Nemzeti a mosdóban

„Amerika egy olyan nagy olvasztótégely, ahol még soha semmi nem olvadt össze”

(Részlet az előadásból)

Egy ideje tart már Magyarországon az a vita,- ami a világ boldogabbik felén egyébként nem politikai,  hanem szakmai vita tárgya szokott lenni - hogy mi is egy Nemzeti Színház feladata?  Mit kell képviselnie? Hol vannak a határai a képviseletben? Vannak-e egyáltalán határai? A Nemzeti Színház lehet-e ugyanolyan színház műsorpolitikai szempontból, mint mondjuk egy alternatív vagy egy független művészszínház? Vagy más a hely szelleme az egyik és más a másik esetében, amit nem is szabad összekeverni? Netán mindegy? A színház színház, és kész?

Én úgy vélem, hogy a Nemzeti Színház feladata elsősorban az, hogy felvállalja azokat a  kérdéseket az előadásaiban, amik aktuálisan társadalmi problémák. Ugyanakkor ezzel párhuzamosan a nemzeti és a klasszikus irodalom  művészeti zászlóshajója is legyen. Akár az újraértelmezésekben is, akár formabontó, bátor újragondolás esetében is.A Nemzeti nem attól lesz Nemzeti, hogy unalmas 1800-as évekbeli fordításokat deklamálnak molyrágta jelmezekben  az „értékmegőrzés” jegyében. Ennek a másik pólusa meg  az a totális félreértelmezése a nemzet színháza szerepének, amikor nincs semmiféle gát , határ és érték, csak a provokálás.Az „azért is megmutatjuk”!  „Leszarjuk”, „haggyá’ má’ baz'meg”, mert   „buzikat” a „lófaszokkal”, „vérszarással” „gecikkel”,  ”szétnyílt seggekkel” mindennel együtt így megmutatjuk, sőt: „odabasszuk neked!” Megváltástörténetként. Az  Angyalok Amerikában az  egy  ilyen előadás.

Nehéz szabadulni attól az érzettől, hogy mind a műsorra tűzése, mind a koncepciója, mind a megoldásai egyfajta dacot tükröznek, egyfajta „azért is” szemléletet azokkal a támadásokkal szemben, amik   Alföldi Róbertet   és a Nemzetit magát is érték, úgy művészi szempontból, mint az igazgató személyes mássága szempontjából.Sajátos módon azoban pont ez az előadás az, ami ráerősíthet azokra a vádakra -és ez esetben nem is minden alap nélkül -, amik arról szóltak,hogy Alföldi Róbert a saját világszemléletét, a saját ultraliberális értékrendjét akarja a nemzet  színházának a  rangjára emelni. Bármennyire is szimpatikus nekem amúgy Alföldi, bármennyire is felháborító volt az őt ért személyes és szakmai  hadjárat, a "hazaffyaskodó" korlátoltság, ami mindezt kísérte korábban,  bármennyire is  igazságtalan  volt az Ember tragédiás és János vitézes cirkusz, ebben az előadásban azonban ő veti el a sulykot (Andrej Serbánnal erősen megtámogatva). Alföldi nem függetleníthetné magát ennyire  attól az intézménytől, amiben mindez történik! 

"Nem tartom jónak, hogy szélsőséges nézeteket valló  szereplők színházat irányíthatnak" - nyilatkozta Alföldi Róbert a HVG-nek.

Egyetértünk.

Csakhogy szélsőséges lehet az az ultraliberalizmus is, ami semmiféle gátat, határt, hogyne mondjam polgárszínházi értéket nem ismer (el), és ezt úgy kezeli, mintha mindenkinek ez lenne (és ez kellene, hogy legyen) az alapállása. Ebben az előadásban sok szempontból ez történt.

Maga a darab nagyszerű egyébként! Egy erős és szürreális látomás 1985-ből a reagani  Amerikából, ami két ember – két meleg ember- haldoklását mutatja be. Mind ketten AIDS-től szenvednek, mind a ketten melegek, de egészen más életstratégiákkal dolgozzák fel mind a másságukat, mind a betegségüket, mind a haldoklásukat. Az egyik túléli - éppen ezért -, a másik meg  nem.  Mindeközben furcsa látomások kínozzák őket, az ítélet angyalai lebegnek a  nézőtér felett, és Ethel Rosenberg ( a kémkedésért kivégzett nő) szelleme is angyalkodik, vagy inkább kísért néha.

