Színházi Kinder, meglepetés nélkül (Mrozek: Tangó, Örkény színház)kritika

„Mindig a jelen ifjúsága  a legbutább.Az idősebb generációk számára pedig a simára borotvált apák és a szakállas nagypapák a legbűnösebbek. A bűnösök pedig félnek  a butáktól” (Ingeborg Bachmanann)

A Tangó egy hálás kis darab, mind az alkotóknak, mind a közönségnek. Mivel Mrozek több vezérvonulatot is beleírt, amire ki lehet hegyezni a darabot, ezért tulajdonképpen  a rendezőnek és a dramaturgnak nincs is más dolga, mint eldönteni: melyikre helyezik a hangsúlyt. Tetszőlegesen tálalhatnak akár groteszk bohóctréfa-sorozatot, akár filozófiai drámát/vígjátékot, akár politikai groteszket, politikai tandrámát, amit csak  akarnak, de mindig ugyanabból a szövegből. Mi nézők meg ettől függően más-és más darabot láthatunk, noha mindet Mrozek: Tangó címen játsszák a színházak. Sohasem lehet tudni előre, mit is látunk.  Ez a színházak Kinder tojása: A fix ajándékkészletből soha nem tudod előre, hogy az alkotók mit találtak meg benne maguknak, amivel eljátszadoznak. Generációs konfliktusok drámáját? Netán ugyanennek a vígjátékát?  A fasizálódás lélektanát? Netán ugyanennek a groteszk vígjátékát? Egy furcsa filozófia pamfletet a rendről és a rendetlenségről?


Merthogy az előadás ezekről mind szólhat: Például a  generációk közötti konfliktusok dinamikájáról. A szülők értékrendje általában nem jó a következő generációnak.  Ám itt a Tangóban egy furcsa, groteszk generációs konfliktust láthatunk: itt a szülők  hippik, a lázadók,  az értékeket tagadók,  a fiuk pedig a konzervatív, merev alak, aki korlátokat akar magának, de főleg a szabados szüleinek. S eme igyekezetében mindenki számára csendben, szinte észrevétlenül diktátorrá válik az otthonában.
A második értelmezési lehetőség:  hogyan épül ki a hatalom? Mi kell a totalitárius hatalom kiépüléséhez? Hogyan fasizálódnak a közösségek?  Ez a konzervatív, korlátokat vágyó fiú ugyanis abszolút terror alatt tartja  a családját az „érték” nevében, és ezek a furcsa, a szabadságot megélni tudó, és megadni akaró szülők, nagyszülők,  kiváló alanyok ehhez. Ebben az Örkényben bemutatott előadásban pontosan érezni: a liberális megértés és tolerancia legnagyobb veszélye az, hogy az antidemokratikus zsarnokot nem tudja időben felismerni, sőt felismerni sem, hiszen ahhoz a leglényegét: a korlátoktól való mentességeket kellene feladnia.
A harmadik értelmezési lehetősége pedig egy filozófiai pamflet bohóctréfának álcázva: a rendről, a rendetlenségről. Hiszen a darab  arról szól, hogy Artúr, a konzervatív, rendet akaró fiú zsarnokságát hogyan éli meg  a minden szempontból rendetlen családja, illetve Artúr milyen ideológiákat gyárt ehhez magának menet és persze a terrorozálás közben.

Az Örkény Tangó-ja szerintem egyik verzió mellett sem tette le igazán a garast. Igazából mindenből vett egy kicsit Bagossy László rendező és Gáspár Ildikó dramaturg, és nagyjából egyenlő arányban elegyítette ezeket. Ez tulajdonképpen nem is probléma. Mivel minden vonulatból sikerült kiemelni azokat az elemeket, amik illeszkednek egymáshoz, ezért teljesen koherensre sikerült  a darab. Kicsit filozófiai bohóctréfa, kicsit lélektani boncolgatása  a hatalom és diktatúra kialakulásának, és kicsit groteszk generációs vígjáték is.  Bár a díszletek (Khell Zsolt) például feltételezik azt, hogy a néző már ismeri a Tangó-t, és most  csak egy továbbgondolást akarnak neki itt megmutatni a színházban. (Például a  még élő és nagyon is virgonc nagymama ravatalja, miért került egyáltalán  a házba? Vagy a babakocsi, amit végig kerülgetnek az első felvonás alatt, kinek  a babakocsija, és főleg miért van ott? Ezek nem kerültek  magyarázásra, érthetővé tételre. Csak úgy ott vannak. Vagy tudja a néző, hogy mi végre, vagy nem. (A ravatal még a nagypapától maradt, és a "memento mori-t" képviseli Artúr terror-eszköztárában. A nagymamának időről-időre fel kell rá feküdnie. A babakocsi meg simán trehányságból 25 éve ott van, hiszen Artúré, a fiuké volt, aki időközben felnőtt, diktátorrá vált a családban, de mint ahogy a 25 éve kerülgetett babakocsit, úgy a felnövést, sőt, a diktátorságot sem vette észre a családja. (Mert a családokban ez már csak ìgy megy. Csendben észrevétleül a legképtelebb dolgokhoz is hozzászokunk. És a közéletben is így megy a legképtelenebb dolgokhoz, diktatúrához is csendben, észrevétlenül hozzászokunk. )

