Neonparádé

Hogy elment az élet, mintha soha nem is éltem volna.

(Firsz monológja, IV. felvonás)

 

Zsótér Sándor mintha  már kicsit be lenne zárva a saját képi világába. Előadásról-előadásra ugyanazzal a jellegzetes, de úgy tűnik, megújulni nem tudó vizualitásra épülő rendezéssel áll elő. Rideg, rikító, neonvilágos, steril  hatású drámákkal. Ezt már megfigyelhettük számos darabban, például az általa rendezett zenés Öreg hölgy látogatásánál (ott még finomabban),  a Vágyvillamosnál (ott már erősebben), és most  a Meggyeskert is ezzel az emblematikus színpadi képpel dolgozik.

Zsótér Meggyeskert-je onnan közelíti meg a történetet, hogy abban mindenki  valószínűtlen figura, valószínűtlen életproblémákkal, valószínűtlen életvágyakkal, valószínűtlen megoldásokkal. Miközben  körülöttük a nagyon is dübörgő valóság szétzúzza őket. Zsótérnál ugyan értik a világuk széthullását a birtokon élők, (szemben sok más Cseresznyéskert megközelítésével), csak nem derül ki pontosan, hogy ez az értés, amivel  ő megajándékozta  a karaktereit, kegyelem vagy ítélet -e ?  Sőt, az sem derül ki, hogy ennek ki kell-e egyáltalán derülnie. Ettől egyszeriben úgy érezhetjük magunkat  a nézőtéren, mint megannyi üres, döntésképtelen kis Ranyevszkaja. A széthullásuk se nem megrázó, se nem tanulságos. A miénk sem. Csak neonszínű.

Nincsenek csehovi konklúziók, nincsenek csehovosan lefojtott, elhazudott életdrámák, vagy csak pillanatokra felvillantva mutatkoznak meg az előadásban. Szürreálisan  valószínűtlen, ernyedt életmegsemmisüléssel,  tenni nem akarással, és tenni nem tudással, világjobbító szónoklatokkal, rikító rózsaszín, zöldes, kékes  szoláriumfényekben  menetelnek, vagy ernyednek  bele a Meggyeskert lakói is, és mi nézők is, a megsemmisülésbe. Ki-ki a magáéba.

Csehovnál ez a megsemmisülés nem csak a  birtoké, hanem a  benne élt tradicionális oroszos életforma és a körülöttük lévő orosz társadalom  letűnése is. Csehov már nem élte meg, hogy hova fejlődik majd pontosan ez a folyamat Oroszországban. Lenin ekkoriban még csak távoli, ismeretlen, jelentéktelen, éhenkórász kis emigráns  futóbolond egy svájci padlásszobában.  Mégis, Csehov a maga zsenialitásával a Cseresznyéskertben már felvillantja az eljövendő  társadalmi folyamatokat. Zsótér becsületesen ki is porciózza nekünk, bár kissé borostyános zárványként ható műproblémaként, de mégis, megpróbálta ezt, ennek az emberi vonatkozásait, eredőit megmutatni az előadásban. Elsősorban  Sarlotta Ivanovna és a tanító  figurájával  (Trokán Nóra és Vajda Milán).

Szemünkbe belesütő, szoláriumcsöves neonlámpákkal megvilágítva, egy terebélyes műpálma, majd  alulfólia pálma rajzolatokban hullik szét Ranyevszkaja meggyeskertje. Pálmafákkal mutatják, hogy átmenthette volna magát Ranyevszkaja, ha polgárosodó új orosz középosztálynak eladná felparcellázva a meggyfás birtokot. Nem teszi, így aztán a parasztból lett menedzserfigura, Lopahin megveszi, a pálmafákat elbontják...  Ennyi a történet négy  felvonásban. Se több, se kevesebb. Igen, ez ilyen műanyag, plasztik pálmafás Meggyeskert. Zsótér (és Ambrus Mária díszlete) szándékosan nem is törekszik a vizuális hihetőségre, hiszen az egész birtokon történő széthullás annyira valószínűtlen, hogy csak egy ilyen szürreális látványvilágban válik valamennyire hihetővé az ő Ranyevszkaja- története.

Az előadás legcsehovosabb pillanatai Trokán Nórához és Znamenák Istvánhoz fűződnek.
Nagyon jó volt Kerekes Éva tehetetlen, tékozló, de az értelmetlen tékozlását, pénzszórását asszonyi bájjal élvező  Ranyevszkajája is. Bár abban is szokatlan ez az előadás, hogy a Meggyeskert széthullását, annak a felelősségét nem Ranyevszkaja köré csoportosítja, hanem szétterítette a felelősséget. Néha fényszórók segítségével a színpadon szó  szerint is.
Békés Itala cirkuszi porondmesteres, töpörödött, tébláboló Firsze a történet legjobb karaktere volt. Átütő erejű volt Nagy Zsolt Lopahinja és Debreczeny Csaba nímand, billiárdozó, az életet átunatkozó Leonyid Andrejevicse is.

Ez az előadás igen sokat bíz a néző tudására. Az apró poénok, kiszólások, összefüggések szinte érthetetlenek anélkül, ha nem ismerjük jól a Cseresznyéskertet és Csehov korát és lényegét.  Amikor  elárverezik a birtokot, pezsgőst bált adnak a tulajdonosok. Ez ebben a feldolgozásban  úgy jelenik meg, hogy egy-egy függesztéken, fémzsinórokon  himbálóznak ernyedten a „bálozók" üres  bábokként.

Tulajdonképpen ez az erős, önállóan élő, sajátos szimbólumrendszerbe kódolt Csehov-előadás  nem is lett volna olyan nagy baj, sőt... Kár is lenne 2013-ban szamováros-balalajkás-bézs színű- sóhajtozó Csehovot rendezni. Olyan már sok volt. Jó lett volna ez a plasztikos csehovi-kódrendszer, ha Zsótér el tudta volna döntetni, hogy az erős vizuális hatású Meggyeskertjének mi a fő vonala? Abban pedig biztos kézzel végigvezeti át a nézőt.Csakhogy  nem tudta eldönteni, ezért megmutatni sem. Például a széthulló oroszos világ, és az abban ernyedten  szónokló, tébláboló,  szétfolyó, tehetetlen karakterek a rendezői érdeklődésének a fő tárgyai? Esetleg az erős csehovos társadalmi mondanivaló? Vagy az irracionalitásban visszatükröződő csehovi humor lenne az? Egyáltalán a neonparádés széthulláson  kívül van-e bármi átütő erejű és érvényes mondanivalója ? Vagy csak a meglévő, és most már sablonosnak is tűnő, zsótéri színpadi világot akarta ráhúzni most éppen egy Csehovra? Sajnos egy eléggé darabokra szabdalt, inkoherens Meggyeskertet láthatunk.

Úgy hullik szét az előadás a szemünk láttára, mint Ranyevszkaja  meggyeskertje.

Pont olyan  értelmetlenül is.

 

 

 

 

Szerző: Pajer Hajnalka

 

 

 

 

 

 

 

Cseresznyéskert Csehov Meggyeskert, Örkény Zsótér kritika, meggeyskert, kritika, csehov

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

.