Coca-cola Csehov.

"A félelem és a menekülési vágy az a két kis ragadozó, amelyek ideges életünk forgó drótketrecében egymást kergetik. Megakadályoznak bennünket abban, hogy bármire is túlzottan mély érzéseket pazaroljunk." (Tenessee Williams)

Erre az előadásra sem fogunk valószínűleg.

"Coca-Cola Csehov", ezzel az érzéssel távoztam a Nemzeti Színház Gobbi Hilda stúdiójából. Az adott némi töprengésre okot, mennyiben múlt ez Tenessee Wiliamsen, és mennyire az előadáson? Azt hiszem: is-is.
Kétségtelen, hogy Tenesse Wiliamsnek sem ez a  legátütőbb erejű darabja, de az is kétségtelen, hogy ennek a színpadnak sem ez  volt a valaha játszott, legátütőbb erejű előadása.


A  Gobbi Hilda  színpadnak számos nagy előnye van. Az egyik és talán a legfontosabb: a különleges tér: kicsi, körbeülhető stúdiószínpad. Sokkal "közelebbi" színházat tesz lehetővé,mint a hagyományos színpad,  nem csak a szó fizikai értelmében. Ez  persze épp úgy lehet  előny, mint akár hátrány is. Főleg olyankor hátrány, amikor  idegen ez a fizikai tér a darabtól. Mintha teljesen külön léteznének. Itt határozottan ez történt.


Az Orfeusz alászáll egyszerűen nem illett  egy ilyen pici, körbeülhető pinceszínpadra.  Magamban végigpörgettem, hogy milyen lehet ez a darab súlyos, nagy térben játszva, és  határozottan az az érzésem, hogy hiba volt ebben a pici, intim színházban játszani, pláne, hogy a térnek,  a tér megismétlésnek a sztoriban olyan kitüntetett szerepe  volt az előadásban.


Ezt ellensúlyozandó, megpróbálták az ember tér-érzetét több dologgal is befolyásolni az előadás során, például azzal, hogy az előadás egy-egy pillanatában óriás kivetítőkön kivetítették a nézőtér számára  a színészek arcát,csak az arcát. De ez nem hogy javított, inkább rontott a dolgon és kifejezetten modorosnak hatott. Mert ha már pinceszínház, hát isten neki, legyen pinceszínház, de akkor az legyenpinceszínház.

Csehovos érzetem  azért volt, mert eleinte olyan a Csehov darabokra jellemző, felsejlő, de elfojtott tragédiák érzeteként, drámaitlan drámás volt a hangulat. A mélyben sok emberi tragédia, de főleg azok feldolgozatlanságai  kavarogtak, miközben a felszín egy egészen más arcárt mutatta ugyanannak a történetnek.

Ám Csehov ebből az indításból általában nagyon mélylélektani, groteszk tragédiákat bontott ki, ami talán nem is a jó kifejezés, mivel ezek nem is annyira a darabjaiban bomlanak ki, mint inkább a nézőben. (Ha jó az előadás)Tenessee Wiliams e darabjában az elfojtott drámaiság  kibomlása csak olyan, "aha, ja ez volt az?" érzetben csúcsosodott ki,  a sablonos dolgoktól, amiktől aztán hemzseg ez a darab.


A történet valahol Amerikában, Délen és az ötvenes-hatvanas években játszódik. (Johnny Cash már biztosan pengetett, amikor játszódik - ez elhangzik.) A darab pontosan azt a klisé-szerű képet jeleníti meg, ami mindenkiben él ennek kapcsán: rasszista, fajgyűlölő, megkeseredett, kegyetlenül kemény, büszke és öntörvényű déli kisváros,  ahol a legnagyobb fejlődés is az a kívül-belül poros világban az utóbbi száz éveben, hogy immár világítós hűtőben van  a Coca-Cola.

Itt mindjárt fel is merül, hogy azért a közösségek, az emberek talán nem ennyire egysíkúak, még a fajgyűlölő  déli államokban sem. Talán ott is volt  ilyen is, meg olyan is a közösségi lét.


