanem ha hiszik, ha nem, Jiří Menzel Oscar-díjas rendezőtől, aki szintén lesújtó véleménnyel van az agresszív rendezői színháztól. (Trabanttal a Hiltonig interjúkötetben beszél erről.) Tudják, ez az a fajta színház, amikor klasszikusokat minden előzetes figyelmeztetés nélkül a rendező "adaptál" a mai "valósághoz", eredeti szövegtől, írói szándéktól és hasonlóktól semmilyen formában nem zavartatva magát. Így történik meg  az emberrel, hogy Shakespeare-ra vált jegyet, aztán meg egy működő betonkeverőbe botlik a nézőtérre belépve. Egyetlen kivétel számomra az a fajta rendezői színház, ami brechti hagyományokra épül.

Brecht úgy vélte,  hogy a modern, megváltozott világban  eljött az ideje annak, hogy valami egészen más nézői szemmel és élménnyel álljunk a színházhoz. Addig a beleélésre és a katarzisra épült a színház. Brecth viszont olyan előadásokat írt és rendezett, amikor a néző kívülállóként nézheti - úgyis kell néznie, nincs választása- a látottakat. Köszönhetően az elidegenítő színházi effektusoknak a rendezésben.  A nézőnek módja sincs arra, hogy belehelyezkedjen a történésekbe. Csak kívülállóként láthatja. Katarzis helyett pedig ítéletet kell alkotnia. Ez pedig annál jobban működik, minél inkább rendezői az előadás felfogása. Az Örkény Színház Kasimir és Karoline-ja pont ilyen előadás volt.

Ödön von Horváth-ra igazán jó idők járnak mostanság Budapesten. 3 darabja is  megy  a teátrumokban.(Ami általában pedig megbízható tünete annak, hogy a társadalomra meg épp igen  rossz idők járnak) A Bárkában az Istentelen ifjúság, a Katonában a Mesél a bécsi erdő, az Örkényben a Kasímir és Karoline.

Én, mint már utaltam rá, vélek némi összefüggést felfedezni Ödön von Horváth eme heveny színházi "divatba jövése" és a mai magyar közérzet és közélet között.  De persze ez csak merő spekuláció részemről. Az viszont már nem, hogy Ödön von Horváth darbjai lényegében egyetlen nagy témát járnak körül újra és újra, más és más aspektusból elmesélve: az ordas eszmék, a szélsőségek rákos elburjánzásának a lélektanát, a  lelki fasizálódást a hétköznapokban. Azt a néven nevezhetetlen folyamatot, ahogyan az erkölcsi, anyagi, lelki lezüllés megágyazott az emberi lelkekben XX. század nagy kataklizmájának, a szélsőjobboldali tömeggyilkos náci gépezetnek, millió német kispolgár igen aktív szimpátiájától övezve. Minden darabja e a témát járja körül.

Ezt meséli el az Istentelen Ifjúság, aminek a története a harmincas évek Németországában, egy középiskolában játszódik. Főszereplője egy középkorú, egyedül élő tanár, aki azt a botrányos mondatot találja mondani az "übermensch" diákjainak, hogy: „a négerek is emberek". És ezzel aztán egy különös ödüsszeia veszi kezdetét. Ezt mondja el a Mesél a bécsi erdő:  a 30-as évek bécsi kispolgárságának lelkekben lejátszódó a fasizálódását. Groteszk az a "gemütlich radikalizálódás", amit a darabban látunk. (Ami egyébként egészen más, mint konkrétan nácinak lenni, és ezt az ember igazán csak Ödön von Horváth darabjaiból érzi és érti meg. Legalábbis én a Katona  Mesél a bécsi erdő-je után  gondolkodtam el ezen először  úgy igazán). Ez a darab is, a Kasimr és Karoline is ezt járja körül. Németország  totális lelki, emberi, erkölcsi lezüllésének a látlelete. De nem ám valami szörnyűlködös, modoros, vagy heroikus módon. Nem. A darab "csak" egy oktoberfestes délutánt mesél el. Egy vásznat látunk a színpadon, pont úgy,  mintha egy 30-as évekbeli moziban ülnénk és  pörögnének a képek. Oldalt a színpadon egy zongora. Zongorakísérettel (Darvas Ferenc) láthatjuk a darabot, ahogy egy ilyen "moziban" dukál. A képeket és a nézői élményt minduntalan megszakító narrációval  (biztosítandó, hogy még véletlenül se szippatson be minket a történet, hanem mindvégig kívülállók maradjunk).

