A térbe szétszórt milljom árvaság


Billy VilágaMielőtt bármit mondanék, és bármit olvasnának, tisztázzunk gyorsan valamit: Mindenki menjen, szerezzen jegyet erre a darabra.

Most.
Szükségtelen olvasni róla, akár ezt, akár mást. Ez az a darab, amit látni kell! Szenzációs előadás, olyan, amit egy évadban csak egyszer-kétszer  láthat az ember, ha szerncséje van és éppen jó az évad.  Semmi sablonosság, semmi giccses, üres érzelgősség, semmi belterjesnek ható világ, amivel olyan gyakran lehet találkozni, ha valami a fogyatékkal élők világával foglalkozik. Van viszont sok humor, sok empátia, nagyszerű színészi játék és egy zseniális, a nézőt mélyen megérintő darab.


Nina Raine egy fiatal angol drámaíró, akinek ez a második darabja. London és New York után most Budapesten mutatták be, és a hírek szerint hamarosan Németországban is játsszák majd. A darab angol címe Tribes (Törzsek) volt és az lényegesebben kifejezőbb, mint a magyar fordítás (Kovács Krisztina). De tényleg az egyetlen dolog, amit a darabbal kapcsolatban nem annyira lelkesedve tudnék megemlíteni.Azért nem tartom jónak a Billy világa címet, mert ez a történet nem csak Billy világáról szól,  a családjáéról éppen úgy. Hallássérültként élni az nem egy egyszemélyes "világ", az  kölcsönösen meghatározza mindenkinek az életét, és ez  a darab éppen erről a kölcsönösségről szól!
Billy egy fiatal hallássérült, aki egy halló családba születik. Egy ilyen szituációra többféleképpen lehet reagálni családilag, és  persze ezernyi kérdést felvet. Mindjárt az elején azt,  hogy a család alkalmazkodjon- e az életével  egy ilyen helyzethez, vagy a fogyatékkal élő a családhoz? Mert  ez  a kérdés mindenképpen felmerül. Billy családja úgy dönt, hogy Billy alkalmazkodjék. Nem tanítják me g például jelelni. Nem önzésből nem.  Legalábbis nem egyértelműen csak önzésből nem. Egyszerűen úgy gondolják, hogy a hallássérültek "az nyelvi kisebbség és nem fogyatékosság", mint ahogy az apja kifejti valahol a darabban. És ehhez így is kell viszonyulniuk. (Aztán majd a darab kifejletének  a tükrében mindenki többször újból és újból, mindig más-más perspektívából rácsodálkozhat erre a mondatra....) Billyt ugyanúgy akarják nevelni, mintha hallana. Szájról olvasva vesz részt a társalgásban és általában nem vesz részt a hallássérülteknek szánt programokba, közösségek életében sem.
Mi ott csöppenünk bele a történetbe, amikor Billy életében először szerelmes lesz. Egy másik hallássérültbe. Ez aztán fenekestül felforgatja a c sa lád és Billy egyensúlyát. Egyszeriben feltámad benne a vágy arra, hogy megélje a fogytaékosságát úgy, ahogyan a szereleme teszi. Meg akar tanulni jelelni, részt akar venni a hallássérültek társadalmi világában, és egyáltalán: el akarja dönteni, hogy hova is tartozik ő? El akarja dönteni, hogy kell-e neki ezt egyáltalán eldöntenie? És ezzel aztán persze a kissé furcsa, habókos családjának az élete is fenekestül felfordul.
Miközben haladunk Billy történetében egy különleges világ tárul elénk: a hallási fogyatékkal élőké. Nina Raine különleges érzékenységgel, nagy empátiával mutatja be. És mint ahogy a bevezetőmben említettem: Semmi sablonosság, semmi giccses, üres érzelgősség, semmi belterjesnek ható világ. Van viszont van sok humor, sok empátia, nagyszerű színészi játék és egy zseniális, a nézőt mélyen megérintő darab. A néző  a végén úgy távozik, hogy már egyáltalán  nem úgy gondol a hallássérültekre, mint "fogyatékkal élőkre", mint "másokra", hanem úgy, mint bármilyen hétköznapi emberekre, akik épp nem hallanak. Ez a legtöbb, amit színház adhat a nézőnek: újrapozicionálja a sztereotípiáit egyetlen estén. Ettől olyan nagyszerű ez az előadás.
