Emelt díjas mókuskerék.

 

 


 

„Rollo belefújt a sípjába, a közönség izgatottan felugrált. A maratoni táncversenyek közönségét nem kell fokozatosan felkészíteni. Ha történik valami, azonnal a tetőfokára hág az izgalom. Ebben a tekintetben a táncverseny éppen olyan, mint egy bikaviadal.”

( Horace McCoy: Lovakat lelövik, ugye? )

 

A Vígszínház a saját bevallása alapján azért vette elő ezt a történet, mert a manapság dúló gazdasági világválság hatására újból meg lehetett mutatni, immár modernebb szemszögből,  mit tesz az emberrel a pénz hajhászása, a mindent bevállalás a pénzért, mit tesz  a showbiznisz világa az emberekkel. E célból Horace McCoy  regényét áthelyezték napjaink Magyarországára, a szereplők is napjaink Magyrországának a karikaturisztikus figurái. Aki ismeri a regényt, vagy az abból készült Pollack filmet, az nyugodtan felejtse el, valami teljesen újat fog kapni.  Aki nem ismeri, az ebből nem feltétlenül azt fogja megismerni, de emelkedjen ezen felül, mert érdemes.


Eszenyi Enikő a rendező így nyilatkozott erről:
"Azt gondoltuk, hogy saját magunkról kell beszélni, és nem egy régmúlt amerikai történetről, hiszen ez a történet itt van, most, és mindannyian a derby részesei vagyunk. Mindannyiunknak van bankkölcsöne vagy kifizetésre váró számlája, mindenki vár valami csodára, arra, hogy nyer a lottón vagy valahogyan a helyzet jobbra fordul – mondta Eszenyi Enikő, az előadás rendezője"

A Lovakat lelövik magyar verzióját akkor is el lehetett volna készíteni, ha történetesen nem dúl most a válság.  Ez a történet nem (csak) a válságról és az abból való kilábalási lehetőségről  szól, még csak nem is  szimplán a boldogság kereséséről, hanem arról az örök emberi jelenségről, hogy ha az emberek belekerülnek egy társashelyzetbe,  -itt éppen egy maratoni táncversenybe,- akkor mindig hasonló szociálpszichológiai erők, mindig  azonos mókuskerekek lépnek működésbe, azonos lélektani  íveket írnak le benne az emberek. Ezek örök emberi dolgok. Bárhol, bármikor úgy reagálunk, ahogy a Lovakat lelövik-ben teszik a szereplők, ha hasonló társas helyzetbe kerülnek  - versengés,összezártság, nyilvánosság, társas  beszűkülés - függetlenül attól, hogy éppen válság van, vagy sem. Az legfeljebb kiélezi és motiváltabbá teszi.

A Vígszínház darabjának a nagy erénye, és ettől szédületesen jó ez a magyar adaptáció (Kovács Krisztinát dicséri), hogy  mindezek mellett sikerült  megtoldaniuk egy sajátosan magyar vonallal az eredeti darabot. Sok aktualitásra utalnak a darab kapcsán: az otthonszülésre, a " rosszabbul élünk, mint 4 éve," és hasonlókra. Minden erőlködés, otrombaság nélkül sikerül felvonultatni a XXI. századi Magyarosrzág összes jellegzetes figuráját. Sikerült a showbiznisz világának a sajátosan magyar értelmezésű verzióját megmutatni Horace McCoy történetén keresztül. Nagyon jól sikerült adatptáció a Vígszínházé, mégha az eredeti történetet nem teljesen követik is. Az eredetiben a főhős tárgyalása és halálos ítélete keretezi a sztorit. Itt ezt a vonalat majdnem teljesen kihagyták. Nem tudom miért.  A történethez hozzátartozott volna.

Horace McCoy egy Santa Monica-i mólón végzett kidobói munkát, ez adta neki az ötletet A lovakat lelövik, ugye? megírásához, ami egy maratoni táncversenyről szól. Ennek apropóján  a pénz utáni hajszában elállatiasodó emberekről, az ezt meglovagló üzletágról fest keserű, kiábrándító képet.

