Kis ember és a vége

H. Mann regénye alapján: A Kék Angyal avagy Egy zsarnok vége, Örkény színház, kritika

 


"Kis ember hát itt a vége, látod, kár volt sírni érte,
Milyen könnyen elszállt minden, és még ezt se adták ingyen.

Kis ember mi lett belőled, most hogy elszálltak az évek?
Nem kérdezték hogy elég-e, ahogy éltél úgy lett vége."

 

Heinrich Mann pályájának a kezdete arra a századfordulós, klasszikus német polgári életforma letűnésének az idejére esett, amiben megszületett egy újfajta, gátlástalan, a régi német polgári patrícius erkölcsöket eltipró, minden szempontból törtető, éhes, ragadozó, militáns német kispolgárság. Heinrich Mann úgy vélte, nem is minden alap nélkül, hogy az I. világháború agresszív Németországához a polgári életforma erjedése vezethetett el. Persze túlontúl leegyszerűsítő lenne történelmi szempontból csak erre visszavezetni a dolgot, de az kétségtelen, hogy Mann művészetének a középpontjában szinte csak ez a jelenség  állt. Minden írásában megfogalmazta – bár a kortársai sokáig túlzónak tartották az aggodalmait, hogy ez a rothadó erkölcsű német társadalom egyenesen a vesztébe rohan. Éles szatírákban örökítette meg és exponálta ezt a különös német társadalmi folyamatot, a gemütlich radikalizálódást, az engedelmes alattvalói-lét kifejlődését.

Ennek az első darabja volt a Ronda tanár úr című regénye. Ha valaki vélne felfedezni némi örökzöld mondanivalót az Örkény színház előadása és a magyar történelem, a magyar polgárság némely "kitüntetett" időszakának az erkölcsi szétcsúszása között, az nem  biztos, hogy a véletlen műve lesz, hiszen ennek a szétcsúszásank a német és magyar kiválóságai  kart karba öltve, „együtt tették tönkre az országot” és  borították lángba, vérbe a világot az I. és a II. világháború során. (Ennek az erjedésnek a speciális magyar változatára, a századfordulós, dzsentris  megörökítésére volt nekünk egy Mikszáthunk, és később egy Móriczunk is.)

Heinrich Mann regényét Kosztolányi fordította le, aki az eredeti címet „Professor Unrat oder Das Ende eines Tyrannen” nemes egyszerűséggel „Ronda tanár úrnak” fordította le. A mellékcímet teljesen elhagyva (Avagy egy türannisz bukása). A magyar irodalom, azóta is így, ezen a rövidített címen ismeri a regényt, a Mann által oly fontosnak tartott mellékcím nélkül. Kosztolányi  félrevitte a dolgot azzal, hogy Mann legfontosabb üzenetét kihagyta belőle. Illetve némileg azzal is, hogy az „Unratot” megengedően kedvesen „Rondának” fordította le. A német „szemét” kifejezés ennél sokkal, de sokkal kifejezőbb és erősebb. Ehhez most Gáspár Ildikó zseniális dramaturgiai leleménye új színt adott. Ő nem a Kosztolányi óta megszokott Gonda (csúfnevén Ronda) tanár úr névvel dolgozott, hanem apró kis irodalomtörténeti értékkel bíró újításként,  az Osvány (csúfnevén: Posvány) nevet adta a főhősnek. Ez sokkal kifejezőbb az előadásban a posványos lelkületű tanárt, a posváynos jellegű kisvárosi légkört, és a posványos értékű kispolgári erkölcsöket illetőleg is.

Maga az előadás sem Mann regényének az eredeti címét kapta, hanem regényéből készült Marlene Dietrich főszereplésével készült kultfilm címét, a „Kék Angyalt” vette fel. Az Örkény színházi változata ilyen módon a címében és a színpadi vállalásaiban is mind a két változatból építkezik. A film által meghonosított Kék Angyal címet kapta az előadás, de az „ avagy egy zsarnok vége” regény alcímét is melléillesztette Gáspár Ildikó dramaturg.

Ez a kettős vállalás, a könyv és a film hangsúlyainak a színpadi megjelenítése leginkább a címben sikerült teljességgel, a színpadon már kevésbé, ott ugyanis egy harmadik, némileg sajátos változat született.

A regény azt a folyamatot kísérelte meg bemutatni, ahogyan Heinrich Mann Németországában egy poshadt kis közösségben, az erkölcsösség nevében, álszent kispolgári allűrök zászlaja alatt tönkre tesznek, társadalmilag lenulláznak egy embert, aki maga is egy torzlelkű képződménye a városkának. Közben látjuk azt az ettől nem elválasztható, észrevétlenül mérgező, nyárspolgári álcaerényesség mögé bújtatott erkölcsi lezüllést, ami a német lelkekben apránként megágyazott az I. világháborúnak és később a nácizmusnak is. Persze ezt nem valami heroikus nagyívű történetben, hanem egy nevetséges kisember történetén keresztül.

A film ezzel szemeben a lélektani folyamatokra (no és persze Dietrich lábaira) helyezte hangsúlyt; arra ahogyan az esendő gonosz kis senki majdnem megváltódik a szerelem által, még ha az egy bárdízőz szerelme is. Aztán mégsem, mert nem tudja és nem is akarja magát kiszakítani a közösség romlottságból, hiszen az a bosszújának az eszköze lesz. A társadalmi mondanivaló ott lényegesen kisebb súlyt kapott, mint a regényben, és a szatírikusság is elveszett belőle. (Mann látta filmet, de attól elhatárolódott, azzal semmilyen közösséget nem vállalt.) Az pedig egy különös, ám jellemző fintora volt a 20 századnak, hogy a film önálló legendává vált Dietrichestül, mindenestül. Míg az alapjául szolgáló, és az írói szándékot teljességében tükröző regény,  már távolról sem futott be ekkora karriert. Pedig mennyi vért megspórolhatott volna magának a XX. század, ha nem is annyira Dietrich combjaira és cilinderére, mint inkább a társadalmi erjedés mann-i látletére buktak volna olyan hevesen a népek.

