"Parasztcsehov szalmabálák között."

 

 

A bogáncs soha sem fog rózsát teremni." (Bródy Sándor)

 


Bródy a Tanítónőt eredetileg sokkal keserűbb, tragikusabb véggel akarta megírni, mint ahogyan ma ismerjük és mint ahogy a Nemzeti mostani előadásában is láthatjuk.  Ám Bródy korának polgári közönsége a keserű végkifejletet nehezen viselte, romantikusabb, pozitívabb kicsengés  kellett nekik.  És lőn, Bródy megadta nekik. A magyar drámairodalomba már így is vonult be a kevésbé karcos végkifejlettel és azóta is így játsszák. (Úgy látszik már akkor sem volt teljesen ismeretlen jelenség, hogy arccal a jegypénztár felé írtak  szerzők némely esetben)

Az első változat kisregényben jelent meg 1895-ben "A tanítónő" címen. Ott a tanítónő öngyilkos lett, szerecsikát ivott. Az 1907-ben írt darabból viszont már teljesen elhagyja ezt a véget. (A Tanítónő szerelmi esete és földesúr által való eldobatása  egy valóban megtörtént eset, amit Bródy vidéken hallott. A kisregényében az eredeti sztorit írta meg, az ebből írt drámát már erősen lightosította.)


Ez a változtatás önmagában is egy keserű felkiáltójel a mögé, amiért ez  az egész darab megíródott és amiről maga a darab is szól, nevezetesen, hogy mindenki bele van zárva  a maga kis társadalmi mikroközegébe fent épp úgy,mint lent,  és nem nagyon bírjuk elviselni a bele nem illőt.  Nem tudunk  vele mit kezdeni. Rosszabb esetben még akár bűnnek is látjuk.
Furcsa ellentmondás ez Bródynál: megírja ennek a témának a nagyszerű darabját, de a végső kifejletnél olcsó kompromisszumot kötött és meghajolt épp az előtt, ami ellen, vagy amiért egyáltalán a darabot megírta. Nehogy már  az úri polgári közönsége kényelmetlenül érezze magát, amikor szórakozás gyanánt úgymond a  "rögvalóságot" megtekinteni ült be a piros és feltétlenül kénylemes bársonyszékekbe...


Bródy műfaji meghatározása a darabjára:  "falusi életkép, három felvonásban." De ne tévedjünk ám meg: ez dráma. Dráma a javából, bár a dráma nem  a cselekményben van, hanem abban, hogy milyen fülledt, korlátolt provincializmus uralkodott a dualizmus kori Magyarországon.


Is...


Ugyan  a darab rendezője (Novák Eszter) nem engedett a csábításnak, és klasszikus formában állította színpadra a Tanítónőt, de ezt a fajta ócska provincializmust, ami a darabban mozgatja a falu potentátjait, az önmagunkba való bezáródást, ostoba szűklátókörűséget, a másságot elviselni nem tudást, kirekesztő alapokon meghatározott, gőgös hazaffyasságot még ma  is is simán tetten érhetjük bizonyos körökben bárhol a  XXI. századi Magyarországon is.


A történet egyszerű: egy álmos magyar kis faluba érkezik a fiatal tanítónő: Tóth Flóra, aki alaposan felforgatja a falu életét. Elsősorban azért, mert nőként megrázza a férfiakat: mindenki, vagy majdnem mindenki első látásra beleszeret. Másodsorban a viselkedése és az eszméi miatt. Amiknek a modernsége és "nőhöz méltatlansága" nehezen kezelhető a vidéki provincializmus jeles képviselői számára. A konfliktus mégsem ezen bomlik ki, hanem azon, hogy a helyi playboy (a "parasztmilliomos") beleszeret a tanítónőbe. Eleinte csak játszani akar vele, de a lány ellenállásán annyira tűzbe jön, hogy életre-halálra beleszeret és  házasságot ajánl neki. Miközben hónapokon keresztül a cigányokkal huzatja minden este, virágot, leveleket küldve a tanítónőnek. A falu számára inkognitóban, ugyanis nem tudják, hogy a földesuruk a széptevő. A titkos hódolón  annyira megütköznek a falu (Flóra által kikosarazott) nagy emberei, hogy iskolaszék elé állítják  erkölcstelenségért és elcsapják (Igaz, előtte a szolgabírótól a helyi káplánig mindenki felajánlja számára, hogy ha a szeretője lesz, majd megvédi.) Flóra visszautasítja, aztán ezek az emberek az "erkölcs" nevében elcsapják. A döbbenet akkor éri őket, amikor nyilvánosságra kerül a széptevő személye. Hiszen az ostoba provincialitásuk és gőgjük mellett a lefelé taposás, felfelé talpnyalás az identitásuk központi eleme. Az ebből következő végkifejletet azonban nem árulom el.