Megismerjük a sorsukhoz valamilyen rendszerrel kapcsolódó csetlő-botló emberek túlélési stratégiáit. Nem az életüket magát, hanem az ő túlélési stratégiáikat, amikkel megpróbálják  az 1985-ös Amerikát túlélni, és  a haldokló szerettük történetét kiebekkelni, akárcsak az ezredfordulóig, akárcsak a személyes történetük  végig.Az előadás fókuszában a félelem van, no és a félelemtől való megváltódás lehetősége. Az, hogy a félelem az korántsem egysíkú dolog. Hogy a félelemnek rengeteg arca van, attól függően, ki hogyan éli meg. De a legfontosabb, hogy az időnk jelentős hányadában csak a saját magunk által elképzelt dolgoktól félünk, nem a valóságtól, nem attól, ami itt és most történik velünk. Ez a legfontosabb gondolata az előadásnak.

Túl ezen, ami egyetemes dolog, volt egy speciálisan az amerikai társadalom közérzetéről szóló vonal is az előadásban. Andrei Serbán rendezőnek  biztos mély, lüktető, elven dolog az előadás "amerikássága", és pontosan érti is az amerikai lélekben ezeket a gubancos közérzeti ügyeket, tekintve, hogy Amerikában él, de mi magyar nézők talán egy kicsit nehezen érthetjük meg és fejthetjük meg, hogy a nekünk innen némileg aranykornak tűnő  80-as évekbeli  Amerika mitől is volt olyan szürreális, élhetetlen, nyomorult világ?Az volt-e egyáltalán? Mert az előadásnak volt egy ilyen másik felütése is a félelem és haldoklás-élmény mellett. Hazafelé azon mindenképpen eltűnődik az ember: vajon tényleg ilyen volt-e az az  Amerika, vagy annak egy sajátos, speciális szegmensét láttuk ebben a darabban?

A rendezés éppen ezért hagyott bennem apró kis kételyeket, bár maga az előadás színházi szempontból egészen kivételes és rendkívüli erejű előadás.Ami viszont nem hagyott egy ici-picit kételyt, az a remek színészi játék. Nagyszerű volt mindenki, elképesztően erős alakításokkal.Alföldi Róbert meleg, transzvesztita haldoklója, aki küzd a látomásaival azzal, hogy illik-e hozzá a prófétai szerep vagy sem, nagyon erős volt.Nagyon erős volt László Zsolt teszetosza meleg partneri alakítása is, bár nála nehezen tudtam eldönteni, hogy paródiának szánja –e a „buzis” (részlet az előadásból) manírokat.Nagyon jó volt Kulka gonosz „befolyásos valaki” alakítása is, aki nem hajlandó beismerni a melegségét. Kicsit olyan III. Richárdosra vette a figurát, de abban neki már úgyis van erős rutinja.Nagyon jó volt Udvaros Dorottya rabbija, és mormon anyája és Ethel Rosenberg karaktere. Mind a három szerep bizonyos szempontból sorvezető volt, mind a három karaktere a normalitást képviselte ebben a kifordult történetben.Szabó-Kimmel Tamás is nagyon rendben volt a szerepeiben (ő is többet játszik), és nála a melegség kevésbé hatott paródiának, mint László Zsoltnál.A mormon házaspárt alakító Stohl András és Tenki Réka is nagyon erős volt, mint ahogy főleg a látomásos angyal szerepében felbukkanó Söptei Andrea is.Nem voltak jók és kevésbé jók. Mindenki nagyon jó volt.

Arra, hogy ezt a történetet erősen, felkavaróan és döbbenetes emberi érzésekkel, ugyanakkor nem egy önmaga farkába harapó, harsány provokációként, hanem valódi kérdésfeltevésként és kibeszélésként is  fel lehet dolgozni, arra bizonyíték az ebből készült  filmsorozat, amit nagyon ajánlok is megnézésre. Akár az előadás előtt, akár utána. Sok mindent a helyére tesz.Egy néző arról hogy az egyik szereplő azt mondja az előadás alatt: "Muszáj volt kiadnom magamból", azt jegyezte meg:

"Lehetséges, de esetleg nem itt kellett volna ... hanem otthon, például a mosdóban"

Nos igen, a felvetés jó: A Nemzeti tényleg  amolyan művészi mosdónak akarta pozícionálni magát ezzel az Angyalok Amerikában feldolgozással?

Kell azt?

 

 

 

 


 

szerző: Pajer Hajnalka



.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

.