Rollerrel a vérpadig

Büchner: Danton halála, Vígszínház - kritika

 

 

"Szegény, erényes nép! Te megteszed, amit meg kell tenned, föláldozod  
ellenségeidet. Nagy vagy, ó, nép! Villámcsapás vagy, és mennydörgés vagy.
De nép, vigyázz, nehogy saját testedet égesse meg a villám, 
nehogy  dühödben magadat pusztítsd."


(Robespierre monológja I. felvonás)

Azt talán  túlzás lenne állítani, hogy a budapesti színházi és kultúrpolitikai világ lélegzetvisszafojtva várta volna az újabb Alföldi-rendezést, de az tény, hogy hatalmas várakozás előzte meg ezt, a nemzetis korszaka utáni első rendezését a Vígben.  Alföldi elképesztő színházi rutinnal, káprázatos intelligenciával barvúrosan kikerülte az összes csapdát, amit egy ilyen felfokozott várakozás, pláne egy Alföldi Róbertre irányuló felfokozott várakozás rejthet magában. Ugyanígy kihagyta most az összes provokáló, harsány, polgárpukkasztó Alföldis megoldását. Nem engedett semmilyen dafke-csábításnak sem, amit egyébként a Danton halálának a társadalmi mondanivalója majdhogynem rá is tukmál a mindenkori rendezőjére. Nem engedett a szépen kínálkozó politikai áthallások, nézővel való összekacsintások oly divatos és sokszor olyan olcsó kis megoldásainak sem. Viszont egy mély, megrázó, veretes, minden ízében tökéletes, minden tekintetben száz százalékosan, vagy még azon túlira is sikeredett, nagyvonalú és rendkívül izgalmas előadást hozott létre.

Ez nem csak emiatt a helyzetbe belekódolt csapdahelyzet miatt egészen rendkívüli teljesítmény most Alfölditől, hanem azért is, mert Büchner darabja hosszú, meglehetősen statikus, cselekménytelen, rengeteg hosszú monológgal megtűzdelt,  az unalmasságig részletekbe menő, aprólékos, néhol pedig egészen az érdektelenségbe hajló  történelmi helyzetábrázolással megírt darab. Ebből  az alapanyagból aztán Alföldi egy pergően izgalmas, a terjengőssége ellenére is mindvégig figyelmet fenntartó, elegáns,  igen hatásos  lélektani krimit rendezett. Ebben sem az áldozat, sem a gyilkos nem kétséges ugyan egy percig sem, hiszen az történelem, de hogy hogyan fog elkövetődni a gyilkosság, először csak a fejekben, aztán a vérpadhoz vezető intrikák hogyan szövik körbe Dantont és a követőit, az lépésről-lépesre, már-már egy hitchcocki pszichotriller izgalmasságával tárul fel Alföldi értelmezésében. Segítségre volt még ebben egy fiatal, dinamikus, egyetemi hallgatókból álló fordító-dramaturg csapat is: Bíró Bence, Ivanyos Ambrus, Thury Gábor. Ők frissen, elevenen lüktető, mai szöveggé avatták Büchner majd 200 éves szövegét úgy, hogy közben azért megőrizték annak eredeti emelkedettségét és eleganciáját is.

A darab világának az az egyszerű, de mégis az emberiséget állandóan vérbe, szarba, húgyba és mocsokba borító örök helyzet az alapja, hogy világnézetek, erkölcsi rendszerek, társadalmi megoldások csapnak össze tökéletesen erkölcstelenül egymással. A politikában mindenki az „egységről” és „mások boldogulásáról” a „világ jobbá tételéről” szónokolt és szónokol, amit azonban okvetlenül úgy vél elérendőnek, hogy aki ezt nem pontosan úgy képezeli, ahogyan ő, az dögöljön meg, de még máma, ha lehet.

A francia forradalom már lezajlott. A király halott. Az arisztokrácia feje kosarakban. Az élet most már visszatérhetne a rendes kerékvágásába az eddigi politikai szükséghelyzetből. De hát nem tér. Nem térhet...  Nem térhet, mert az élet most már a hogyan tovább?-ról szól. Arról is bőven van még mondanivalója nép politikai sztárjainak. A forradalmak ugyanis soha nem ott érnek véget, hogy kivívják a céljaikat, aztán mindneki szépen hazamegy, hanem azzal, hogy majd ki mondja meg a továbbiakban, hogyan éljenek ezekkel a vívmányokkal. Amikor ez tisztázódott, akkor van vége a forradalmaknak. Ez az, amit Danton és köre  nem jól ért Büchner drámájában. Ők azt hiszik, vége a harci időknek. Carpe diem!