Bródy darabja nem hibátlan: kidolgozatlan a földesúr alakja és szineváltozása, aki egyébként az egész középpontjában áll. Kidolgozatlan, ahogy a lump, semmirekellőből erkölcsileg magasztos alakká válik egyszercsak. Érezhető az is,főleg a második felvonás után, hogy a darab eredetileg más véget kapott volna, ezért a vége zavarba ejtően semmitmondó a markáns és erős társadalmi szatíra után. És felesleges volt a három felvonás, mert olyan ponton szakítja félbe az előadást, ahol nem kellene, és ahol terjedelmi okok sem indokolnák. (a rövid 2. és a még rövidebb 3. felvonás között) És teljesen hiteltelen az a megoldása is, hogy a falu számára "titkos" lett volna a hódoló személye. Egy  szegény, pár lelkes, kicsi faluban nehezen hihető, hogy nem tudták volna a cigánnyal huzatást, a hatalmas és költséges melegházi csokrokat kihez kötni, aki amúgy is nagy szoknyabolond hírében áll.

A Nemzeti társulata és Novák Eszter vitathatatlanul kihozta ebből a darabból a legjobbat, amit lehetett. Jó előadás, jó alakításokkal, de nem hibátlan. Émelyítően sok a szalmabála a díszletben, a kevesebb itt biztosan több lett volna. Felesleges és zavaró a régies fogalmak  modoros magyarázgatása kivetítőn a színpad felett. Közben a néző nem tud a színészek beszédére és mozdulataira figyelni. Mint ahogy az eredeti darabban egyáltalán nem szereplő narráció is felesleges és zavaró, amivel a falusi élet fogalmait magyarázza a narrátor a színpadon ülve (Molnár Piroska) Úgy mint például: a légy anatómiai felépítése (!), a pókok tavasszal való közlekedési technikája(!), parasztreceptek és egyéb, nyilván a darab alkotóinak a nézői megértéshez teljesen nélkülözhetetlennek érzett, csak épp tökéletesen érdektelen információi. (A dramaturg inkább a ma már régies szavakat cserélhette volna le a kivetítősdi és a zavaró,  érdektelenül ható - az eredetiben nem is szereplő - hosszadalmas és párhuzamos narráció helyett. A kevesebb itt is több lett volna.)

A Tóth Flórát alakító egyetemi hallgató Szilágyi Csenge döbbenetesen jó ebben az előadásban! Nagyon kevés ilyen színésznőt láttam, aki mindjárt az első nagy szerepében ennyire fel van vértezve egy drámai színésznő minden kellékével. (Utolsó ilyen emlékem jó  15 éves a fiatal Tóth Ildikó az Új színházban.) Szilágyi Csenge nélkül ez a darab talán nem is lenne annyira jó előadás, mint amennyire az. Nagy színésznő született a szemünk láttára  a Tanítónőben, és remélem, még sokat tapsolhatunk a Nemzeti Színházban (vagy akárhol máshol) Szilágyi Csengének.


Molnár Piroska narrációja dramaturgiailag ugyan felesleges volt, de ő -ebből a hadd ne mondjam konkrétan miből- is aranyat csinált. Nagyon jó, ahogyan felolvassa. A második felvonástól szerepet vált,  ő az ifjú földesúr anyja. Oldalán a nagyon nagy alakítást nyújtó Bodrogi Gyulával, aki az idős földesúr.


Nagyon jó volt Hevér Gábor  Tanítója, aki egész életében a szolgalelkűségre volt szocializálva, de amikor sárba akarják tiporni az értelmiségi létét, akkor ő is egy vak ló bátorságával fellázad. Bár ahogy élhető kompromisszumot kap, elfogadja.
Mészáros Piroska parasztlánya is nagyon tetszett. Tökéletesen hozta a parasztlányt, akinek a legnagyobb sorsdrámák idején is az a legnagyobb gondja, hogy csak elegendő pogácsa legyen az asztalon. Ha van, ott már nagy baj nem lehet.


Nagy Zsolt ifjú földesura is igazodik a többiek nagyon jó alakításához. Egy régi videón belenézhetünk, hogy egy régi Tanítónőben milyen dacos, kemény a földesúr Bubik István alakításában. De nekem ez a playboykodó, ficsúros alakítás jobban tetszett Nagy Zsolttal. Bár azt hozzá kell tenni: Nagy Zsoltnak nagyon gyenge a hangja a Nemzeti Színpadához és gyakran emiatt nehezen lehetett érteni.

Egyébként ez az előadás a régi Bubik- Sinkovits - Kubik Anna - féle Tanítónőhöz képest kifejezetten humoros hangvételű helyenként. Az a feldolgozás úgy általában szikárabb, szigorúbb, ridegebb volt.


A falusi provincializmus "idilljének" a "falusi képnek" elengedhetetlen kelléke az hazaffyaskodó, ostoba, antiszemita, gőgös magyarságú szolgabírója: Mátyássy Bence  nagyon jó alakításában. Znamenák István korrupt, élveteg, romlott káplánja is nagyon jó volt. De a legjobb epizódszereplő kétségtelenül Blaskó Péter ragyogó tisztaságú papja volt.


Bár nehezen érthető az előadás megnézése után a kompromisszum, amit Bródy egy ilyen ütős témájú, és nagyszerű darab végén megkötött, mégis érdemes megnézni a Nemezetiben ezt a darabot. Egyrészt az alakítások miatt, másrészt azokért a nagy pillanatokért, amik görbe tükröt tartanak a minimum 500 éve közöttünk sétáló, jellegzetesen provinciális magyar figurák elé. És  nem utolsósorban érdemes megnézni azért, mert tanúi lehetünk a magyar színházi élet  - szerintem - egyszer majd  egy igen fénylő csillaga megszületésének Szilágyi Csenge kapcsán.