Ez a mostani  magyar verzió a csopaki mólóra és művelődési házba helyezte át a történetet. A balatoni showbiznisz világában ráismerhetünk: a magyar valóságshow-k világára,a kukkolósdira, a "tehetségkutatónak" mondott rabszolgapiacra, a betelefonálós megkopasztósdi sajátosan magyar jellegzetességeire. És persze magunkra, magyar nézőkre, akik imádunk kukkolni, ítélkezni, pénzt hajigálni ki az ablakon emelt díjas szavazásokra, aminél mi már eleve a lebonyolításnál manpipulálva vagyunk. De ez mit sem számít, ha a show megadja nekünk azt az illúziót, hogy a felmutatott hüvelykujjunkkal - és a telefonunk nyomógombjainak a segítségével - élet és halál urai lehetünk a tévénk előtt. Ezek a hightech arénák, ahol mi vagyunk, akik halált hörgünk a szereplőre, vagy az aréna isteneit a vállunkra emeljük. Legalábbis ezt az illúziót kapjuk. Ezt a Vígszínház nagyon provokatívan, de nagyon mulatságosan vágja az arcunkba ebben az előadásban. Sokszor megfricskáznak minket magyar nézőket, akik zabáljuk a médiamoslékot, ahol a legnépszerűbb műsorok a kukkolós valóságshow-k a tehetségkutatónak álcázott pénztárgépekkel karöltve.

Ennek az egésznek a mostani  Vígszínházas feldolgozása attól különösen pikáns, hogy Eszenyi Enkiő rendező az egyik ilyen hightech aréna és pénzgyártógép zsűrije volt, és akkor láthatóan nem volt ezzel az üzleti világgal olyan nagy gondja, de legalábbis mosolyogva részt vett benne. Nyilván  meg is van a magyarázata, hogy az mitől volt más, mint amit az előadásban mutat. Mint ahogy természetesen nekünk a nézőknek is egyenként megvan a magunk egyedi kis magyarázata arról, hogy mi mitől vagyunk más médiazabálók, mint az előadásban megszólítottak. Mindig másról szól természetesen. Ez a mókuskerékben már csak így megy. Ám azok nélkül  a tapasztalatai nélkül nyilván ez az előadás sem lenne ennyire erős.

A miénk nélkül sem.

A keretsztori röviden: Csopakon egy maratoni táncversenyt hirdetnek. A fődíj 10 millió forint. A versenybe benevezettek lényegében lefedik a teljes magyar szociológiai körképet: a hálópólos roma Patkó Bélától a csengeri parasztlánykán, a trendi tiniken át a terhes kismamáig. A hétköznapi háziassszony-könyvelőn, a miskolci kiöregedett rocker-kamionoson keresztül egészen a temetkezési vállalkozóig és a még jobban kiragyogni óhajtó celebig. Van, akit a pénz motivál, van, akit a hírnév. Gyilkos verseny veszi kezdetét egy kiesős valóságshow keretén belül, ahol a szervezők egyre embertelenebb dolgokat eszelnek ki, hogy a nézők érdeklődését (de főleg az emelt díjas telefofonhívásait) megtartsák.  Nem csak  a versenyt látjuk, hanem a verseny rövid szüneteiben a versenyzőket, amikor "csak" emberek és nem táncolók. A verseny főhősei Glória és Robi, akik egy véletlen folytán találkoznak Csopak felé menet (stoppolnak az úton), és Glória rábeszélésére együtt neveznek be a táncmaratonra. A verseny során Glória annyira kiég az embertelen körülményektől és hajszától, hogy a végén már meg akar halni. Robit kéri meg, hogy húzza meg a ravaszt. Robi eleinte vonakodik, de aztán eszébe jut a nagyapja lova gyerekkorából, aki megsérül, már semmire sem használható, az egész további élete szenvedés lenne, ezért lelövik. Ez a legtöbb, amit tehetnek érte. Mert a (sérült) lovakat lelövik.

