"Sem emlék, sem varázslat"

Sütő András: Álomkommandó, Pesti színház, 2013. kritika

 

Egy történetet megírni az áldozat szemszögéből, egyszerű. Egy történetet megírni az agresszor szemszögéből, talán még egyszerűbb. Egészen egyértelműek a narratívák. Mindkettőjéből egyszerre, egyazon történetbe belefoglalva, hitelesen,  az szinte lehetetlen. Sütő András Álomkommandó-ja  mégis erre tett kísérletet. Annak a megmutatására, ahogyan  a borzalom az agresszor és áldozat szemszögéből egyszerre építkezik. Mert  a borzalom, ha tetszik, ha nem, mind a kettőjük személyiségéből épül. Ez a perspekktíva ugyan nem teljesen sikerül ebben az alőadásban sem, ám ez mégsem  hibája, hanem sokkal inkább erénye lesz az előadásnak. Sokkal erősebben célozza meg ugyanis a zsigeri döbbenetet, az érzelmi elsöprést nagyon erős vizuális és zenei eszközökkel, mint magát a gondolati felfoghatóságot, keretbe berakhatóságot. Döbbenetesek az előadásban  a füsthatások, a fények, a sokkoló képek. Elemi erejű Handel Sarabande-jének a magas basszusra állítása kísérőzeneként, amitől aztán úgy igazán a zsigerekben rezdül meg a zene szó szerint, akárhányszor felcsendül az előadásban. Ezek mind mind a zsigeri nézői döbbenetet és letaglózást szolgálták. Elemi erővel.

Igen ritkán megy olyan színházi előadás Budapesten, amiről távozva már nem az az ember veszi fel a kabátját a ruhatárban, aki hétkor oda leadta. Ahol két és fél órás előadás alatt valóságosan át lehet alakulni belülről. Ez okvetlenül egy ilyen előadás. A kabát ugyanaz, a néző már nem. Akár tetszett, akár nem tetszett az előadás, akár végig bírta valaki nézni, akár nem (ilyenek is meglepően sokan voltak), örökre beleívódnak a képek, a hangok a mondatok erról az estéről. Nehéz lesz az Álomkommandó után szóhoz jutni, és egyszerűen csak visszatérni az életbe. Nehéz lesz kimenni a színházból a nyüzsgő életteli utcára, a mindennapok egyszerű rutinjaiba visszahelyezkedni. Nehéz lesz enni, inni, lélegezni, beszélgetni. Viszont elkerülhetetlenné váik az előadástól kapott mondhatatlan belső iszonyattal rácsodálkozni arra: micsoda szabadság rejlik csak abban is, ha ezekkel az elemi kis egyszerű dolgokkal  szabadon rendelkezhetünk. És ez így van jól.

Szász János rendezése olyan mértékben sokkoló, döbbenetes, zsigerekig behatoló előadást akart, hogy az ember okvetlenül felül kell hogy vizsgálja utána magában mindazt, amit addig a kiszolgáltatottságról, az erőszakról, a hatalomról, szabadságról, jóról, rosszról, túlélési vágyról és az ösztönökről gondolt magában. A darab erről szól. Egy auschwitzi történet színházi  próbája az Álomkommandó  kerettörténete. Párhuzamosan két történetet látunk így a "színház a színházban" technikával. Az egyik idősíkban magát az aushwitzi történetet, egy másik idősíkban pedig a románai 70-es évekbeli rendőrállamban élő színház légkörét. A próbadarabban Mengele doktor ikerpárokon kísérletezik. A  boncszolgája, Manó úr, a túlélés zálogaként eladja az ikreinek az álmát Mengele áltudományos, minden moralitást nélkülöző emberkísérletei számára.  Csakhogy az önmaga és a gyermekei totális kiszolgáltatása sem menti meg a családját. Az egyikükre fizikai megsemmisülés vár, a fia meghal, és a hófehér csontjait mutogatják Manó úrnak.  A  lánya, ugyan elnyeri végül a szabadságát, de erősen kérdőjelessé válik a dolog: vajon kellhet-e minden áron a szabadság és az élet az ember számára? A másik történetsíkban, ami Ceaușescu elnyomó terrorállamában játszódik, a darab szerzőjének a  fiát a színház igazgatója, a próbafolyamat kellős közepén elárulja a Securitaténak. A fiát itt is kivégzik,  ahogyan az auschwitzi altergójának a fiát is. De az erdélyi drámaíró  fellázad,  a fiát eláruló színházigazgatót a Securitate ügynökök orra előtt lelövi, miközben az előadást tartják. Sütő  fő témája az Álomkommandóban a magából kontrollálatlanul kivetkőzött, és főként az onnan kivetkőztetett és kivetkőztethető ember. Nem csak hatalmi pozícióból lehet ugyanis kivetkőzni, hanem az áldozat szerepében is. A túlélés zálogaként. A darab különös idősíkok közötti ugrálásban ezt a kivetkőzési folyamatot mutatja meg, két különböző végkifejlettel: amikor fel tud lázadni ez ellen a megalázott és amikor nem.

