Minthaságokka

"A élet, az élet! Azt még a francia filmek sem tudják elmesélni.”

(Rose monológja. Sógornők, II. felvonás)

Vannak olyan előadások, amiknek az első felvonását  csakis és kizárólag azért érdemes végigszenvedni, hogy aztán a II. felvonásra  teljes pompájában kibontakozhasson előttünk a történet.  A kanadai szerző, Michel Tremblay: Sógornők-je a Pestiben pont ilyen. Muszáj végigunatkozni a lapos és felszínes első felvonást - és délcegen ellenállni a hazamenés csábításának - ahhoz, hogy szerethető és értékelhető  legyen az előadás.


A darabot  nem először tűzi a színház műsorra. Valamikor a 90-es évek vége felé készült már belőle egy  eléggé felejthető feldolgozás. Ez a mostani – bár az akkorinak  és  ennek a szereplőgárdája jelentős átfedéseket mutat - lényegesen jobban sikerült.  Az egyetlen interjúból, vagy sajtóanyagból sem derült ki eddig, hogy miért érezték úgy a Víg- Pestiben, hogy ezt,  az amúgy  a világirodalom egén  nem éppen  fényesen tündöklő csillagot, de szerintem a Víg jegybevételében sem kiragyogó teljesítményt mutató, meglehetősen  középszerű, kortárs kanadai drámát miért kellett most újra elővenni és felmelegíteni? Ugyanaz a rendező, nincs új rendezői koncepció, nincs új fordítás, és a szereplőgárda is majdnem ugyanaz. Mindegy is, lépjünk tovább ezen, legfeljebb ez is az élet tökéletesen lényegtelen,teljesen érdektelen színházi rejtélyeinek sorát fogja gazdagítani.


A darab a „minthák” darabja. Kívül-belül, minden szempontból. Mintha dráma lenne,  de mégsem az, mintha a valódi élet lenne,  de azért mégsem az, mintha realista történetetet élnének benne a szereplők, de mégsem azt. Mintha valós karakterek lennének, de mégsem azok.
Viszont  ez a minthasága eléggé szerethető és élvezhető is. Valószínűleg  része lehetett ez a rendezői koncepciónak is (Hegedűs D. Géza). Legalábbis a szürreális dalbetéteknek mindenképpen ez lehetett a funkciója:  a minthaság-hatás, amit, mint  elidegenítő effektust tehettek bele az előadásba.

Ilyen módon aztán az válik központi kérdéssé a Sógornők kapcsán, hogy ezzel  a minthasággal való egyensúlyozás sikerült-e? Nem  teljesen.  Olyan érzése lehet az embernek  - ez most meglepő fordulat lesz, kapaszkodjanak-  „mintha” összeültek volna az alkotók, és megpróbálták volna elképzelni egy decens kis kávéházban, egy  forró habos kávé mellett, vagy a Vígszínház  stukkós büféjében ropikázva, hogy milyen lehet a nyóckerben prolinak lenni? Mintha prolinak…  Aztán ezeket vicces francia nevekkel ellátva,  kanadai közegben, de nyóckeres ganggal ellátott díszletben, kortárs realista lélektani drámává akarták volna összegyúrni. Ez az utóbbi eléggé  felemásra sikeredett. Nem utolsó sorban a fordítás miatt. Azt könnyen el tudom képzelni, hogy papíron igen jól hathatott Parti Nagy Lajos fordítása, sőt, biztos vagyok benne. Ám az anglicizmusokra épülő parodisztikus nyelvi hatások tömkelege a színpadon nem működött,  az anglicizmus-paródiák inkább fordítói modorosságnak, semmint karakterépítőknek hatottak az  élő  előadásban.

