Perec a tóba

 

2010/2011 -es színházi szezonnak lassan vége, és  a végére jutott nekem az évad egyik leggyengébb előadása. Még napokkal utána sem sikerült teljesen megfejtenem, hogy egy ilyen übergagyihoz vajon miért adta a nevét egy Galkó Balázs, vagy egy Almási Sándor? Persze tudom, a társulati létnek is van ára.  

A kis nézőterű Új színház annyira eladhatónak és kurrensnek vélte ezt a Coelho darabját - és nyilván az is -, hogy kibérelte a produkcióhoz  az Új színháznál lényegesen nagyobb nézőtérrel rendelkező Thália színházat. Ez lehet, hogy a jegyeladásnak  tényleg jót is tett, de a darabnak semmiképpen, mert a hatalmas színpadnak alig a felét tudják ezzel darabbal bejátszani. Enyhén szólva is furcsán hatnak a hatalmas, sötéten ásítozó terek, miközben nagyvárosi forgatagot, könyvekkel teli könyvtárat vagy zsúfolt éjszakai bárt akarnak imitálni.

Tartozom egy töredelmes vallomással az elején: Coelho  -mondjuk így- nem tartozik  a kedvenc íróim közé. A terjedelmes életművéből csak néhány könyvet olvastam el, de  nem az én világomnak éreztem, noha tényleg nagyon gördülékenyen és profin ír. Ez viszont nem ellensúlyozza a helyenként igencsak idegesítő giccsességét. Most őszintén, mihez kezdjen az ember ilyen mondatokkal egy könyvben:

"A lelkében még mindig a magány fekete szele fújt". Vagy: "Szeretlek,mert az egész mindenség összefogott, hogy elérjek hozzád" Netán: "A szívem meghallotta,mit súg az ő szíve és boldog volt" Esetleg egy képzavar: ”Amikor kiűztem magamból a Másikat, végre újra megszólalt a szívem. Azt mondta, hogy a gátat átszakította az áradat, hogy minden irányból süvít a szél, s hogy boldog, amiért újra hallgatok rá.

Találomra felütve, bármelyik könyvében, bármelyik oldalon leselkedhet ránk egy-egy  ilyen mondat.  Nekem égnek állt a hajam olvasás közben az ilyenektől,  akármennyire is olvasmányosak egyébként a könyvei. Persze ez csak az én magánügyem és problémám, biztosan nem a könyveladási listáké, amiknek ő az egyik sztárja.

Az előadás alapjául szolgáló műve a  Tizenegy perc viszont egy egész jó  könyv volt. Talán mert kicsit realistára vette ebben a figurát, és nem apró, rózsaszínes, irodalmi ízű habcsókokat akart készíteni a nagyérdeműnek, könyvet használva dobozként hozzá. A Tizenegy perc érdekes lélekrajz egy nőről, aki viaskodik a testiség és a lelkiség egyensúlyával az életében. Ám ennek  a színpadi átírata már ott lett rontva, hogy egyáltalán megtörtént.

Nyilván mindent  lehet  adaptálni a színpadra, akár a budapesti telefon-előfizetők névsorát is,a kérdés az, hogy érdemes-e? Ezt a történetet határozottan nem volt érdemes. Pláne úgy nem, ahogy az ebben az előadásban megtörtént. Ordító a különbség a regény és színpadi dramaturgia között. Coelho Maria életét, belső világát téglánként építette fel a regényében. Hogyan lesz valaki naivitásból prostituált, és aztán  miért marad az egészben benne? Hogyan száll ki hosszú idő után belőle? Mik azok a harcok, amiket a testiség kapcsán önmagában megvív? Mi van, ha egy prosti szerelmes lesz, és működik-e egyszerre a szerelem és a racionalitás? Hol van  a határ a normális szexualitás és a perverzitás között? Egyáltalán, mi számít  perverzitásnak az örömszerzésben, amíg az öröm mindkét félnek? A darab átírása nemhogy téglákat, de egész oldalfalakat kiütött abból, ahogyan Coelho ezeket a kérdéseket  felépítette történetté Maria életén keresztül a regényében.

Innen aztán már a színészek sem nagyot tudtak volna olyan nagyot dobni, de egy jó rendezéssel talán valamit ki lehetett volna még ebből az átírásból is hozni. De hát a rendezés is siralmas volt.(Szikora János). A forgószínpados, árnyjátékos, kivetítős megoldások helyenként egész egyszerűen röhejesek voltak ebben a történetben.  Mesterkélt volt minden "finomításra" törekedő, művészieskedő álmegoldás. A hatalmas, ásítózó üres térről már nem is beszélve, mivel a színpadnak csak egy részét tudták bejátszani. A Tizenegy perc-ben dramaturgiailag és technikailag óriási feladat lett volna, hogy egymás után kellett volna színpadra vinni a kicsi, intim jellegű tereket és nagy tereket: zsúfolt városi forgatgot, nyüzsgő éjszakai bárt. A dramaturgiai és technikai hiányosságokat óriás kivetítővel, vetített képekkel próbálta meg a rendezés áthidalni, miközben a színpad jelentős része ásítozott a sötétségtől. A Thália hatalmas játéktere rossz ruhaként lötyögött ezen a darabon.

A színészekről nem szeretnék bővebben írni, mert gondolom ők sem a pályájuk csúcsának tartják ezt a produkciót, és velem együtt hamar el fognak feledkezni erről az egész kis Tizengey perc-es  kisiklásról. Az egyetlen akiről mégis  szeretnék szólni néhány szó erejéig, az egy fiatal egyetemi hallgató: Földes Eszter. Figyelemre méltó volt, ahogy ebben az übergagyiban is felcsillant az őstehetség. Elképesztő kisugárzással, színészi tehetséggel rendelkezik. Gondolom, ebben benne volt az ifjonti lelkesedés is, mert a tapasztalt színházi rókák már nem is nagyon akarták magukat túráztatni egy ilyen igencsak felejthető dologban, de akkor is: Földes Eszter figyelemre méltó jelenség volt ebben a darabban.

Aki olvasta  a regényt, annak  semmiképpen nem ajánlanám ezt a darabot megnézésre.  Aki nem olvasta, az meg akkor inkább a regényt vásárolja meg, ha már mindenképpen Coelho-ra akarja a pénzét költeni, de semmiképpen ne jegyet vásároljon erre a darabra. Esetleg vehet még ugyanezen összegben pereceket -sokat- és nyugodtan bedobálhatja az egészet a Városligeti-tóba a hattyúknak.

Magányosan, egy esősebb délutánon.

Lesz egy kis coelhos fílingje az egésznek.