Stand up Gogol

 

"Hogy nézhettem nagykutyának azt a kákabélű taknyost! És most ott csilingel az országúton! Fűnek-fának elújságolja! Kiröhögnek - de ez még semmi! Végül majd akad egy nyavalyás firkász, aki komédiát fabrikál belőle! Ez a bosszantó!
Az emberek meg tapsolnak, hasukat fogják a nevetéstől.
Mit röhögtök? Magatokon röhögtök! (Toporzékol)
Hej, de elkapnám a nyakát minden koszos firkásznak, minden rohadt liberális kis sátánfajzatnak!"

(Polgármester- A revizor, Zárójelenet)


Készült egyszer egy különös, ám igen tanulságos felmérés arról, hogy melyik az a 10 klasszikus világirodalmi mű, amiről a legszívesebben hazudják azt az emberek, hogy olvasták, ismerik, pedig dehogy. Gogol Revizorja ugyan nem szerepelt  ezen a   "Best of Hazudós" irodalmi tízes listán, de ha készült volna egy színházi válogatás ezzel az opcióval, abba már biztosan bekerült volna. A Revizor ugyanis  tipikusan az színházi alkotás, amiről szinte mindenki tud, mindenki ismeri, de csak kevesen olvasták. Színházban talán kicsivel többen látták, de az sem lehetett olyan nagyon emlékezetesen meghatározó színházi előadás az elmúlt 20 évben.
Eddig.

Pedig A revizorral Gogol messze megelőzte a saját korának az esztétikai kereteit. Ennek a mostani vígszínházas Revizornak az egyik bombasztikus nagy újítása éppen az, hogy a vizuális kísérletezés, a filmszerűség felől közelíti meg a darabot.
Gogol pontosan érezte, értette és bele is írta a darabja tökéletes színpadi működéséhez szükséges legapróbb instrukciókat is. Szinte egy korabeli filmforgatókönyv áll előttünk.  Úgy írta meg, hogy igen aprólékos műgonddal  beleszőtte a saját rendezői instrukcióit  és beállításait magába a cselekménybe. Ugyanígy a karakterek ábrázolásába, a részletesen leírt színpadi mozgásba; bizonyos szempontból kényszerpályára küldve és ítélve ezzel a mindenkori rendezőit.

Mindeddig az egy elég elterjedt gyakorlat is volt, hogy a Revizornál annyira egyben van a téma, a hozzá kitalált  karakterek, a darabba beleszőtt rendezői instrukciók, a szerzői kibeszélések a szereplők szájába adva, amennyire lehet, épp ezért  Gogolt csak "egyszerűen" el kell játszani.  Az kész és egyben van. Eddig nagyjából így is játszották. (Kivétel talán a Katona 25 évvel ezelőtti előadása, ahol már tettek apróbb merész kísérletezéseket.)
Ez  a hagyomány az, amit most Bodó Viktor  felrúgott páros lábbal. Gogol klipszerűen megírt komédiáját alaposan átgyúrta. Szereplőket hagyott el, vagy éppen tett hozzá a darabhoz ( Oszip szolgát teljesen elhagyta, viszont a  polgármesternek kreált még egy lányt). Az aprólékosan kimunkált, a darabba szőtt gogoli instrukciókat is  a sutba vágta, a helyszínnel együtt.

Az írói dramaturgiát pedig nem hogy nem vette figyelembe, hanem helyette teljesen újat és sajátot alkotott a lecsupaszított történethez.    Készített egy nagyon újnak ható, itt és most típusú, (ál) stand up comedy kelléktárral dolgozó szitkomot a Revizorból.

A legnagyobb újítás az volt, hogy klipszerűen játszódnak le az események előttünk.  Az egyes jelentek teljesen klipesítve vannak, le lehet lassítani, meg lehet állítani és vissza lehet tekerni őket. És az előadásban ez mind meg is történik. Persze a távirányító a rendező kezében van, aki  hibátlan ritmusérzékkel állította be ehhez a jeleneteket.

