Nemzeti lecsó és tökfesztivál napok

 

"Enyém a természet, a művészet és a költészet. Ha ez nem elég, akkor mi elég?"
Vincent van Gogh

 

Én bizony már tűkön ülve várom, hogy Vidnyánszky úgy igazán elkezdjen rendezni a Nemzetiben. Amikor majd lesz új repertoár és nem a felmelegített debreceni és beregszászi darabokkal tölti ki azt az űrt, ami azáltal keletkezett, hogy az előző korszak Nemzeti színház repertoárját még sóval is felhintették, és dühösen beleszántották az előző előadásokat.  2013 őszén nincs mit saját jogon játszani a Nemzetiben, ami már önmagában is egy sajátosan tragikomikus magyar történet. Úgy kezdődött meg a 2013/14-es színházi évad, hogy nincs saját repertoár a magyar Nemzeti színházban. Új előadások még nincsenek, vagy csak most vannak születőben, a régieket meg a színházi annalesekből, de még a nézők emlékeiből is kitöröltetnék, ha lehetne; nemhogy még játsszák is. Úgyhogy maradnak a felmelegített beregszászi és debreceni alőadások.

Na, szóval én itt ülök,és türelmetlenül várom Vidnyánszky Nemzeti-korszakának a rendezéseit, új repertoárját, hiszen akkor  a budapesti publikum is színről-színre láthatja, képes-e belenőni ebbe az új feladatba Vidnyánszky Attila.

Ez az esély kijár neki.

Nekünk is.

Addig azonban a dolgok jelen állása szerint  bűn, amit Vidnyánszky most a Nemzetivel, Nemzetiből csinál. Az egy dolog, hogy politikai kinevezett, és ennek égisze alatt vert szét egy páratlanul sikeres művészszínházat. Repertoárilag is, ami egyébként nem szokás színházi igazgatóváltások alkalmával.
Túlléphetnénk ezen -én legalábbis túl tudnék-, ha hozott volna valami hasonló kaliberűt és művészi igényességűt a helyére. Ám erről szó sincs.
Az is csak egy dolog lenne, hogy erősen foghíjas sorokkal mennek ezek a Beregszászról, Debrecenből felmelegített előadások (a Liliomfi is) az amúgy évek óta pótszékes nemzetis teltházak után.
Az viszont, hogy olyan igénytelen dolgok mehetnek ott 13 év veretes művészszínházi élet után, mint amik most mennek, na az egyszerűen megbocsáthatatlan bűn a magyar színházi élet és a Nemzet színháza ellen! Ez most a legkevésbé a politikáról szól, hanem a művészi igényességről.

Bár afelől nincs ám szemernyi kétségem sem, hogy ha bárki veszi magának a bátorságot, és bírálni meri Vidnyánszky Attilát, az ő mostani Nemzetijét, akkor arra azonnal rásütik a politikai motivációk bélyegét. Akkor is, ha amúgy tényleg ócska, ami most ott Nemzeti címén megy.
Tulajdonképpen az már kollektív és az elmúlt néhány év gyakorlatából eredő bűne a magyar kulturális életnek, hogy ez így lehet; hogy nem lehet szimplán, hordalékok nélkül kimondani - csakis színházi szempontból és bárki alkotásáról, hogy a jó, jó, a rossz meg rossz, mert azonnal politikai elfogultság bélyegét sütik arra, aki nem az illető közéleti kánonjának megfelelő dolgot mond. (Ez Alföldivel is így volt. Róla sem lehetett egyszerűen csak véleményt formálni színházi szempontból, semmilyen előjellel anélkül, hogy az ne gerjesztett volna löttyös közéleti indulatokat mind a két oldalon.)

Enegem ez viszont nem zavar, úgyhogy kerek-perec kimondom: A Liliomfi igénytelen nívója igen fájdalmas élmény volt a Jordán-féle elmélyült, filozofikus színház, az Alföldi-féle erős társadalmi színház után. (És ez a nívó nem csak a Liliomfiről mondható el a Nemzetiben most futó darabok kapcsán.) Nem voltak az előzőek sem hibátlan időszakok, voltak jó és kevésbé jó, sőt akár rossz előadások is, de valami eddig a Nemzeti 13 éve alatt soha nem volt kérdéses: a színvonal. A művészi igényesség. A Nemzeti eddigi valamennyi direktora, rendezője, művésze  pontosan be tudta lőni, hol van az a határ az igényességben, ami elfér a Nemzeti színpadán. Ezen gondolkodniuk sem kellett. A nézőknek sem. Ha a néző a Nemzetibe váltott jegyet, akkor láthatott, jó vagy rossz előadást, neki tetszőt, az ízlésével találkozót, vagy éppen nem találkozót, de biztos lehetett benne, hogy nem a Sas-kabaréra váltott jegyet. Ha azt akart látni, akkor máshova ment. Az fel sem merült, hogy igénytelen, seggreülős, placsintasütővel csapkodó, Lagzi Lajcsira hajazó zenei betétekkel és párásztos humorral ellátott színház, olcsó vásári komédia futhasson a Nemzeti színpadán. A Vidnyánszky- féle Liliomfi ilyen. Egy vidéki lecsófőző, vagy tökfaragó fesztivál betétműsoraként még csak-csak elment volna ez az előadás, de az Ember Tragédinak, a Mefisztónak, A viharnak, a Hamletnek, az Egyszer élünk-nek a színpadán, ezt és így játszani, na az több, mint bűn  a magyar színházi élettel szemben.

Tény, hogy a Liliomfi nem a magyar irodalom csúcsa, amúgy sem. Viszont, hogy abból lehet jó, igényes, szórakoztató színházat csinálni, arra ott van bizonyítékként az Örkény  párhuzamosan most futó Liliomfije.

Nem is kell kritikákat, vélményket olvasni erről a nemzetis Liliomfiről. Ne tegyék! Nem kell ezt tovább ragozni! Egyszerűen mindenki menjen és nézze meg a saját szemével egymás után a két előadást, tetszőleges sorrendben. Akkor pontosan látni és érteni fogja, hogy mi a különbség a színház és a mostani Nemzeti Liliomfije között. Közben pedig reménykedjünk a saját nézői érdekünkben, hogy ez  csak tűnő kis epizód a Nemzeti életében, és Vidnyánszky képes lesz felnőni  a feladatoz.
Hamarosan kiderül.
...Hogyhogy hány éves vagyok?

Negyven...
Hogy negyven évesen hiszek -e a mesékben?
Természetesen! Csak azokban!





Szerző:Pajer Hajnalka























































































.