Sorstragédia a bőrkanapén.

 

 

A Pillantás a hídról című darab arról a hídról kapta a címét, ami Brooklynban van, és ahonnan lepillantva az olasz negyed látható.

Ám a darab azért is kaphatta volna a Pillantás a hídról címet, mert a határokról szól. Az utolsó pillanatokról, amikor már átkelünk, de még a hídon vagyunk, és még visszanézhetünk.

Legalábbis ez az Örkényben bemutatott Pillantás a hídról kaphatta volna erről is. A rosszon még innen, de a helyesen már túli pillanatokról. Azokról a pillanatokról az átkelés közben, ahol még meg lehet állni, vissza lehet pillantani, netán vissza is fordulni. A darab során végig ott feszül a kérdés: Tényleg, vissza lehet-e már innen fordulni? Vagy még innen?...Esetleg  innen…? Honnantól válik véglegessé az átkelés?
Netán van olyan szenvedély, ami olyan erős, hogy nincs az a hatalom, az a tudás, az a bölcsesség, ami visszafordíthatná, aki e szenvedély útját  járja?

Az Örkény mostani Pillantás a hídjáról ezt a sorszerűséget állította a középpontba. A görög tragédiák színházi megoldásaival átfuttatva. Kicsit ugyan erőltettetnek éreztem az előadás megoldásaiból  - görög sorstragédiát felidéző - kórust, ami egymás mögé tolt bőrkanapékon üldögélve énekelgetett az előadás során. A görög sorstragédia nem attól sejdül fel  - ha felsejdül- a színpadon, hogy kényszeredett színpadi megoldásokkal gyömöszölik bele.

Egyébként ebben a darabban felsejdült a kicsit modoros megoldások dacára is. A színészek annyira jók a darabban, hogy még ezt is elbírja az előadás. Pláne, hogy a díszleteket már a puritanizmus, eszköztelenség jellemezte.

A történet látszólag nem túl bonyolult: Eddie Carbone dokkmunkás beleszeret a nevelt lányába Catherine-ba. Hogy ebből mi kerekedik ki egy-egy családban, az elsősorban a szűkebb-tágabb közeg normáinak a kérdése (is).Nem hiszik? Gondoljanak Woody Allan-re, aki nemhogy sorstragédiát nem csapott ugyanebből a helyzetből, hanem egyenesen feleségül vette a nevelt lányát.

A Pillantás a hídról-ban ez a megoldás fel sem merül. Eddie Carbone a nagyon szigorú, erkölcsileg fekete-fehér megoldásokat ismerő (és főleg kínáló), katolikus olasz bevándorló közegben él. Megpróbál küzdeni a vonzalma ellen, de elsősorban úgy, hogy önmaga előtt is homokba dugja a fejét. Hiába próbálja meg a környezete, a felesége szembesíteni, nem képes  elszámolni magával az érzéseit illetőleg. Ezzel párhuzamosan a szenvedélye annyira elhatalmasodik felette, hogy megállíthatatlanul tragédiává válik ez a vonzalom.

A rendezés (Mácsai Pál) az eredeti egyfelvonásos formájában állította színpadra a Pillantást. Korábban a kétfelvonásos változatot láttam, és ez most nagyszerű ötlet volt, mivel a szünet megtöri az előadás lendületét. Miller eredetileg is így írta meg, csak aztán átdolgozta kétfelvonásossá.

A rendezés nagyon erősen az emberekre és a közeg hatására fókuszált,a légkörre, amit a szenvedély és a normák ütközése teremt, és amiben tehetetlenül vergődik Eddie Carbone. Ott a színházban ez tetszett is. Teljesen a hatása alá is kerültem ennek (ezért technikai szempontból zseniális volt a rendezés), de aztán  később összegezve a benyomásaimat  támadt az az érzésem, hogy ezzel nagyon tévútra viszi a nézőt. Olyan mértékben felmeneti Eddie Carbone-t, és olyan mértékben áldozatnak láttatja a saját történetében, amilyen sem Miller szerint, sem a való életben nem volt és nem lehet valaki, aki elárulja a szeretteit, a családját egy szenvedély nyomására.

Éppen ezért nekem nem is tetszett ez a darabfelfogás, mivel olyan mértékben kínálja fel pozitívumként az önfelmentő mechanizmusokat egy eredendően helytelen erkölcsi helyzetben, és azokat az előadás olyan mértékben kanonizálja, hogy az túlzás. (Bonyolult ez. Nem gondolom, hogy ez is lett volna az eredeti rendezői szándék. Csakhogy valahogy addig - addig csiszolhatták az előadást, a figurákat, gesztusokat, a megoldásokat, amíg végül a kifinomultságok miatt mégis az összhatása ilyen lett.)

