Unalamas emberkerülés

Jobbat nem tudtam írni, és bizonyos, hogy nem is fogok”

(Molière)

Kicsit  szégyellem magam. Először is, mert nagyon szeretem a budapesti Katona József színházat és most nem fogok  nagyon meleg hangon írni róluk. Másodszor is, mert több lelkendezést is olvastam erről  a Mizantróp előadásról, viszont  én egyátalán  nem osztom ezt az általános lelkesedést.

A Katona József színházban több, mint 23 év után tűzték  újra műsorra a Mizantrópot. Az az előadás Cserhalmi György és Udvaros Dorottya főszereplésével, Székely Gábor rendezésében mára már  az egyik legendás  előadássá nemesült a magyar színháztörténetben - a sok  szintén legendás katonás előadás közül, azért ezt tegyük hozzá. Ehhez az előadáshoz is minden együtt volt, hogy legenda-gyanús előadás legyen belőle, ám valami azt súgja, hogy ez nem lesz az.

 

Először is mindjárt a rendező, Zsámbéki Gábor okán lehetne az. Zsámbéki rendezőként  nem akármilyen életpillanatban rendezte meg ezt az előadást: színházigazgatóként ez a búcsúrendezése.

Aztán ott volt az elég nagy visszhangot kiváltó premierre való készülődés időszaka is: a teljes magyar sajtó attól a hírtől volt hangos, hogy télvíz idején a Katonában nem volt fűtés hetekig. Magát a premiert is a színház által kiosztott pokrócokkal, és az előadás alatt kortyolható teával nézhették meg a nézők, kicsit éjjeli menedékhelyes fílinggel megfuttatva a bemutatót. Már aki annyira elszánt volt, hogy elment így  a premierre. No és persze rengetegen voltak ennyire elszántak - mondom  én kicsit kajánul -, hiszen lássuk be, azért nem mindennapi élmény ez a  kényelmesen alternatív, undergroundos-érzetű, pokrócos, teás premier az amúgy  öltönyös-kosztümös, középkorú és ettől felfelé való színházrajongók számára. (Attól lefelé ez még létállapot).

Annyira nem volt mindennapi, hogy ettől a kéretlen és nagy  hírveréstől  nemhogy a bemutató idejében, de  még áprilisban is már az első nap szétkapkodják a nézők a jegyeket az előadásra, ami budapesti színházakban klasszikus daraboknál ritka jelenség. Külön teljesítmény volt beverekedni magunkat az előadásra, pláne jó jegyeket szerezni rá, de végül aztán sikerült. Az előadás alatt még a földön is sűrűn ültek  fiatalok. Ilyet klasszikus -nem divat vagy botránydarab - nézőterén, utoljára úgy 15 éve a Radnótiban Csehov-előadáson láttam. Akkor még  a földről.

Kell ennél több egy legenda indulásához?

Kell.  Egy jó kis ütős előadás. De valahogy az nem volt. Nem voltam teljesen  egyedül ezzel a véleményemmel a nézőtéren, ezt onnan is tudom, hogy az előadás végén  elég lagymatag lelkesedéssel,  igen röviden tapsolt a közönség, alaposan rácáfolva arra a szociálpszichológiai alaptételre, hogy hajlamosak vagyunk felülértékelni azt, amit nehézségek árán szerzünk meg. Talán színházban ez is másképp van, mint oly' sok más is.

A Mizantróp nem túl fordulatos cselekményű darab. Szerintem ez a világirodalom első drámaitlan drámája is - jóval megelőzve Csehovot ebben. (De csak erre a darabjára igaz ez, a Dandin Györgyről  például már nehéz lenne ugyanezt elmondani). Alceste  világból való kivonulási szándékáról és a kivonulásáról szól. Arról, hogyan válik valaki mizantróp lélekké. Ebbéli minőségében hogyan tekint a  világra, mi a filozófiája hozzá, hogyan jut el ide. Mindenki más ebben a darabban csak  kulissza ehhez a folyamathoz, még emberi minőségében is. Ha jól meggondoljuk, ez utóbbi dolog már önmagában is elég mizantrópos felütés Moliére-től.