A történet szerint Germaine Lauzon, egy életbe beleszürkült háziasszony, a többi életbe szintén  beleszürkült háziasszonnyal egy kupon- ragasztgatós partit tart. Germaine  ugyanis megfogta az isten lábát,  már úgy, ahogy egy nyóckeres gangon – vagy valami olyasmin- meg lehet azt  fogni, és rengeteg kupont és kuponfüzetet nyert.  Innentől  két szálon fut az előadás párhuzamosan: egyrészt felépül egy groteszk(ecske) mintha-lélektani dráma.  Másrészt bemutatásra kerülnek a tipikus alsó középosztálybeli nőtípusok. Van itt mindenki a sztereotípia készletekből: a magát megjátszó, úriasszonykodó félművelttől, a koszos fenekű,kinyúlt mackós- butácska mosónőn át a temetésre hobbiból járó öregecske vénkisasszonyokon át, egészen  a   fiatal,  leopárdnacis plázacica bombázóig és az örökké kotnyleskedő, közönséges, nagyszájú szomszéd asszonyságig. Tulajdonképpen mind a két vonal, a mintha-lélektani dráma, és a sztereotip karakterek felskiccelése, egyformán fontos volt, azaz lett volna. Ám az előadásnak és  a dramaturgiának (Radnóti Zsuzsa) az mindenképpen felrovandó, hogy ezek valahogy nagyon élesen elkülönültek egymástól és nem olvadtak magától értetődő természetességgel a  történet sodrásába. Ez volt  a minthaság egyik sajnálatos mellékhatása a történetépítésben.


A Sógornők lélektani drámája  arra épül: hogy Germaine nem veszi észre, hogy mennyire irritáló ezeknek az embereknek az ő szerencséje. Semmiféle  nagyvonalúság nincs benne, már előre bekészített például egy alibi kólásüveget, hogy azt majd felmutathassa, hogy elfogyott, pedig …

Germaine  képtelen bemérni az emberek reakcióit és természetét. Egyszerűen nincs rá intellektuális, sem emberi kapacitása. Persze az is kétséges, hogy az ottlévők közül bárki is képes lenne erre az emberi attrakcióra, de itt az ő kuponjai köré csoportosul össze ez.  Mennyire  nem láthatja akár közösen megélt 20-30 vagy akár egész élet múlva is egyik ember  a másikat? Micsoda elementáris erővel tud ráomlani bárkire az, amikor hirtelen az egész világa elárulja őt? Mennyire hétköznapi, triviális formában, például kupon-lopkodással kaphatjuk bele mindezt ezt arcunkba?
Még akkor is sajnáljuk őt, ha tudjuk: kizárólag a saját emberismeret hiányosságainak, a felszínességének és az ostobaságának köszönhető az egész.  A kuponragasztgatós partin ugyanis a barátai, mindenki más-más önigazoló mesével, szép lassan, egymással összekacsintva,segítésnek álcázott kitartó rafinériával meglopják. A végére  az összes kuponfüzete eltűnik. És egyszeriben  Germaine megérti, de csak a fájdalmán át érzékelve, hogy mit is tett rá ezekre az emberekre a szerencséjével, amiben statiszta szerepet szánt mindnekinek. A barátaitól a testvéréig mindenki meglopja és elárulja őt.

Kútvölgyi Erzsébet a 14 évvel ezelőtti előadásban is játszott. Ez érezhető is volt a játékán. Különlegesen kidolgozottan  hozta a közönséges, a kuponokra rászűkült, attól szinte erotikus izgatottságot átélő, majd a kuponjai ellopásától és az elárultatásától összeomló ostoba háziasszonyt.
Az este vitathatatlanul legjobbja Börcsök Enikő Rose-alakítása volt. Ő is játszott a korábbi előadásban. Rose  a zabolázhatatlan,nagyszájú, kotnyles és közönségesen vicces testvér, minden erkölcsi gát hiányában. Ez a karakter igen jól állt neki.
Majsai – Nyilas Tündének a Brouillette asszonya a lényeget hihetetlen plasztikussággal és pszichológiai  erővel megragadó, szinte  sokkoló intelligenciával felépített alakítása volt.


A Sógornők vélhetően nem az év előadása lesz a Víg-Pestiben. Ám azért érdemes egy estét eltölteni vele. Higgyék el, még ez sem  minden előadásról mondható el: de egészen olyan lesz majd, mintha színházban lettek volna.






szerző: Pajer Hajnalka

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

.