Kígyónyi az űr

Tóték Örkény színház kritika

"Ha egy kígyó (ami ritkaság) fölfalja önmagát, marad-eutána egy kígyónyi űr? És olyan erőhatalom van-e mely egy emberrel ember voltát megetethetné? Van?Nincs? Van? Fogas kérdés!" (Örkény: Tóték)

Tóték történetének számos változata volt, és a dolog egyáltalán nem úgy indult, mint a XX. század egyik legfontosabb magyar irodalmi műve. Eredetileg egy filmforgatókönyvnek készült 1964-ben Pókék, majd Csend legyen! címmel Fábri Zoltán számára. A filmből nem lett semmi, akkor. (Csak évekkel később készült el, a tomboló színházi siker után.) A filmgyár véleménye ez volt: "Ostoba, hihetetlen, irreális hülyeség." A magyar filmgyári mogulok nem ismerték fel, hogy a XX. századi magyar groteszk filmes megszületésénél bábáskodhattak volna.

Örkény  átdolgozta a történetet kisregénynek. Ebben már a  Pókékból Tóték lettek, és így, a kisregény formájában 1967-ben jelent meg egy gyűjteményes kötetben.  Dráma végül  úgy lett belőle, hogy amikor Kazimír Károly 1967-ben színpadra akarta állítani, megkérte Örkényt, írja át neki színházi előadássá. Ez lett a legendás Latinovits-féle Tóték, ami akkor számtalan, még a próbák során született ötlettel és megoldással gazdagodott, ezek  beépültek a drámaváltozatba, a darab részei lettek. Később, és azóta is a színházak általában ezt a változatot játsszák és nem a kisregényt.  Örkényhez  a saját bevallása szerint a kisregény állt közelebb a Tóték-változatokból. Valóban, a regény sokkal jobban  kidomborítja Örkény látásmódját, a groteszk komédiát. 

Ez csak azért érdekes, mert az Örkény színházban most bemutatott Tóték visszanyúl a kisregényhez, azt állították színpadra, nem a szokásos drámát. Méghozzá úgy igyekeztek  megtenni, hogy  nem gyomlálták ki a regény narratív részeit az előadásból, például azt sem, amikor Örkény a  kibeszél az olvasóknak. Ezt a szereplők párhuzamosan, a megformált alak mellett mesélik el  játék közben. Viszont azokat a részeket, amiket Örkény csak a színdarabba írt bele, azokat teljesen kihagyták az előadásból. Tették mindezt azért, hogy a lehető leghívebben tolmácsolják az örkényi világot.

Fontos dramaturgiai különbség a dráma és a kisregény között, hogy a drámában a falu népét,  a falut, a mátraszentannai  környezetet nem ismerjük meg, vagy csak egy kicsit, addig az Örkény mostani előadása, és persze a kisregény – fokozandó az abszurditást- ezeket is részletesen bemutatja. Másik nagyon lényeges különbség, hogy míg a drámában csak közben tudjuk meg, hogy a Tót fiú meghalt a fronton, addig itt rögtön az elején megtudjuk, és mindvégig tudjuk is, hogy Tóték erőfeszítése, alázatossága és megfelelni akarása, hogy a fiúknak előnyöket szerezzenek az őrnagynál, teljesen fölösleges.

Mácsai Pál rendező így nyilatkozott a darabjáról:

„Két világ van ma Magyarországon is, és egyikkel sem az az elsődleges baj, hogy nem szereti, hanem hogy nem is érti a másikat. A regény arról szól, hogy az addig ismertnek hitt világ az őrnagy megérkezésével hirtelen irracionálissá és félelmetessé válik”

Valóban, a Tóték egyik legfőbb mondanivalója ez: az őrnagy és Tóték világának a találkozása olyan, amiben senki nem érti a másikat. Sajnos azonban ebből az előadásból ez a szál teljesen hiányzott. Itt nem két világ plasztikus, kontrasztos megjelenítéséről van szó (Tóték és az őrnagy világának a különbségei); és még csak nem is az egymás meg nem értéséről szól. Ebben az előadásban az őrnagy világát természetesnek érezzük. Tótékat meg a fiuknak szerezhető előnyökért ezzel a világgal tudatosan megalkuvónak. Itt Tóték nem áldozatoknak tűnnek, hanem csak simán megalkuvóknak. A félelmetesség teljesen hiányzik az őrnagy világából, csak az irracionalitása érezhető. Nem tudom, hogy az alkotói szándék is ez volt-e? Nem fogom gyakran a filmhez hasonlítgatni a darabot, ígérem, - bár elég kézenfekvő lenne, mivel annak is a regény és nem a dráma volt az alapja,-  de kétségtelen, hogy a filmnek a legnagyobb erénye éppen az volt, hogy szívbemarkolóan érezhető volt, hogyTótéknak nincs más választásuk, muszáj belemenniük az abszurd helyzetekbe. Ott nem megalkuvók, hanem áldozatok voltak. Itt ez annyira nem volt érezhető.

Az előadásban nem csak, sőt elsősorban nem az őrnagy megérkezése miatt válik irracionálissá a mátraszentannai világ Tóték portáján, hanem azért, mert Tóték partnerek ahhoz, amit az őrnagy bevisz a világukba. Ez nagyon fontos! Tóték azt hiszik, hogy az őrnagy érzelmi-kényelmi megvesztegetése, igazán nem nagy ár a fiúk kényelméért, és ez menni fog nekik, hiába sodródnak egyre abszurdabb és abszurdabb szituációkba. Az előadás- főleg ez az előadás arról szól- hogy meddig képesek ebben elmenni Tóték. Az örkényi kérdés ugye ez az elején: "És olyan erőhatalom van-e,mely egy emberrel ember voltát megetethetné?" Úgy tűnik egy esetben biztosan van ilyen erőhatalom: ha a szerettünknek akarunk kiharcolni valamit, akár az emberi voltunk megevése árán is.  Popper Péter egyszer azt írta valahol: az ember bármit megtehet, bármit elvághat,  feláldozhat, de  a létezésének a gyökereit, azt nem vághatja át. És Tóték pedig pont azt vágják át az őrnagy kedvéért, a mátraszentannai létezésük, a világuk összes gyökerét. Mi  nézők ráadásul tudjuk is, hogy értelmetlenül.

