Egy visszautasíthatatlan ajánlat

A Nemzeti Vidnyánszky korszakát megnyitó darabja, a Vitéz lélek, egy hatalmas felkiálltójellé alakult át Alföldi és Jordán Tamás Nemzetijének pezsgő izgalmassága és művészi igényessége után. Ennél érdektelenebb, unalmasabb évadnyitót még akkor is nehéz lett volna összehozni, ha konkrétan ez lett volna a cél.

A cél persze egész más volt, ami  szinte vállalhatatlanul visszássan sült el. Majdnem minden művészi igényességet nélkülöző előadás lett a Vitéz lélek. (Erre a majdnemre még később visszatérek azért.) Az egészet annyira áthatotta az izzadságszagú nemzetieshkedő, népieshkedő, hazaffyaskadó „Na, most majd mi megmutatjuk nektek, mi a NEMZETI”- törekvés, hogy aztán jól meg is kaptuk! Bele a kis pirospozsgás arcunkba. Íme, hölgyeim és uraim, mélyen tisztelt nagyérdemű publikum: ez hát Vidnyánszky Attila „Nemzetije”! 

Javaslom, okvetlenül menjenek el, nézzék meg a darabot, mert ez a mai magyar közélet megérdemelte, hogy ezt, így itt és most, belekapja az arcába a 2013/14-es Nemzeti Színházas évadnyitónak! Ezt a három felvonást mi majdnem mindannyian megérdemeltük, akik itt és most ebben az országban élünk. Mert vagy fogalmunk sincs a kulturális értékeinkről, vagy nem becsüljük eléggé őket. Vagy valami szörnyű, politikai érdekektől vezérelt tévutakon járunk ezzel kapcsolatban. Netán gyávák vagyunk/voltunk érte kiállni. Vagy ami a legrosszabb: nem is érdekel minket az egész. Úgyhogy azt mondanám: kötelező a darab majdnem mindnekinek!  Vagy ezért, vagy azért.

Nagyjából annyi drámai feszültség, eredetiség és művészi mondanivaló volt Vidnyánszky nyitóelőadásában, mint egy vidéki kultúrház helyi augusztus huszadikai műsorában. Nagyjából azzal a vizuális színpadi élménnyel is tud szolgálni.
Annyira erőlködött megmutatni, hogy az ő színháza más, mint az elmúlt tizenegy év, hogy aztán tényleg meg is mutatta. Annyira meg akarta mutatni, hogy ő egy múltba hajló, a mával semmi közöset nem mutató, politikai programszínházat akar csinálni, hogy az egész előadás azt az érzetet kelti, mintha szándékosan össze akarták volna szedni valamennyi giccses sziruposkodó magyarkodást, nemeztieskedő sztereotípiát, és annak a paródiáját akarták volna bemutatni. A probléma  csak az, hogy az előadásban ezt teljesen komolyan is gondolták!
Jelen sorok írójának még vannak nagyon is élő és meghatározó emlékei az Advent Hargitán című darabról még a régi  Nemzetiből, vagy a Balkáni gerléről. Ezért pontosan tudja, és fájdalmasan érezte is a különbséget a Vitéz lélek nemzetieskedő műmájersége  és a valódi  csontig elható, összetartó erejű népies-nemzeti színház között.

Már maga a darabválasztás is rendkívül szerencsétlen volt. Tamási Áronnak ez a munkája nem hogy nem  remekmű, hanem egy meglehetősen középszerű alkotás. Az irodalmi értéke okán ezért az utókor érdeklődésére alig-alig számot tartó munka. Ebből már egy jó rendezéssel is nehéz lett volna valamit odarakni a színpadra, de ezzel a rendezéssel nagyjából csak egy nyolc napon túl gyógyuló ízlésficamot lehetett szerezni a Nemzetiben.

"A Vitéz lélek  Tamásinak nem a legjobb darabja; a Tündöklő Jeromos és az Énekes madár is sokkal jobb, pedig mindkettő korábban született. Alakjainak többsége plakátfigura, fordulatai nem annyira mesések, mint inkább következetlenek, a szerkezete aránytalan és ormótlan." (Csáki Judit: HVG.hu)

Mondjuk ki, amit Csáki érezhetően elóvatoskodott: nincs rá semmi elfogadható magyarázat, mentség, teljesen érthetetlen is, hogy az igen gazdag, igényes és gyönyörű  magyar nemzeti irodalomból, amiből mind politikai szempontból is teljesen vállalható, mindnekinek és mindenütt, miért pont ezt a középszerű, érdektelen B kategóriás dolgot vették elő nyitó és önmeghatározó darabnak.

Azaz van, csak azt még most nehéz elhinni.

Persze Vidnyánszky több interjúban is elmondta: eredetileg az Ember tragédiáját szánta nyitó darabnak, csak aztán a nemzet Szamócája, a nagygyűlések tribünjének örökös eperjeskárolya, a mindenható udvari színész, „ajánlotta a figyelmébe” ezt a "szép, nemzeti" darabot. Az pedig úgy sejthető volt már az interjúkból is, hogy ez a meleg „ajánlás” nagyjából olyasmi lehetett, mint amikor Don Corleone a Keresztapában tesz a környékbeli boltosoknak a védelmük érdekében, egy „visszautasíthatatlan ajánlatot”.
Javasolnám, mi is csak fogjuk  így és ennyinek fel aVitéz lelket: Ez egyfajta színházi  védelmi pénz, amit Vidnyánszky kifizetett most oly sok mindenért. Vidnyánszky tud többet és jobbat ennél. Láthattunk tőle nagyon jól sikerült, igényes színvonalú előadásokat. (Azt már le sem merem írni hogy korszerűeket is.) Persze azért ne legyen szemernyi kétségünk arról sem, tudott és akart is azonosulni ezzel a darabbal. Így, ahogyan most  láthatjuk!

Az egyetlen dolog, ami azonban figyelemre méltó volt az előadásban, az a bizonyos „majdnem”, amire az írásom elején utaltam: az új társulat. Ígéretes színészi játékok és pillanatok voltak az előadásban: Nagyszerű volt Trill Zsolt, Tóth Auguszta és Mécs Károly. Főleg az ő személyük okán, no meg  az új műsortervben meghirdetett Gombrowitz: Operett-je, Shakespeare: Ahogy tetszik -je és a Pilinszky bemutató kapcsán azért csak felcsillant valmi kis halovány remény: hogy talán lesz olyan előadás, amiért majd   Vidnyánszky Nemzetijébe is érdemes lesz néha elmenni.

Hölgyeim és uraim! A védelmi pénzüket most Önök is befizethetik
októbertől a  Nemzeti jegypénztárában és  az összes ismertebb jegyirodában.
Közben azért tartsák szemelőtt Vito Corleone intelmeit erről: "Egy napon, ami talán el sem jön soha, majd én is kérek tőled valamit. Addig is, ez a kis szívesség az én ajándékom."

 




Szerző: Pajer Hajnalka


































.