Ritkán látni ilyet színházban, hogy a darab rendezésének a technikája és a darabfelfogás maga ennyire elválna, és az egyik ennyire jó legyen, a másik meg ennyire kételyeket támasztó legyen.

Erre ráerősít a színészek zseniális játéka. Ez egy nagyszerű előadás a színészek okán. Csuja Imre olyan drámai mélységeket mutat fel Eddie Carbone-ként, hogy annak nyomán az ember az előadás alatt tényleg elhiszi, hogy ez az út, nem tehetett semmi mást. (Amikor Alfieri ügyvéd kiszól a nézőknek, hogy tud-e valaki valamit, hogy mit lehetne tenni a dolgok megállítása érdekében, döbbenten ül a nézőtér. Nem is annyira az interakció miatt, hanem azért mert akkor és ott tényleg úgy érzi az ember:  … nem...,tényleg  nincs semmi ami megállíthatná a dolgokat.)
Miközben eltöprengve az egészen a végén rájön, hogy  lenne! Vissza lehetne innen…, innen…, esetleg még innen fordulni.

Nagyszerű és szívszorító volt ahogyan  Csuja Imre Eddie-ként megmutatta, hogyan vergődik tehetetlenül kiszolgáltatva egy ember a szenvedélyei és a szenvedélyeivel való szembe nézni nem tudás viharai közepette.

Polgár Csaba Rodolpho-ja szintén fantasztikusan jó volt. Rodolpho-ról nem lehet tudni, hogy ő mi is Catherine-nak: ürügy, vagy valódi érzelem?  Ürügy arra, hogy Eddie szenvedélye elől elmeneküljön, vagy valódi szerelem? Polgár Csaba Rodolpho-ja olyan sokrétű, hogy ezt nem is lehet eldönteni. Már épp „megoldásra” jutnánk magunkban, amikor bevillant egy grimasszal, egy mozdulattal valami újat, amitől aztán újfent elbizonytalanodunk.

Alfieri ügyvédet Epres Attila hozta, aki tulajdonképpen kalauzol minket az egész történetben. Utólagos perspektívából. Miller a saját bevallása szerint azért alkotta a darabba Alfieri alakját, hogy ne kelljen körülményeskedni és időt tölteni a dolgok színpadi megteremtésével és bemutatásával. Az ő narratívájával akarta megoldani ezeket a dolgokat. Hát Epres Attila megoldotta! Ha egyedül csak ő mesélte volna el a darabot, és csukott szemmel kellett volna a történetét  hallgatnom akkor is elszorult volna a torkom.

Für Anikó kiégett, de a családot abszolút szentségnek tekintő olasz matrónája (noha ez lenne a legutolsó, ami róla eszembe jutna a habitusa okán) szintén nagyon- nagyon  rendben volt.

Debreczeny Csaba kicsit karikaturisztikusnak ható, bumfordi Marco-jával én nem nagyon tudtam mit kezdeni. Nem hinném, hogy a kétkezi egyszerűséghez (itt Marco alakjához) a végletekig merev,  szaggatott mozgás, plusz arcra ráfagyott, "köll kóla?" típusú  arckifejezés szükségeltetne a darabban

Catherine-t egy fiatal színiakadémiás hallgató játssza Törőcsik Franciska. Nem lehetett könnyű neki ilyen alakítások mellé felépíteni a szerepet,egy ilyen névvel megtoldva  a föléje tornyosuló elvárásokat és mércéket (nem tudom egyébként, hogy van-e köze a Törőcsik Marihoz, de a kérdés a színlapot olvasva biztos mindenkinek az eszébe jut), ám ő hibátlanul felépítette. Az első 5 perceben talán még gondolunk ama bizonyos tojáshéjra a megfelelő helyen, (főleg akkor amikor a súgó némileg túlbuzogva súgott neki, ami nem tudom, hogy tényleg kellett -e -nekem nem úgy tűnt-, de a nézőtér baloldal, második sorának a közepéig simán hallatszott a bal függöny mögüli igen "attraktív" besúgás.) Aztán már ez az egész mind nem számít, egyáltalán eszünkbe  sem jut, annyira nagyszerűen játszik és annyira sugárzóan jó. A végére pedig annyira Catherine lesz, hogy mindent elhiszünk neki. Ez azért is nagy színészi bravúr, mert Miller darabjának ő a egy lélektanilag kicsit "necces" figurája.

Összességében  ez egy jó nagyon jó, majdhogynem kitűnő előadás, érdemes megnézni. Csak a végén ne felejtsük el hazafelé tudatosítani magunkban, ha nagyon a hatása alá kerülnénk Eddie Carbone Örkényben megmutatott történetváltozatának, hogy hol is van a jó és a rossz között a határ.

Pillantsunk ám vissza a hídról mindenképpen.