Az Örkény feldolgozása egy harmadik utat választott, a regény és a film között valahol. Osvány tanár úr, aki állandóan a diákjai megalázásán rajtacsípésén munkálkodik, valami torz belső lelki kényszer okán, egy éjjel a diákjai után megy a Kék Angyal mulatóba, hogy  tivornya közben elkapja és kicsapassa őket az iskolából. Ott azonban egy különös és teljeséggel váratlan csodába botlik, egy romlott angyalba: Frőlich Lola bárénekesnőbe.
A tanár beleszeret.
Amikor ez kiderül, elcsapják a gimnáziumból őt is és a diákokat is. Onnatól az elcsapott, erkölcsileg páriává vált Osvány tanár, Lolával együtt, Lola bájait kihasználva, a lakásán züllött tivornyákat rendez az éjszaka leple alatt. Méghozzá a napvilágnál őt korábban az erkölcs nevében elítélő és kicsapató városi urak számára. Ez az ő különös torz bosszúja: erkölcsileg alázza meg őket úgy, hogy azok szinte észre sem veszik azt.

"- Azt mondják, hogy ön és az öreg Ronda egészen felfordították a várost, és mindenkit tönkretettek. - Arra gondol? Hát, megtesszük, amit lehet. Nálunk jól mulatnak az emberek - bár nem dicsekszem vele, hogy valami nagyon jó háziasszony lennék." (részlet a regényből)

Az Örkény előadásában hangsúlyosan -helyenként akár még a tartalom rovására menően is- atmoszférát akart teremteni. Nem akartak sem egy molyirtó szagú előadást létrehozni, erőlködve Mann-t ránk tukmálni, sem agresszíven ráaktualizálni a mára, hanem kerestek egy harmadik, saját, Örkény színházas utat. Azon keresztül hangulatokkal, felskiccelt jellegzetes alakokkal, szónoklatokal, szatírikus kuplékkal mutatják be egy élet és egy társadalom kisiklását és szétzüllését. A darab tulajdoképen erről szól: egy gonosz lelkületű tanár, és egy kisváros erkölcsi szétcsúszási állapotáról, aminek a középpontjában a tanár szerelme egy bártündér iránt, és egy élet során elszenvedett megalázásokért folyó bosszúhadjáratai állnak. Gáspár Ildikó dramaturg igen jó érzékkel kiemelte azokat a pontokat a regényből és a filmből, amivel felskiccelhetőek voltak a szereplők, különösen Osvány tanár úr jelleme,a gonosz kis konfliktusai a diáksággal és az őt elítélő városi notabilitásokkal szemben. Némileg úgy tűnik azonban sajnálatosan kétfelé vált az előadás. Az első felvonás inkább a filmhez, és annak a felszínességéhez áll közel. Beavatódunk rendesen a korabeli német éjszakai mulatók világába, sanzonbetétekkel, kuplékkal, pezsgős-virágcsokros- öltözős benfentes jelenetecskékkel. Miközben csak úgy mellékesen kibontakozik a lényeg, Osvány és a többiek  alakja. A második felvonás azonban már elmélyültebb, lényegi, és inkább a regényre, az álszent, az élethazugságokat társadalmi szintre emelő kispolgári attitűd mann-i szatírájára helyezte a hangsúlyt.

Noha a dramaturgia lenyűgőzően és káprázatosan nagyszerű, a rendezés (Gothár Péter) elég sok kívánni valót hagyott  maga után. Egyrészt a szétváló és nem elég egyenletes színvonalú felvonások miatt. Másrészt az előadás sok helyen vontatott, nehézkes, az egyes jelenetek érthetetlen kapcsolásokkal fonódnak néha egymásba. Szandtner Anna bárdizőzként viszont tökéletes volt. Nem esett a kínálkozó Dietrich-epigonság csapdájába, viszont időnként huncutul kikacsintott ránk, amúgy dietrichesen kicsippentve a szemével a nézőtérre. A búgó hangú erotikus kupléival, a szőke nős gegjeivel, remek volt.  Gálffi László Osvány tanár úrjáról ugyanez már nem mondható el. Erőtlen, túl kifinomult, túl intellektuális és túl jó kisugárzású volt egy  gonosz, torz kisemberhez. Túlontúl  úriembernek hatott ahhoz, hogy el is higgyük neki a kisszerű, torz figurát, a szemét és kisszerű bosszújaival együtt. Takács Nóra Diána kicsit darabos és közönséges bártündére szintén öt csillagos alakítás volt.
Remek volt a diákságot alakítő három szereplő: Vajda Milán, Ficza István és Polgár Csaba is.

Maga az előadás valószínűeleg  nem fog színháztörtnelmet írni. Szórakoztató, élvezhető, viszont néhány lehetnyivel hosszabb a kelleténél. Azonban Gáspár Ildikó dramaturgiájának az okán mégis kihagyhatatlan, hiszen Kosztolányi óta először nyúltak most Heinrich Mann művéhez úgy, hogy annak komoylan vehető irodalmi értéke is van. Igaz, azért olyan nagy saroktaposás a témában eddig nem is nagyon volt.


szerző: Pajer Hajnalka

























































































.