A történet megmaradt az eredeti: tehát egy álmos, poros, disznószaros kisvárosban hírét veszik, hogy revizor érkezik a fővárosból. Tévedésből egy épp ott időző, és fizetési gondokkal küszködő léhűtőt, Hlesztakovot vélik a revizornak a betojt kisvárosi notabilitások. Félelmükben minden létező korrupciós eszközt bevetnek, hogy a korrupt mivoltukat cáfolják a "revizor" előtt.
Miközben zajlik a tévedések vígjátéka, szépen felsorakoznak és alakzatba rendeződnek előttünk a mindenkori kisváros, mindenkori simlis közéleti prototípusai, a mindenkori kis stiklijeikkel együtt.
A helyszínt azonban áthelyezték valahova Magyarországra, egy közelebbről meg nem nevezett  kisváros lepukkant, már nem üzemelő uszodájába ahová megsemmisíteni viszik a terhelő aktákat. Hogy miért pont oda, az  pontosan nem is derül ki, bár valószínűleg az értelmetlensége és dramaturgiai abszurditás az, amit ezzel (is) megcéloztak, erősítendő az alapmondanivalót. Tovsztonogov — egykori nevezetes rende­zése kapcsán fantasz­tikus realizmusról beszélt, mint A revizorban megteremtendő színpadi világ alapkövetelményéről. Ez itt tényleg maradéktalanul sikerült is.

A szöveget is alaposan átírták, eleve a Morcsányi-féle modernebb fordítással dolgoztak és nem a Mésszöly-féle régebbivel, de ezt még plusz felhabosították (de nem besűrítették) azzal, hogy a próbafolyamán felbukkanó improvizatív és jónak gondolt szövegeket poénokat is beleépítettél a szövegbe.
A problémák itt kezdődnek (de tulajdonképpen itt is végződnek) az előadásban.
Ez  olyan  előadás, ami új alapokra tehetné a Gogol-játszás magyar hagyományait, ha az érték és mérték  együtt járna ezzel a kis mini színházi Gogol-forradalommal.
Nem járt.
Ha   csak minden második poént tették volna hozzá az előadáshoz, ami a próbákon eszükbe jutott, az összes többin pedig a színházi büfében röhögnének a továbbiakban, akkor a Gogol színpadra állításoknak biztosan   meghatározó viszonyítási pontja lehetne ezentúl  ez  a Revizor. Nem így történt, bár valószínűleg így  sem lesz már soha ugyanolyan a Gogol-játszás és nézés, mint amilyen volt. (Legalábbis azok számára, akik látták ezt az előadást.)

Sajnos azonban  a kelleténél jóval több olyan aktuális közéleti és gyakran bizony olcsócskának ható poén van benne, ami a darab egészéhez és újszerűségéhez nem tesz hozzá semmit, sőt inkább elvesz belőle.  Mivel leginkább a tűnékeny, összekacsintós, "röhögjünk, mert mi mind annyira jófejek vagyunk itt a színházban, hogy még ezt is értjük" -nézői életérzést célozza meg. Túl gyakori és túl sok az előadásban az öncélú poénkodás, amire még a Revizor alaptémája sem predesztinálja ebben a töménységben az előadást.
Amikor már térdig járunk a stadionokban, trafikokban, színházpályázatokban, komondorokban Gogol örvén, akkor végképp úgy érzi, - még a modern színházért amúgy rajongó, és a magyar közéletet is kellő humorérzékkel szemlélő- egyszeri néző, hogy ez így már kicsit sok.

De lépjünk túl ezen. Érdemes.
A Vígszínház ennek az előadásnak az erejéig kiegészült a  független és alternatív társulat, a Szputnyik Hajózási Társaság ("Modern színházi- és viselkedéskutató intézet és labor") néhány szinészével, ami szintén rendkívüli kaland a Szent István körúti polgári teátrum életében. Velük együtt egy kitűnő szórakoztató előadást láthatunk, nagyszerű társulati összjátékkal. Ez utóbbi igen hangsúlyos, mivel Bodó Viktornak - és a szputnyikos vérfrissítésnek - olyan társulati együttjátszást sikerült összehoznia a Revizorban most a Víg  társulatával, amilyet jelen sorok írója a huszonakárhány éves Vígszínházi székkoptatás alatt sem látott még.
Külön-külön éppen ezért nem is emelnék ki senkit, nagyszerű volt mindenki az előadásban

Arra azért ne tegyenek fel nagyobb összegeket ha lehet, hogy  Eszenyi Enikő eddig is  necces jövőbeni igazgatói kandidálását majd komolyabban erősíteni fogja ennek az előadásnak a Víg színpadára engedése. Vagy hogy  a görbe politikusi tükör beleillene a mostanság kívánatos közéleti irányvonalba és hangvételbe. Na, de éppen ez az  a bátorság, ami még plusz hozzáadott különlegességet kölcsönöz ennek az amúgy saját jogán is igen kitűnő előadának.

Gogol annak idején azt az orosz közmondást írta a Revizor elejére, hogy "Ne a tükröt átkozd, ha görbe a kép".
Ő talán nem tudta, hogy a tükör tartójában még ennél is jobb lehetőségek kínálkoznak majd erre.

 

 

 

szerző: Pajer Hajnalka

fotó:Karip Timi


































































































.

















.

.