Mácsai Pál, a rendező ezt mondta erről:

"Egyrészt az ártatlanság elvesztéséről van szó. A Jóisten tenyerén, a fenyőillatú Mátraszentannán egyszer csak megjelenik egy idegen, aki a háború sötétjéből érkezik, és megrontja a magától értődő, gyermeki, paradicsomi létezést, amelyben azonosak lehetünk önmagunkkal."

A másik nagyon fontos, hogy valóban, Tóték és az őrnagy nem értik egymást, ám nem is próbálkoznak megérteni egymást egyetlen percig sem. Ez fel sem merül, mint igény, éppen ezért nincsenek is áldozatok a történetben. Tóték kizárólag csak gazsulálni akarnak a vélt előnyökért az abszurditásig elvíve ezt. Az őrnagy meg már rég elveszítette a képességét mások látására és érzékelésére. Még a végén, Tóték teljes érzelmi-lelki – fizikai kizsákmányolása láttán, és még az őrnagy meggyilkolása után sem érezzük úgy, hogy valaki itt áldozat lenne ebben a történetben.A filmben egyértelműen Tóték tűntek a hatalmi pozícióban lévő ember áldozatának. (Nem utolsó sorban Latinovits és Fábri őrnagy szerep-felfogásának köszönhetően.)

Az előadás szokatlanul sokat bíz a néző képzeletére: szinte teljesen díszletek nélkül játsszák. És a történet 80%-át csak elmesélik nekünk a színészek, nekünk kell elképzelni. Viszont lebilincselően jól mesélnek! Egyetlen unalmas perce nincs az egyébként terjengős  narrációnak. Látjuk magunk előtt a kis mátrai falut, az életét, vagy Tót és az őrnagy  ugrabugrálását az árnyék felett, vagy  a paplakban történteket és így tovább. A híres dobozolást bábszínházzal oldották meg – hiszen az is, legalábbis Tóték részéről mindenképpen az-, ami szinte a végletekig groteszkké teszi az egészet. (Örkény egyébként a saját bevallása szerint, legszívesebben egy teljesen dísztelen színpadon, fekete drapéria előtt játszatta volna el  a darabját.)

Epres Attila őrnagya kicsit femininebb volt az eddig megszokott őrnagyokhoz képest, de ez szintén illeszkedett az eredetei  örkényi  elképzeléshez, hiszen Örkény elmeséli a regényben, hogy milyen délcegnek képzelték el Tóték az Őrnagyot. Aztán ehhez képest a buszról leszálló megérkezők között összetévesztik valakivel és másnak adják az üdvözlőcsokrukat is. Epres Attila őrnagya nem a hatalmi és erő  pozíciójából terrorizáló, erőszakos figura, (mint ahogy a filmben Latinovits mutatta meg az ő őrnagyával), hanem finom lelkületű, érzelmi zsaroló. Ami sokkal körmönfontabb zsarolási technika egyébként (a való életben is), mint ha valaki az erő látszatából teszi ugyanezt.

Csuja Imre Tótja  szintén nagyon jó volt. Semmi sablonosság, semmi ripacskodás,  nagy boci szemekkel, az alázatos együgyűséggel és papucsférjkedéssel tökéletes Tót volt.

Pogány Judit Tótnéja szintén egy egész estés élmény volt. Takács Nóra Diána Ágikája volt a másik legabszurdabb figura Tót mellett. Az ő alakításában az addigi adjuváns szerep önálló,és egyenrangú karakterré vált a többiekkel ebben az előadásban, noha ő inkább csak kiegészítőül szolgált volna eredetileg. Ficza István volt a svájci bicska az előadásban. Tóték fiát,  a postást, a konferansziét, a kétes erkölcsű hölgyet mind-mind tökélyre vitt groteszk mozgásokkal, lépésekkel skiccelte fel az előadásban.

Időnként korabeli sanzonokkal, akkoriban népszerű dalokkal, vagy Beethoven zenékkel szakítják meg az előadást. Ami azonban nagyon megtöri az előadás szellemiségét és lendületét. Nem fokozza a darab mondanivalóját a zenei betétek sorozata, hanem csak megtöri azt. Bár kétségtelenül nagyon fülbemászóan énekelgetnek amúgy.

Noha a Tóték az egyik leggyakrabban játszott magyar dráma, mégis, ez az Örkényben bemutatott változat  újat tesz hozzá a magyar színházi élet Tóték-jelenségéhez azzal, hogy majdnem csorbítatlanul a regényt állította színpadra. Úgy lehet nézni, mintha még soha nem láttunk volna Tóték-at. Ugyanakkor mégis van valami hiányérzete az embernek azzal, hogy az előadás túl sokat ígért, de nem minden ígéretét váltotta valóra.

Örkény azt kérdezi a Tóték elején:

"Ha egy kígyó (ami ritkaság) fölfalja önmagát, marad-e utána egy kígyónyi űr?”

Ebben az előadásban nem marad, mert  nincsenek áldozatok. A kígyó az felfalódik, de űr, az nem marad utána.

Ami azért baj.

 

szerző: Pajer Hajnalka


Az írásban idézett Mácsai Pállal készült interjúrészletek az Élet és Irdalomban jelentek meg.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

.