62 bevillanó képben  láthatjuk Kaismir és Karoline egy októberfestes délutánját valamikor a harmincas években. Kasimir megtestesíti azt a német kispolgárt, aki semmit, vagy  legalábbis nem sokat ért a körülötte történő világeseményekből.  Aki csak annyit tud és érez a világból, hogy ő elveszti az állását és egyre reménytelenebb számra minden. Karoline szintén nem sokat ért a dolgokból, illetve csak addig lát ezen a délutánon, ha elég ügyes, talál magának egy nagyvonalú gavallért erre az októberfesti délutánra, ha már Kasimír nem tud elég gáláns lenni vele.Bábok ők egy nevetségesen picinek tűnő, mégis utóbb világméretűnek bizonyult  előadásban. Nevetségesen kicsinyeknek tűnő, de mégis  aztán világégéssé eszkalálódott problémákkal. Megfordul itt mindenki ezen a délutánon, minden fajta rendű és rangú ember, de csak egy a közös bennük: mindenki igyekszik a másikat alaposan kihasználni a saját szempontjai szerint. A 62 kép után az ember már úgy véli, teljesen érti, az addigi élete során érthetetlenek tűnő történelmi döbbenetet, hogyan történhetett meg Hitler hatalomra jutása és ez a világégető katasztrófa, ott és abban a német közegben. Ödön von Horváth Kasimir és Karolinéjában az a megdöbbentő, hogy nem retrospektíve mesélte el ezt a folyamatot, utólag, mintegy lépcsőházi bölcsességként összerakva a történteket, mivel  Ödön von Horváth  a 30-as évek vége felé  meghalt, hanem  döbbenetes érzékenységgel vette fel ezt a látleletet, előre.

Bagossy László rendező  mégsem  látleletnek, hanem egy groteszk komédiának szánta a darabot a rendezői felfogásában. A vége felé érinti meg az embert a gondolat, hogy annyira sodródott a rendező szándéka szerint a képekkel, pont úgy,  mintha egy oktoberfest-i ringispilen ülne.

Polgár Csaba Kasimirja a darbban szürke, esetlen, bociszemű és éppen ettől zseniális Kasimir volt.  Mellette Szandtner Anna Karoline-ja talán egy kicsit  túljátszott volt. Én egy olyan estét láttam, amikor Hegedűs D. Géza ugrott be  vendégeszereplőként   (Csuja Imre hyelyett), az élveteg öreg, Rauch a gazdag német tanácsos szerepére, aki akármennyi pénze is van, azért  mindig csak nyárspolgár marad a lelki nívója okán. Ez a beugrás egyátalán nem látszott a játékán. Pedig sok ideje felkészülni nem lehetett erre az aznap esti  bravúrra. Mácsai Pál másik élveteg öregurával nagyon ütős páros voltak. Debreczeny Csaba Merkel Francija, aki ugyan első ránézésre überbunkónak tűnik a  társaságban - mégis ő érti a legtöbbet a világ dolgaiból - , szintén nagyon a helyén volt. Hámori Gabriella Ernája "méltó társa"  naiv butaságával a gátlástalan Francinak, hiszen csak egy ilyen egyszerű lélek bírja ki ezt a zsigeri az erőszakot, ami árad Francibó' .  Erna az a tipusú nő, akinek a párkapcsolat arról szól, hogy megkapja a mindennapi betevő pofonját, és ezt természetesnek is érzi. (Hámori Gabriella egyébként egy idő óta a szívem csücske, most  Ernaként sem csalódtam benne)

A Kasimir és Karoline valósággal tarolt a tavalyi országos színházi fesziválon a  POSZT-on: Legjobb rendezés: Bagossy László, legjobb női epizódszereplő: Hámori Gabriella, legjobb jelemez: Ignjatovic Krisztina, legjobb színpadi szöveg: Parti Nagy Lajos. Mindezek mellé még a Közönségdíjat is megkapta. Nálam is hasonló módon tarolt az előadás.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

?