Mindez persze nem működhetne a ragyogó színészi játék és  nagyszerű rendezés nélkül. Szőcs Artur rendezése egy pillanatig sem engedi el a néző figyelmét. Még a legjobb előadásokban is előfordul néha egy-egy laposabb perc. De nem itt! A legaprólékosabban kidolgoztatott és kidolgozott minden gesztust, minden kis történést. Minden tökéletesen a helyén és nagyon-nagyon rendben van az előadásban. Sok ahol soknak kell lenni, és kevés ahol kevésnek kell lenni.
A Billyt játszó Telekes Péter alakítása elképesztő. Annyira hitelesen, átütően és magával ragadóan hozza Billy figuráját, hogy ha nem tudnánk, hogy ő épp hallású ember, azt hihetnénk:  tényleg egy hallássérült. Nem tudom mennyit gyakorolta a hozzávalókat, de elképesztően hiteles és nagyon jó ebben a szerepben.
Bata Évával kapcsolatban voltak kétségeim, mivel az eddigi néhány éve alatt  még nem láttam tőle olyat, amire azt mondanám, hogy az nekem ejha volt. Sőt... A  Vígszínházas Rómeó és Júlia borzalmasan félrecsúszott Júliája és a Ványa Bácsi Szonyája után pedig kifejezetten gyanakodva olvastam az ő nevét a színlapon. De ebben a szerepben  egy igazán nagy EJHA volt! Gyönyörű, kifinomult, mégis átütő erejű a Sylviája, aki Billy szerelme és jelnyelvtanára. Az pedig ahogyan egy Milton verset elmond jelelve, olyan megrázó erejű két perc, hogy szavakat is nehezen találni az élményre. Gyönyörű volt. Bata Évában valami  nagyszerű és fenséges csillant meg akkor és ott, hogy azért a két percért szeretném megnézni majd újra  ezt a darabot.
Billy anyját Pap Vera alakítja. Szintén  ragyogó volt, ahogy a habokós, kissé szétszórt, de igazi ősanyát alakító figurát hozza. Ami tévedés ne essék, nem erőteljes figura, sőt...Bizonytalan, vívódó, töprengő, de nagyon érzelmes. Pont olyan, amilyen Pap Vera anya-figurája volt.
Hegedűs D. Géza apája is óriási élmény volt. A japán kultúrába belefeledkező, érzelmileg kissé "fogyatékkal élő" apa, ami  ad absurdum súlyosabb fogyaték is lehet akár, mint bármely érrzékszervi károsodás., az überbunkóságával többször viharosan megnevettette a nézőteret, és többször ökölbe szoríttatta a kezeket. Felváltva.
Az egyetlen dolog, amivel kapcsolatban gondolkodni szabad  e darab  megnézésének a kérdése  kapcsán, hogy mikor?
Nem szabad kihagyni. Utoljára az Esőember filmváltozata nyúlt ehhez a témához,  -a  betegség másság, az eltérés, a tolerancia világához, - ilyen erővel és zsenialitással. Olyan lehetőséget kapunk a hallássérültek világával kapcsolatos sztereotípiák megismerésére,  és ezen keresztül úgy általában szetereotípiáinkkal való szembesítésére és újrapozicionálására, amilyet ritkán ad színház és amit nem szabad kihagyni. Az évad egyik tényleg nagy színházi  ajándéka  ez az este.


* (azért a filmként említettem az Esőembert, mert Budapesten fut most éppen egy színházi változata is, de az meg sem közelíti a filmet és azt az erőt, amivel a Billy világa, vagy az egykori film feldolgozza ezt a témát.)

** A címadó sor Tóth Árpád: Lélektől lélekig című verséből való