Az előadásnak számos kibontásra váró kérdése van. Nem is nagyon hiszem, hogy egy megnézésre mind felfogható és kibontható a néző számára. Erre én éppen ezért ehelyütt a teljesség igényével nem is vállalkoznék. Egyet azonban, ami számomra a legizgalmasabb volt, mégiscsak kiemelnék ezek közül, Azt, ami a legelemibb erővel körvonalazódott bennem: vajon miért lázad fel sikeresen a második verzióban és az elsőben miért nem jár sikerrel a főszereplő Manó/Drámaíró? Megkísérelni mind a két helyen megkíséreli, mind a két helyszínen ez is lesz a drámai csúcspont, ám az auschwitzi áldozat gyengének bizonyul a lázadáshoz A magyarázat a totalitásban keresendő – összhangban Sütő András gondolataival. Auschwitzban olyan totális szintre emelték az erkölcsi, fizikai, emberi megaláztatást, megsemmisítést, hogy nem volt semmiféle kontraszt. Az volt már a létezés maga. Az áldozatiság. A romániai verzióban nem volt teljes, mindent lefedő az elnyomatás,a megalázás mert mégis éltek valamifajta polgári életet. Volt valami pislákoló kis emberi kontraszt. Ezért ott még volt mit elveszíteni. Lázadni pedig csak az tud, akinek van még mit elveszítenie. A darab tételmondata az: „Auschwitz nem Auschwitzban kezdődött”. S valóban: ahhoz, hogy Auschwitzig, SS-ig,  Securitatéig, kommunizmusig, Ceaușescuig  eljuthasson egy-egy társadalom, már jóval előtte ki kellett termelődnie hozzá az áldozatoknak a hóhéroknak és a közönyös társadalomnak egyaránt. Auschwitzban, Ceaușescu rendszerben (és úgy általában bármelyik totalitárius rendszerben) csak beteljesedhet ez. Erre szolgálnak ezek a rendszerek. Ezért léteznek.

A színészek kitűnőek voltak. A legmegrázóbb alakítás Tornyi Ildikóé volt. A végsőkig kiszolgáltatott, védtelen, megalázott rabnő, Krisztina alakjában, aki még így is, mindenen túl, túlélve gázkamrát, Mengele kísérleteit, a totális lelki és bizonyos szempontből fizikai megsemmisítését is, mindezek ellenére mégis élni akar. És főleg élni tud. Ez egy maradandó erejű alakítás volt Tornyi Ildikótól. Hegedűs D. Géza Mengele doktora/Színházigazgatója is annyira átütő erejű alakítás volt, hogy ha amúgy  nem ismerném a közéleti szerepvállalásait, el is hinném, hogy  ez az ember maga az élő, kisuvickolt nácizmus még ma is. Fesztbaum Béla Manó/Rendezője is remek volt.  A kisemeber, aki csetlik-botlik a gonoszság közepette  és egyszerűen csak élni akar. Mindegy is milyen áron. Akár mindent feladva, mindent eladva, mindent kiszolgáltatva, álmokat, a lánya nőiességét, a maga méltóságát, mind-mind alkuba bocsájtva egyszerűen  csak létezni akar a szeretteivel. Ám pont azt nem érti meg, hogy éppen így nem lehet létezni.

Azt mondanám, fontolja meg  mindenki alaposan, akar-e  jegyet váltani az Álomkommandóra? Fel van-e ő arra lélekben készülve, hogy úgy kiforgassák belül az eddigi kényelmes, idevágó sztereotípiáiból, ahogyan az auschwitzi rabokat kiforgatták egykor mindenükből. De aki mégis vállalkozik erre a kalandra, amit – milyen boldog nemzedék ez már-  egy színházjegy áráért megvásárolhat, az majd az előadás után  érti meg igazából és teljességében azt a bizonyos "érett, tűnődő kevés szavú alázatot", amiről Radnóti írt  oly megrendítően a  Sem emlék, sem varázslat-ban.Aki mindezek után, vagy éppen ezért, érez magában  elegendő bátorságot, az ne hagyja ki az előadást! Élete egyik legerősebb és legemlékezetesebb színházi előadását láthatja majd, ha nem is éppen a legkellemesebbet.

 

 

szerző: Pajer Hajnalka

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

.                                                                                                              .                                                                                         .