Ischlerszagú tört szívek

 

 

- Anatol, te varázsló vagy!
- Mindenki varázsló, barátom.



Amikor Arthur Schnitzler megírta ezt a darabot, Ady épp átvonatozott Bécsen, hogy  a szeretőjéhez, Lédához tartson Párizsba. A bevállalósabb derék bécsi polgárok már javában Freud díványán feküdtek,  és vallották  a piszkos vagy piszkossá analizált  kis titkaikat, hogy rögtön utána Klimt erotikus-arany nőalakjait csodálják  meg a szalonok képein. Azok számára, akiknek  a társadalmi helyzete ezt lehetővé tette, egy csodás-mesés, nagyszabású erotikus, szecessziós polgári tündérmese zajlódhatott a századfordulós bécsi nagyvilági szalonokban és azok környékén.
Ez Schnitzler közege, és ez az Anatol témája.

A darab Anatolja olyan figurának hat, mintha Ady, Freud, Molnár Ferenc és Klimt összejött volna egy görbe alkotói estére, és abszintok mellett gyúrtak volna maguknak egy közös, szerethető hőst.

Anatol gazdag, ráérő, érzékeny, nagyvilági, mondén, és persze mondén frusztráltságoktól terhelt, de  mégis igen mulatságos századfordulós lúzer-Casanova, aki számára  a nők mindig nagy, egyszeri és "megismételhetetlen"  szerelemek. Égni csodálatosan, gálánsan már-már himnikus magasságokat elérően  tud, hogy aztán mégis mindig rosszul, néha elhagyatva, néha becsapva, néha hamar elfejtődve jöjjön ki ezekből a történetekből. Ám mindez őt cseppet sem zavarja, mert ezerszer is tiszta érzelmi lappal, megejtő férfi naivitással tud beleszállni az újabb kínálkózó "egyetlen" nagy szerelmekbe.

Anatol a szerelembe magába, a hódításba, a pezsgő kis gáláns kalandokba szerelmes. (Schnitzler maga azt írta a naplójában: "Nőknek csak akkor hiszek, ha birtoklom őket, és akkor is csak azt, hogy birtoklom őket.") Anatolnak szintén csak a lufivá felpumpált  érzések és a hozzájuk tartozó gáláns körítések számítanak, amiket ő a nőkön keresztül újra és újra megélhet. Az érzéseinek a tárgyait, a nőket nem is igazán látja valódi mivoltukban. De hát nincs is rá szüksége.  Ő csak decens kis polgári szerelmi szerepjátékokat játszik, amihez a századfordulós, ledér hangulatú, de még az erkölcstelenségben is kifinomultsággal rendelkező - legalábbis Schnitzler által ilyennek látott és láttatott - korabeli Bécs kitűnő terepnek bizonyul.

Schnitzler olvasatában úgy tűnik, mintha ez a polgári szerel
mi szerepjátékosdi  a korabeli érzelmi tömegsport lett volna, és főleg ez mozgatta volna  a bécsi társasági életet. Ebben a radnótis Anatol-világban nicsenek mélységek, nagy konklúziók, tanulságok, pláne nincsenek nagy drámák, akárhány szív is törik össze a macskaköves és ischlerszagú Práter zegzugaiban. Csak egy bájosan felelőtlen, mondén polgári forgatag van.

A darabban öt, kis időre felvillanó és klimti finomságú, aranyban csillogó, erotikus női történetet látunk Anatol körül. A hölgyek mind jellegzetesen századfordulós bécsi figurák.
A "körúton kívüli" kis kitartott varrónő. A nagyvilági dáma, aki titokban sz
eretőként tartja Anatlolt, de féltve  a hírnevét aztán szakít vele. A cirkuszi műlovarnő. A félvilági színésznő, és végül az örök Antigoné kaliberű és drámaiságú nő, aki az esküvője előtti éjszaka köt ki Anatol ágyában,de azzal fenyeget, hogy botrányt csap az esküvőn. Ők mind hétköznapi nők, akik csak Anatol ragyogásában szépülnek meg és válnak arra a röpke időre ledér kis szecessziós istennőkké, amíg Anatol a csodálatába felöltözteti őket.
Ezeket (és sok más) hódításait katalogizálja egy giccsesen zenélő dobozba rendezve, apró kis szerelmi relikviákkal ellátva az egyes rekeszeket. Nem azért, hogy trófeákat gyűjtsön, hanem azért, hogy  a maga számára fel tudja idézni az egyes történeteket. Amikor épp ráér  és éppen unatkozik

Anatlolt Pál András játssza zseniálisan. Nagyszerű a neurotikus, egy-egy gesztusban, grimaszban komplett terápiás üléseket felvillantó, érzékeny, kedves, de lúzer bécsi Casanova-figurája.
Anatol hű társa a szeretői kalandozásokban barátja, a kicsit cinikus, kicsit fanyar, ám  eközben kitűnően mulató Max, akit Schneider Zoltán alakít remekül és nagyon élvezhetően.
Kováts Adél, Andruskó Marcella, Móga Piroska, Szávai Viktória és Petrik Andrea, az öt történet hölgyei mind  remekbe szabott alakítások.


Egy letűnt (és talán ebben a formában a valóságban soha nem is létezett) kor idealizáltan és kedvesen semmitmondó  tablója ez a darab. Nagy mélységeket, nagy eredetiségeket, nagy lélektani mondanivalókat nem érdemes keresni, ilyesmikkel nem tud most szolgálni a Radnóti előadása.  A rendező (Bálint András) koncepciója is olyasmi lehetett, hogy egy rég letűnt gáláns világot akart felvillantani, mint egy gömbbe zárt érzelmes hóesés-képet.

Schnitzlert itt most könnyű, nem túl megterhelő,  mondjuk egy hódítás előtti előétel emészthetőségben kapjuk meg. Vannak mélyebb, másabb, nehezebb értelmezési lehetőségei is a századfordulós bécsi polgári, szerelmi kalandozós irodalmi-színházi világának. Hugo von Hofmannsthal "lelkünk színjátéká"-nak nevezte a tudat és a tudatmélységek schnitzleri ábrázolását. Sigmund Freud, pedig úgy vélekedett, hogy amit ő a tudomány eszközeivel felderített, azt Schnitzler a művészet eszközeivel tudja az olvasók és nézők  színházi élményévé tenni. Itt azonban most máshonnan és máshogyan, felszínesebben, de igen szórakoztatóan nézhetünk bele a schnitzler-i világba.

Ez a színházi este olyan lesz mint annak a világnak az illúziója, amibe az egy felvonás öt apró története elkalauzol bennüket: kedves, élvezhető, minőségien nagyszabású semmiségek gáláns fűzére.

 

 

 

Szerző: Pajer Hajnalka












































:





.