Szóval Dél. Az ötvenes-hatvanas évek Amerikájában, ahol él egy "Lady" nevezetű, olasz gyökerekkel bíró,  a Csehov hősnőkkel erős rokonságot mutató vendéglő és vegyesbolt tulajdonos-feleség (Udvaros Dorottya). Aki állandóan elvágyódik abból a világból, ahová az után csöppent, hogy az édesapjára ez a kisváros rágyújtotta a vendéglőjét,mert kiszolgált egy "niggert". Akkor ő nemhogy nem lázadt fel, vagy nem futott olyan messzire ebből a kegyetlen világból, amennyire csak tudott, hanem megpróbált igazodni ehhez a közösséghez (!), beilleszkedni (!) úgy, hogy az egyik gyilkos felesége lett. (Felkiáltójel itt azért nincs mert ez utóbbi tény csak a darab során derül ki számára).Természetesen -ahogy lenni szokott-  a nagy átalakulás nem sikerült.

Popper Péter írta valahol, hogy az elfojtással kapcsolatban él az a tévhit, hogy az rossz. Pedig nem. Az elfojtás csak akkor rossz, ha tökéletlen, és felszivárognak belőle dolgok. Itt pontosan ez történik.


A történtek után 20 évvel kezdődik maga a darab, amikor ebbe a világba belecsöppent egy messziről jött furcsa,gitáros fiú, aki kígyóbőr kabátban járkál, és "elevenen képes porrá égetni a nőket" (Szabó-Kimmel Tamás).Természetesen a darab arról szól, hogy az ő megjelenése, hogyan bolygatja fel a Lady látszólagos belenyugvását és beilleszkedését ebbe a kegyetlen világba, hogyan fokozza szinte őrületté az elvágyódást (épp csak nem Moszkvába). Ami már kb. a a tizenötödik perctől borítékolhatóan tragédiába torkollik majd. Nagy meglepetések nem érnek majd minket.

Az előadás élvezhetőségét és teljes unalomba nem fulladását a mellékszereplők adják: Söptei Andrea által alakított  Caroll bátor lázadó figurája. Szarvas József übermacsó sheriffje, Nagy Mari sheriff - felesége, aki a lázadó látomásait festegeti szorgalmasan, de az első rádörrentett "menj haza asszonyra", haza is megy. (Nekem ő volt az este legerősebb alakítása) Molnár Piroska ápolónője, aki ugyan másként keseredett meg, mint ez a fajgyűlölő, öntörvényű déli  közösség, de az is éppen olyan nyomasztó, mint az előbbi. Bodrogi Gyula gonosz, kiszámítottan aljas, még a halál árnyékában is kegyetlen, semmit meg nem bánó férje nagyon ütős volt. Ha amúgy nem láttam volna már sokszor ezt a kedélyes, kedves, bodrogigyulás embert, komolyan összeszorult volna a gyomrom attól a sistergő, néma rosszindulattól, amit belevitt  a haldokló alakjába.

A mellékszereplők mind  zseniálisak voltak. Szabó-Kimmel Tamás és Udvaros Dorottya hozta  a szerepet, de mind a kettőtől láthattunk már sokkal jobbakat is. (Viszont Szabó-Kimmel szívdöglesztően pengeti a gitárt.)

A díszlet (Antal Csaba) émelyítően sok kólás doboza, forgó fémlétrája, amin időnként valahova eltűntek majd visszajöttek a színészek nagyon nem illett az egészhez. Mint ahogy a már említett kivetítős technika sem.

A rendezés (Sopsits Árpád) eléggé  a tér foglya volt.Ez, illetve a darab sablonossága nem sok mozgásteret hagyott neki. Ha az ő döntése volt a stúdiószínpados rendezés, akkor úgy kellett neki.

Ha épp valakinek nincs jobb dolga, és már minden mást látott a Nemzetiben, akkor vegyen erre is egy jegyet magának, de én olyan nagyon nem erőltetném ezt.