A valóságshow központi alakja a műsorvezető konferanszié. Roki a műsorvezető szerepében Pindroch Csabát látjuk. Fantasztikus show-t kreál a Vígszínház színpadára, és annyira jól csinálja, hogy el is hisszük neki, ez itt és most nem egy színházi előadás, hanem egy élőben futó táncshow! Rendkívül szuggesztíven és manipulálva játszik velünk a nézőkkel, miközben azt az illúziót kelti, hogy mindez csakis értünk van. De közben meg-meg villan, hogy a fenét! A pénzről szól minden. Ehhez méltó társa Tapesz, a főnök Csőre Gábor alakításában, akiben a magyar balatoni maffiabárók alakjára ismerhetünk. És Roló a brutális alak Borbiczky Ferenc alakításában. Mindhárman nagyon, nagyon jók voltak.


A két főszereplőről pár szó.  Bata Éva Glóriája és Lengyel Tamás Robija is jó volt! Bata Éva a szólóbetétjeiben lenyűgöző volt. Miközben az ő szerepe egy kiégett, durva lelkű, kiábrándult lány, közben furcsa mód éppen  Bata Éva díva oldala mutatkozik meg.


Nekem a legnagyobb színészi élményt mégis Járó Zsuzsa Mimje és Telekes Péter Kis G. Patrik celebpárosa adta. Illetve  még kiemelném  Hegyi Barbara-Hegedűs D. Géza könyvelő-kamionos párosát is. Járó Zsuzsa által alakított Mimi valami elképesztően jó volt. Nagyon erős kisugárzása volt, betöltötte a lénye az egész Vígszínházat a karzattól a földszinti nézőtér első feléig. (Onnan tudom, hogy az egyik felvonást innen láttam, a másikat meg onnan.) Mindenkit az ujja köré csavart és aztán mindenkit eldobott, ha úgy tetszett neki, ahogy az általa megformát dívához illik is.

Hegedűs D. Gézáék szólóbetétje pedig az este legnagyobb gegje volt.  Nem sorolom fel a népes színészgárdát egyenként (itt megnézhető), de mindenki nagyon-nagyon rendben volt. Elképesztő volt az összjáték, ahogyan a színészek együtt léteztek, táncoltak, amekkora táncos show-t odaraktak  a Vígszínház színpadára. Ahogyan hozták  a jellegzetes magyar figurákat.  Ahogyan mozogtak. Fantasztikus színpadi teljesítmény volt!


Nem sikerült azonban kinyomoznom, hogy mi volt a  zenekar neve, aki élőben kísérte a maratoni táncshow-t, és amiért 3 darab szigorú ejnye-bejnye jár a Vígszínháznak, mert nélkülük nem jöhetett volna létre ez a színházi este. Kiemelt helyen kellene a nézők számára a nevüket megmutatni. Különösen a zenekar mellett  énekest játszó/éneklő Szőcs Arthurét.


Ez is egy  kihagyhatatlan darab ebben az évadban! Ez a feldolgozás azt a célt tűzte ki, hogy minket mutat be magunknak: a 2012-es év magyar átlagemberét és annak médiafogyasztási szokásait. Provokatívan, szórakoztatva, megfricskázva minket. Az eredeti regényt nagyon átgyúrták, nagyon "magyarították". Ettől van is egy kis kényelmetlen érzése az embernek, ha címlapra pislant és " Lovakat lelövik, ugye" címet  és a Horace McCoy nevet látja. Ez azért nem az a történet. Ám viszonylag könnyű az előadás láttán megfeledkezni erről a kényelmetlen érzésról.


"Kicsit sárga, kicsit savanyú, de a mienk" mintájára ez a kép, amit a Lovakat lelövik-ben mutatnak rólunk a Víg művészei:egy kicsit égő, egy kicsit röhejes, egy kicsit szomorú kép, de ezek vagyunk mi, a 2012-es év médiafogyasztó Magyarországa.

Kivéve persze Önt kedves olvasó, no és persze engem, mert a mókuskerék mindig másról szól.

Vagy  nem?