"Isten hol volt?!"

A mondat a darabban hangzik el. A legellentmondásosabb alak kiált így fel, amikor egyetlen pillanatig megérti annak a szörnyűséges 60 évnek a történetét, pusztításait, amit végigéltek ők, egy lengyel kisváros lakosai. Aminek ők nem egyszerűen a részesei voltak, hanem a kétlábon járó borzalmai. Amikor kijövünk a  nézőtérről, mi is ezen fogunk töprengeni: hát az Isten, az hol volt ebben a XX. században?!


A történet 1937-ben kezdődik. Egy lengyel kisvároska törénetét fogjuk látni a következő 60 évben. Az iskola diákjainak az életén keresztül. Az iskolában kezdődik, ahol vegyesen ülnek lengyel katolikusok és lengyel zsidó gyerekek. Aztán majd mindvégig is így, az iskolai egyenruhában és a tantermben látjuk majd őket. Akkor is, amikor bevonulnak a szovjetek, Sztálin-kultusz épül és meggyalázzák a lengyel népnek olyan fontos keresztény-lengyel kultúrát a bevonulók és  a velük kollaboráló osztálytársak 1939-ben. Akkor is, amikor1941-ben bevonulnak a németek és náci kultusz épül, és a náci rezsimmel együttműködő osztálytársak halomra gyilkolják azokat, akikkel együtt ültek az iskolapadban. Akkor is amikor a szocialista Lengyelország épül, és megmaradt maroknyi osztálytárs egymást kínvallatja 1949-től. És még akkor is, amikor már öregemberek és sor kerül a lengyel rendszerváltozásra és mindenkinek el kellene számolni az elmúlt 60 évével, de nem tudnak, 1989 körül. Még ekkor sem, már túl minden, túl mindezek dacára sem születik meg bennük az elszámolásra való belső igény.

Végig rajtuk az iskolai egyenruha, mert egy közösségnek mindig az a legmeghatározóbb pillanata, ahol megszületik. Bármi is történjék, - és ebben katolikus - zsidó, kommunista - náci ellentétek mentén mozgó  történetben igazán sok "bármi" történik-, az összetartozás koordinátáit mindig a közösség születése határozza meg.


Habár nagyon "sztárdarabnak" számít a Katonában ez most, és piszok nehéz rá jegyet kapni, annyira nem is kell ám ezt elsietni. Ellentmondásos előadás. 2 óra 10 percen egy felvonásban, sokkolóan tömény. Ha ennek az lett volna a rendezői értelme (Máté Gábor), hogy "sokkolódjunk", akkor persze valamennyire el is fogadtható lenne a megoldás. Némileg persze nyilván ilyesmi volt vele a cél. Hiszen a drámai ívbe elég nehezen fért volna bele a zsidó faulcska lakóinak az elégetése, és a kommunista falulakók  kínvallatása közé egy  kávé és egy molnárka a büfében.  Ám ez a borzalmakkal sokkoló töménység így mégsem ért célt. Valami áthidaló megoldáson dolgoznia kellett volna a dramaturgnak és a rendezőnek. Az átélhetőség és a befogadás  rovására ment az előadás töménysége. Egyszerűen olyan gyorsan villódznak az események, a jelenetek, az elhadart szövegek, hogy esély sincs arra, hogy a néző elmélyüljön és befogadjon egy-egy helyzetben. Akkor meg mivégre ez a csinadratta?! A néző a végére fásultan, kifacsarva, kiégve távozik, miután filmszerűen és egyébként remek társulati összjátékkal, "levetítették" neki K. Európa XX. századi történelmének a felét. A nézői ingerküszöb elzsibbasztása miatt egyre erősebb érzelmi ingerek kellenek, ahhoz, hogy átélni tudjunk. És  éppen olyan érzéketlen, fásult és az emberi hatásokra közönyös színházi droidot farag belőlünk a 2 óra 10 perc  végére mint amilyen közönyös, alacsony ingerküszöbű emberi droidok átélték, végigpasszívkodták vagy  épp végigbestiálkodták a XX. nagy történelmi viharait. Legalábbis akkor ez történik, ha mélységeiben és teljességében próbljuk feldolgozni a látottakat. Talán ez lett volna a cél is?

 

A szereposztás és a szerepmegformálások hagytak kételyeket.  A szereplők egy része briliáns volt. Remek volt Pálos Hanna Doraként, a zsidó lányként, akit szinte elsőként gyilkolnak le, holott ő volt az osztály kedveskéje. Remek volt Pelsőczy Réka, naív és mindvégig tisztának megmaradó figurája, Takátsy Péter pszichopatába hajló hazafija, Rajkai Zoltán ügyeskedő, de eldurvuló szépfiúja és Haumann Péter Abrahamja, akinek mindvégig írják a narratív leveleiket az egykori osztálytársak. Ragyogó volt Dénes Viktor lánglelkű Jacob Kac figurája is. Ugyanakkor az olyan színházi bölények, mint Szacsvay László, Bodnár Erika, Bán János és Újlaki Dénes valahogy nem tudtak maradéktalanul beleilleszkedni az előadásba. Gyakran az volt az érzésem, azért ők kapták ezeket a szerepeket, mert épp ők értek rá színházi szempontból. Nem illettek a szerepkbe és idegenül hatottak a figurájukban.

Aki most törné magát egy jegyért a darabra, de még nem jutott hozzá, igazán ne bánkódjon. Színházban zsibbadni - minden szempontból- sohasem lehet elég későn.

 

 

Szerző: Pajer Hajnalka