A szereplők nagyszerűek voltak. Mácsai Pál az önmegvalósító szerepkörbe beleragadt hippi apa szerepében talán egy kicsit csikorgott, és  a lényétől idegen is volt a karakter, hiszen ő egy szolíd, kedves, és alapvetően lírai alkat, és nehezen hisszük el neki ezt a figurát eleinte,  de azokat a pillanatokat is kiválóan átvészelte, amikor ezek  előbukkantak és csikorogtak az előadásban.

Für Anikó hippi anyája, az emanci paci és az abból átvedlett úriasszony pontosan annyi volt, amennyinek lennie kellett.  Ebben is, abban is. Az őskaméleon ő, aki mindig, minden időben, mindenhez tud alkalmazkodni. Ez egyrészt az anyák sajátossága, de másrészt annak az arctalan tömegmasszának is, amire  a diktatúrák épülnek és épülhetnek. Für Anikó nagyszerű volt benne.
Bár a darab nagymamája csak kontúr a Tangó színei között, Pogány Judit mégis csak pusztán a  jelenlétével, a játékával fő színné emelte ugyanazzal a szöveggel, amit máskor is hoz a nagymama figurája. Szerintem a   magyar színpadokon csak Pogány Judit tudja a Tangó nagymama szerepében olyan utolérhetetlenül  a „passz, te fasz” mondatot úgy elmondani, hogy annak nagyjából 5 rétegű lesz a jelentéstartalma.

Csuja Imre nagybácsija is nagyon jó volt, és a végén Mrozek  Tangó-jának az  emblematikus tangója közte és Debreczeny Csaba között  székbedöngőlő élmény volt.
Debreczeny Csaba Edekje és Szandtner Anna Alája is méltó társa volt  a fentieknek.
Egyedül Máthé Zsolt Artúrja volt rémes. Az a színvonal volt az erőltetett deklamálással, az iskolás szövegmondási stílussal,  a mesterkéltséggel, amit egy vidéki szalagavatón még  csak-csak megtapsolunk, ha már egyszer ottvagyunk de hogy  pénzt adni érte? És még szikkadt pogi sincs hozzá? Érthetetlen, hogy miért nem működött Artúr szerepében, hiszen amúgy egy kiváló színész. De talán nála is Mácsai problémája volt: egyszerűen a karakter nagyon idegen volt a lényétől. Míg Mácsait a rutinja átvitte ezeken a döccenőkön, és egy  alapvetően szerethető, évezhető dolgot nyújtott ezzel együtt is, Máthé Zsolt úttörőtáboros szavalóverseny stílusában abszolvált szövegmegoldása kifejezetten idegesítő volt.

Talán ennek is tudható be, hogy összességében csak olyan jó kis színházi élmény volt, de sem a  groteszk, sem az ütős társadalmi áthallások nem igazán domborodtak ki benne, és nem is válik ez a Tangó elsöprő színházi élménnyé. Vállalható volt a dolog, de csak ennyi. Kiszámítható volt minden, adtak egy korrekt kis leltárt a Tangó témáiról, és kész. Meglepetések nem voltak. Itt-ott ugyan kikacsingattak a 2013-as magyar közéleti valóságra is, de az is csak pont annyi volt, amennyit a darab is elbírt még  az erősebb mondanivaló látszata nélkül, és a nézőtér heterogén, minden szegmensű közönsége is a különösebb nézőtéri sértődések nélkül.

A Tangó-feldolgozások  a  színházak  Kinder tojásai. Egy kis finomság + a meglepetés, hogy abban a feldolgozásban milyen plusz játék lesz benne. Az Örkényé tulajdonképpen egész finom volt, éppen csak a  meglepetést spórolták ki belőle.

 

 

Szerző: Pajer Hajnalka

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

.