A darab alapvető kérdése pedig az, hogy túlélhető-e sérülés, bemocskolódás nélkül mások gyarlósága. A Napkirály korában ez még talán valódi kérdés volt. Félek tőle, ma már nem az.

"Színészeknek és rendezőknek a darabról való felfogásuk elsősorban, sőt kizárólag Alcesteről való felfogásuktól függ, azzal áll, vagy azzal bukik. ” -írta Gyergyai Albert a Mizantrópról. No igen, nálam pont itt kezdődtek a bajok. Fekete Ernő Alceste-je szinte követhetetlenül gyorsan pörgött a a szerepében, ami azért egy mizantróptól már önmagában is elég furcsa, még akkor is ha Zsámbéki és Fekete Ernő egzaltált lélekként határozta meg ebben az előadásban a mizantrópságot (az akár egy külön téma lehetne, hogy a mizantrópság egyébként egzaltált lélekállapot-e, vagy sem, de erre most nem kanyarodnék el.) Lényeg a lényeg, hogy ettől a pörgéstől valahogy nekem nem nagyon  hiteles az alceste-i megcsömörlés és az életuntság.

Az eredeti moliere-i leírásban az  szerepel meghatározásként a szerepek felsorolásánál, hogy "Alceste,  Célimène szerelmese". A bajok  itt folytatódtak az előadásban. Ebben a Mizantrópban két teljesen idegen embernek tűnt  egymás mellett Alceste (Fekete Ernő) és Célimène (Ónódi Eszter). Valahogy a "szerelmese" nagyon idegenül  hatott  az előadás után, a szereposztásos tábla előtt ácsorogva. Persze, korrektül hozták a darabbeli fordulatokat, a civódást, a megcsalást és megcsalatást. De mégsem tűnt úgy kettejük párosa, hogy itt két ember egymás "szerelmese" lenne. Ónódi Eszter tökéletes Célimène volt önmagában. Csak ez valahogy kevés volt. Tökéletes volt  könnyűvérű, léha, csábító, emberileg hitvány, de mégis erős női kisugárzású femme fatale-ként. Csak valahogy ők együtt nem működtek Fekete Ernővel Alceste-ként és Célimène-ként.

Egyetlen pillanatig csapott csak meg  egy nagy előadás légköre, amikor társaság, mégpedig a hódolók társasága érkezik meg Alceste-hez és Célimène-hez. Na az igazi katonás pillanata volt  az előadásnak. (Elek Ferenc, Takátsy Péter,Vajdai Vilmos).

Philiente is  központi alakja a Mizantrópnak, jellemét tekintve mindenképpen.

"Majd' mindannyian Alceste-ek szeretnénk lenni, ám többnyire Philinte-ekként végezzük.Mert fokozatosan belejózanodunk az életbe, megtanuljuk elfogadni a kompro­misszumokat, a szókimondás luxusáról lemondunk, és tudomásul vesszük, hogy eszményeinket kénytelenek vagyunk naponta megtagadni. Aztán rajtakapjuk ma­gunkat, amint hévvel magyarázzuk konformista igazunkat, rétori ihletettséggel emeljük életelvvé az alkalmazkodást, és emelt fővel közöljük a netán még két­kedőkkel" - írta Mészáros Tamás Philinte alakjáról és a korábbi előadásról.Ezt a fajta philinte-séget megtartotta Zsámbéki Gábor  ebben az előadásban is, és ezt tökéletesen hozta is Kocsis Gergely.

 

Fullajtár Andrea  kicsit vénkisasszonyos,  szexuálisan túlfűtött, gonosz hevületű, de titkos Alceste-imádata is jó volt nagyon, de nagyon.
Hogy ezekből a rész-zsenialitásokból aztán miért nem állt össze egy nagy és működő egésszé  a darab, azt nem tudom. Működnie kellett volna, hiszen minden együtt volt hozzá. De valahogy egészként mégsem működött.

„Jobbat nem tudtam írni, és bizonyos, hogy nem is fogok” - írta Molière a Mizantrópról. Kérdés, hogy akkor miért bírálja őt magát felül évtizedek óta a magyar irodalomtanítás, és miért a Tartuffe a moliére-i világ középpontja a középiskolákban? Ez az előadás azonban nem fog hozzátenni semmit  a kérdés eldöntéséhez. Az biztos.