Országomat egy felvonásért!

A vihar Shakespeare egyik utolsó darabja, ha nem a legutolsó. Vannak olyan drámatörténeti vélekedések, hogy még később is születethetett néhány kisebb dolog a tollából, de ebbe a vitába  most ne merüljünk bele, mert messzire vinne. Annyi azonban bizonyos, ha írt is még később kisebb dolgokat, ebben a  darabban búcsúzik el  a színháztól, a közönségtől és egy kicsit már a világtól is. A darab bemutatása után visszavonul a vidéki birtokaira, nem foglalkozik soha többé színházzal.Ez egy talányos, sejtelmes, misztikus, és hát igen ... elég hosszú búcsúmese, öt felvonásban elmesélve.

Máshol.

Azonban az Örkény színház Viharja minden szempontból és megoldásában  egy igen rendhagyó előadás.

Elsőként mindjárt azért, mert egyetlen felvonásba sűríti bele a darabot. Ám ez a kurtára mért mese itt olyan, mint a legnemesebb színházi  kvintesszencia. Minden benne van hiánytalanul - minden szál, szereplő, konfliktus és feloldás. Ebben az előadásban két varázspálca is varázsol: nem csak Prospero kezében, hanem a dramaturgéban is volt egy. Nem! Inkább három, mert a rendező is varázsolt. Sőt, a társulat tagjainak a kezében is volt egy-egy. Tudják mit? Ne is számoljuk! Az egész előadás  egy  varázslat volt.
Shakespeare utolsó darabjait (Téli rege, Cymbeline, A vihar) szokás regényes színműveknek is nevezni. Ezek már nem viselik magukon Shakespeare nagy tragédiáinak a jegyeit, de nem is komédiák. A konfliktusaik általában szövevényesek, kicsit álomszerűek - ha lehet ilyen konfliktus esetében mondani.

A drámatörténeti viták máig nem jutottak nyugvópontra arról, hogy végül is miért fordult el Shakespeare a második alkotói korszakát oly meghatározó királydrámáitól, amelyeknek tulajdonképpen a halhatatlanságát és már a saját korában is a nimbuszát köszönhette. Vannak, akik a színházi miliőjének a változásában vélik az okokat megtalálni. Úgy vélik, ekkor már a királyi színházban adták elő darabjait, ahol az előkelő nézők látványos, de semmiképp nem véres arisztokrata viszályokra akartak beülni. (Én  ezt a magyarázatot nem hiszem. Szerintem a vért és az intrikát minden időben szerették a népek a színházban. Az arisztokarták épp úgy, mint a köznép. Pláne a Tudor-korabeli Angliában.) Vannak akik úgy vélik -és hozzám is ez a változat áll közelebb, hogy lelki okai voltak: végleg áttért a katolikus hitre és felvállalta azt, már inkább a családjának akart élni, spirituálisabb lett. Már nem hatalmas színházi babérokat akart aratni, hanem ezekben a kései darabjaiban, példáaul  A viharban is, az élete tapasztalatait és a megtalálni vélt igazságait akarta még búcsúzól  színházi eszközökkel átadni. Akárhogy is volt: a kései darbjai Shakespeare legérettebb alkotásai, s mind közül is a legkiemelkedőbb: A vihar, ami nekem is a legkedvesebb Shakespeare művei közül.

Több feldolgozást is láttam már ebből. De még soha ilyen sikerültet nem, mint ez a mostani az Örkényben. Az első titka a fordításban rejlett. Nádasdy Ádám fordítása tömör, feszes, lényegre törő, ám sok humorral és lírával átitatott szöveg. Ebből a dramaturg (Gáspár Ildikó) készített egy nagyon értő feldolgozást, amit Bagossy László fantasztikus és rendhagyó megoldásokkal színpadra álmodott és megrendezett. És a társulat ebből valami olyan színpadi játékot kerekített, hogy a nézőtér alig akarta a végén elengedni a színészeket és elragadtatva távozott a színházból.

Nehéz eldönteni  A vihar-ról, hogy az mi is: komédia-e, vagy inkább dráma? Az Örkény előadása egyértelműen letette a voksot a humor mellett. De ez itt nem valami olcsó, felszínes, térdcsapkodós dolgot jelent, hanem azt a fajta humort, amit már csak nagy viharok után lehet mutatni dolgokkal szemben.

A történet röviden: Prosperot letaszítja a testvére a trónról. Megölni nem meri, ezért egy kis hajóra rakja, hogy a tengerbe vesszen. De nem ez történik. Egy kicsi és varázslatos szigeten vetődik partra, lányával Mirrandával. Itt aztán különleges varázserőre tesz szert és különleges lényekkel, szellemekkel és Calibannal a torzszülött boszorkányivadékkal él együtt a szigeten. Míg egy nap a trónbitorló testvérbátyja a varázslatának a hatására hajótörést nem szenved a szígetének a partjainál. Minden kész a végső bosszúra. Ám Prospero megbocsát neki, már a lehetőség is kielégíti, és eldobja örökre a varázserejét, hogy visszatérjen annyi év után a városába. Visszakapja királyságát, de igazából már nem is kell neki.