Mi ott csöppenünk bele a helyzetbe, amikor már nincs meg az a közös nevező a francia forradalom sztárjai között, amit az addigi közös ellenségkép,  az arisztokrácia és a királyság elsöprése jelentett. Köztársaság van. De még mennyire! Mindneki szabadon akarna élni. Danton a liberális ethoszt, a "mindenki éljen boldogan, amíg meg nem hal, az állam meg ne nagyon szóljon bele az életekbe" - felfogást képviseli. Ő már igazából politizálni sem nagyon  akar. Csak nagyokat enni, inni, nőket hajtani, és kifacsarni az életből az összes örömöt. Cseppenként, ha lehet. Míg Robespierre a teljesen ortodox társadalmi ellenőrzést, a „majd mi tudjuk a legjobban, mi kell nektek és azt rátok is erőltetjük tűzzel-vassal, ha kell” filozófiát képviseli. Ő meg  a politikai ellenfeleiből akarja kifacsarni az összes vért. Cseppenként, ha lehet. A dráma arról szól, hogy Danton és a köre nem hiszi el, hogy a  hedonsita világképük nem kell, nem kellhet a népnek és Robespierre-nek. Nem hiszik el, hogy nem csak egyszerűen nem kérnek  a népek a saját szabadságukból, az örömökből, az  élvezetekből, hanem Robepierrék meg merik tenni ővele, Dantonnal a forradalom nagy sztárjával, a nép kedvencével, hogy ezek hirdetéséért  ki is végzik. Az előadásban állandóan vissza-vissza térő elem, ahogy Danton felkiált: „Nem merik megtenni!”

Aztán merik.

Viszont azért valóban nem olyan egyszerű ügy ez, hiszen addig még rengeteget kell intrikálni, jogot kreatívan értelmezni, gumitörvényeket hozni, és koncepciós pert ügyesen megkreálni, amíg Danton feje végre megnyugatóan véresen a kosárba gurulhat. Robespierre erre a kavarásra a maga szikár, sötét, de egyszerű személyiségével alkalmatlan is lenne, de hát van neki egy intrikáló Saint-Just-je, aki halkan, nesztelenül egy rollerrel ide-oda surrogva végül csendben összerollerozza neki a koncepciós pert egészen a vérpadig.

Stohl András Dantonja kitűnő volt. A kéjenc, a társadalmi változásokat csak
az egyén boldogulási eszközének tekintő, hedonista, könnyelmű, ám majd ettől a felszínességétől lépésről-lépésre megtisztuló, kijózanodó, végül kiábrándult, de megnemesült, és megnyugvással vérpadra lépő mártírként, megrendítő volt.

László Zsolt Robespierre-je ijesztő, szikár, sötét, érchangú, hátborzongatóan nagyszerű volt.
Az este vitathatatlanul legjobbja mégis Hevér Gábor rollerezve, sötéten és sunyin intrikáló, de a heves, gonosz és a nagyívű kérlelhetetlen tirádáktól sem visszariadó Saint Just-alakítása volt.

A mellékalakok, Járó Zsuzsa, mint Danton felesége, aki eleinte manipulálni akarja a népet a férje érdekében, majd öngyilkosságot követ el.  Bata Éva Desmoulins  várandós feleségeként szintén méltó társai voltak a főszereplőknek.
Kitűnő volt Rajhona Ádám és Dengyel Iván néphangként, mint a cinikus narratívák megszólaltatói.

Abban biztos vagyok, hogy a katasztrófaturizmus - ha nem is érdeklődés hiányában-, de ezzúttal elmarad eme Alföldi-rendezés kapcsán. Az apokalipszis budapesti érdekeltségű négy lovasa most nem nyargal el a Szent István körúton a Víg pénztára előtt. Ami csak azért sajnálatos dolog, mert a korábbi Alföldit övező hisztéria összes szereplőjének, tényleg érdemes lenne megnéznie  egy visszafogott decens kis Alföldi rendezés keretén belül, hogy a politika által inspirált hisztéria  hová is vezethet, ha csak egy kicsit is rosszabb idők járnak valahol.

Ha akarjuk, akár Alföldi nagyszerűen megrendezett ön és kor-iróniájának is tekinthetjük a Danton halálát.
Sőt, tekintsük is annak!

szerző: Pajer Hajnalka

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

.