Príma kórkép

"Ez nem menekülttábor! - politikust kísértünk az idősek otthonába" (valódi újságcím Magyarországon 2012. októberében)

"Bánj jól a gyermekeiddel, ők választják majd ki neked az öregek otthonát!"(Interneten terjedő bonmot)

Príma kórkép a Príma környék arról, hogyan válik egy égbekiáltó bűn és az embertelenség senki által nem is kifogásolt, természetes, napi  rutinná. A társadalmi és az emberi hozzávalók Spiró módra: Végy egy kis közönyt, egy kis kényelemszeretet, egy kis önbecsapást, néhány adag embertelenséget és gátlástalan pénzéhséget, rázd jól össze, de tényleg jól, sűrítsd be a  bejáratott kis mindennapi játszmákkal, és már kész is a többség számára kényelmes társadalmi horror. Merthogy a társadalmi horrorok a többség számára általában kényelmesek.  Az áldozatok? Ja  igen, azok is vannak.

Spiró új  drámája a Príma környék látszólag vígjátékként boncolgatja ezt a témát. Egy ideig biztos van is kedvünk nevetni rajta, ám amikor  összeáll a kép, akkor garantáltan a torkunkra forr  a nevetés.

Minden társadalom a szociális kérdéseire és problémáira  általában olyan megoldásokat és gyakorlatot  termel ki magából, amilyenre valódi igénye van, és ez nem összekeverndő az ideák szép világával. Így van ez az összes, a többség számára kényelmetlen társadalmi kérdéssel:a romakérdéssel, a szegénységgel, vagy akár az öregkor társadalmi problémáival. És az oly' szép elvi álláspontok mindig nagyban eltérnek a gyakorlati megoldásoktól. A megoldások a többségnek kényelmesek, - mégha az elszenvedőknek maga a földi pokol - és ezek általában köszönő viszonyban sincsenek a szép ideákkal. Például: szinte mindenkinek nagyon határozott és magasztos véleménye van az időskori méltóságról, az öregedésről, az öregekkel való méltó családi bánásmódról.  Ám a gyakorlat - és  a dugig tömve lévő idősotthonok, várólistákkal, (még a leglepukkantabbak is) sorban állókkal és a  több milliót is kicsengető családokkal – azért arra utalnak, hogy ezek nagyjából úgy az elmélet szintjén léteznek. A szép ideák egyáltalán nem kompatibilisek a "zavartalan" családi élettel (Ma már, tegyük hozzá, merthogy régen ez természetesen a családban oldódott meg).Oldják meg mások a problémákat, amiket a szerettünk okoz, ha megöregszik és nem tud magáról gondoskodni, méghozzá úgy hogy ez semmiféle kényelmetlenséget ne okozzon nekünk,  elvégre  ezt megfizetjük. Sőt, ezt fizetjük meg.

Spiró Príma környék című darabja ezekből a kérdésekből indul ki. De mégsem ez a fő témája, hanem az, hogy meddig megyünk el az önbecsapásban, az önáltatásban, ha nekünk az a kényelmes?  És mennyire tud természetes, még szégyellni való dologként sem rögzülni a futószalagon elkövetett elképesztő embertelenség?  Spiró maga „groteszk”-ként határozta meg  a darabját, de amitől igazán groteszk lesz -és ami a darab cselekménye is röviden - az az a természetesség, ahogyan üzletszerűen és iparilag ráépítenek az idősek otthonára egy  vadászszállodát, ahol a családoknak kényelmetlenséget okozó időseket vadásszák le szervezett embervadászat keretén belül német és orosz vadászok. Szó szerint!

A családok képviselői közül néhányan látogatóba érkeznek ebbe az öregek otthonába -itt csöppenünk bele a helyzetbe, mi nézők - és ők  "természetesen" nem vesznek észre semmit és nem tudnak semmiről semmit. Ám tudhatnának, hiszen az intézmény teljes nyíltsággal veszi a dolgot. Hátborzongató az a természetesség, az a nyíltság, ahogyan ezt az egészet a  személyzet kezeli és ahogyan a családtagok nem akrnak látni és érteni. A látogatók, sőt a beköltözők sem akarják észrevenni a legnyilvánvalóbb utalásokat sem az intézményesített embervadászatra, mert hogy nem is akarják. Az előadás végén óhatatlanul azzal az érzéssel távozunk:  lényegében a történelem összes ipari méretű kegyetlensége is nagyjából ezzel a mechanizmussal épült fel és valósult meg, ahogyan Spiró itt az öregek otthonában zajló embervadászat természetességét bemutatja.

Marton László rendezése annyiban illeszkedett Spiró darabjához jól, hogy nem akart heroikus drámát és erkölcsi tanmesét faragni belőle. Szinte a tökélyre vitte azt, hogy az előadás egy meghatározott pontjáig mi is mindent teljesen természetesnek érzünk, a furcsaságok felett érzett kételyeinket meg elhessentjük, elvégre úgy tűnik, vígjátékot látunk, hiszen nevetnek körülöttünk az emberek, viccelődnek a színpadon, mindenki kedélyes fent is,  lent a nézőtéren is.  Aztán egyre ritkulnak a nevetések mígnem  a végére hitetlenkedve,  elborzadva és leforrázva ülünk majd a nézőtéren. Mindazonáltal egy kicsit feszesebb tempót is elbírt volna Spiró darabja, több olyan pont is volt, amikor már-már unalmassá vált az előadás.

A történetet lényegében Hegedűs D. Géza Sunyija viszi el a hátán. A mézes-mázos horrornak az eleven mementója az általa megformált gondnok-mindenes az öregek otthonában. Igó Éva új reménybeli új beköltözője, akinek még lenne saját választási lehetősége, aki érezhetné, hogy valami nem stimmel, aki láthatna, de inkább nem lát, mert  inkább a családi játszmáit akarja játszani, tökéletes alakítás volt. És őt tökéletesen kiegészítette a kis mini családi játszma játszópartnere: a lánya (Péter Kata), aki se veled, se nélküled, de ha már így alakult: akkor inkább nélküled alapon, nem akarja látni az anyja jövendő sorsát.

Járó Zsuzsa, Csőre Gábor és Börcsök Enikő látogatói, akiknek szintén lenne lehetősége látni, hogy mi folyik ott, ahol a szerettük van, szintén nagyon erős volt a történetben.  A három látogató szinte tökélyre viszi az öncsalás, az önáltatás mechanizmusait, - ki-ki a maga módján-, annak érdekében, hogy ne kelljen látniuk,  mi történik, mert amit láthatnának az nem illene esetleg bele a kényelmes kis világukba.  Jolika (Herczeg Adrienn) igazgatónője mint egy gondos hivatalnok, szimpla adminisztrációs problémaként kezeli az intézményben folytatott embervadászatot. Az ő alakítása szintén nagyon jó volt.

Nem egy kényelmes, élvezhető előadás a Príma környék. Nem is az a fejbe kólintós nagy dráma. Lassan, vontatottan,  helyenként már-már szinte unalmas egyhangúsággal épül fel a borzalom, amitől egy idő után már természetesnek is érezzük, amit látunk és többször megcsap minket a „legyünk már túl rajta”- érzet. Ám amikor túl vagyunk rajta, akkor meg ott ülünk leforrázva.

Mégis, én azt ajánlom: vállalkozzunk erre, mert ez egy príma kórkép.

 

 

Szerző: Pajer Hajnalka

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

-