Gálffi László Prosperoja egy kicsit esendőbb és egy kicsit humorosabb, mint az eddig általam látott Prosperok. Noha a  Vihar a megbocsátás, az elengedés, a feloldás darabja, azért Gálffi Prosperoja ezt nem teszi olyan pengeélesen, érces hangon, mint általában a Prosperok szokták a Vihar feldolgozásokban. Ez egy vívódó és vicces Prospero. Pedig Shakespeare eredetileg is ilyennek írta meg Prospero alakját, csak a színházakban szokás egyfajta határozott ércalakot fargni belőle! Gondoljunk a darabvégi monológra, ahol Prospero elbizonytalanodik, nem tudja, mi lesz vele most, hogy megbocsátott, eszköztelen lett, elengedte a varázshatalmát. A közönségtől kéri, hogy a tapssal, ha érdemesnek látják, bocsássák őt el:

"Oda már minden varázsom, ami erőm van, sajátom; s az nem sok:
hát döntsétek el,hogy maradjak, vagy menjek el Nápolyba immár.
Bűvigétek - hiszen országom az enyém lett,
s megbocsájtottam az öcsémnek - ne tartson e szigeten, kérlek;
oldozzanak fel most ezek a kedves, segítő kezek. (t.i: a tapsra emelkedő nézői kezek)
Sóhajtsatok, és az segítsen vitorlásomat célba vinnem,
célom a tetszés volt. De már se szellem, se varázs, se báj;
végül még kétségbe esem és imádkozom kegyesen,
s az irgalom, az isteni, maga fog még fölmenteni.
Mint ti az ítéletnapon, hadd menjek én is most szabadon."

És hát igen, ez nem csak Prospero búcsúja, hanem Shakespeare mester búcsúja is egyben az utolsó darabja utolsó monológjában: "Célom a tetszés volt", "Mint ti az ítéletnapon, hadd menjek én is most szabadon."
Úgy érezhetjük, hogy nem csak Prospero búcsúját hallhatjuk, hanem Shakespeare William négyszázéves búcsúját is a színháztól a közönségtől és a világtól. Szépen drámába szedve, ahogy a világirodalom legnagyobb színpadi szerzőjéhez méltó a búcsú. A végtélen szorongás és elbizonytalanodás monológja ez: mi vár rá majd ott a varázslás nélküli világban? Mint ahogy Prospero búcsúja is e lényegében erről szorongásról szól, mi lesz vele a bűbájos szigeten túl? És ezért volt zseniális Gálffi László erős, színház a színházban felütésű Prosperója. Mert mindkettő átélhető volt vele.

Nagyon magával ragadó volt az a megoldás, ahogyan Prospero varázspálcáját megalkották az előadásban. Egy szék karfája volt. Amit a végén, a varázspálca eltörése helyett, vissza is illeszt a helyére. Ez mindent elmond erről a Prosperoról.
Ez a Vihar kicsit azt az érzetet is kelti, mintha színházat látnánk még a színházon belül is. Az illúziók,  a varázslat, a mágia, az a színház maga.


Pogány Judit Arielje, a légies tündérje bravúros volt. Ahogyan tündér-iparosként, de mégis pajkosan, és kikacsintva varázsol, annak érdekében hogy Prosperotól elnyerje a szabadságát, abban benne volt minden, ami Arielről benne lehetett. És a végén az megoldás, ahogyan felszabadulván, a  tündérlebernyeget leveszi, majd kéri a szatyrát (!), és egyszerű kis öregasszonyként eltipeg, az est legnagyobb pillanata volt.



Bagossy rendezésében nem színházi hókuszpókokkal, emelőkkel, csörlőkkel, effektekkel, mifenékkel oldották meg a varázslatokat, a szellemeket, hanem az Örkény technikai személyzete mintegy varázsként, és elképesztő színészi teljesítményt mutatva, a szellemseregletet szó szerint eljátszotta. Megmutatva mindent, hiszen az illúzió világa attól illúzió, hogy tudjuk, mögötte is van világ. Ha nem tudnánk, nem illúzió lenne.

Külön szeretném kiemelni Murányi Mártát és Szathmáry Juditot. Ilyen is csak az Örkényben eshet meg az emberrel, hogy két figura technikai munkatárs ruhában, a színpadon gyönyörű hanggal énekel szirénként egy darabban. Sőt az előadás egy pontján be is öltöznek és egy valóságos fantasztikus kis barokk színházat varázsolnak nekünk ők ketten. Lélegzetelállító volt. (Bár azt nehézen értettem, hogy miért barokk színház volt egy reneszánsz korabeli darabban.)

Király Dániel Calibánja is rendhagyó volt és remek. Ő, aki egyébként torzszülött a darabban, egy kifejezetten sármos férfiként jelenik meg Király Dániel alakjában. De a lelke, a cselekedetei, na azok nagyon torzak. Nem is próbálták meg a külsejét színházi eszközökkel, maszkkal torzítani. Hiszen nem attól torz valaki, ahogyan kinéz. Ő is nagyszerű volt ilyen Calibáként.

A többi szereplő: Törőcsik Franciska Mirrandája, Debreczeny Csaba Antóniója, Gyabronka József Alonsója, Csuja Imre borásza, Epres Attila bolondja, Nagyhgeyesi István, Darvas Ferenc és Ficza István által hozott alakítások is nagyon jók voltak.


Shakespeare a drámairodalom azon kevés alkotói közé tartozott, akik pusztán a darabjaikból is fényesen meg tudtak élni. Olyan alkotói tehetséggel, nyelvi és dramaturgiai és színházi érzékkel volt megáldva, hogy mindig telibe talált, lett légyen szó komédiáról, tragédiáról véres királydrámáról. De az szerintem még őt is meglepte volna, hogy egyetlen felvonásban is lehet ilyen nagyszerűen A Vihart eljátszani.


Mi mást mondhatnék még?
Menjenek el feltétlenül az Örkénybe, lepődjenek meg Önök is!

 

 

Szerző: Pajer Hajnalka