A helsingőri B közép


Éjszaka, éjszaka, mindenkinek van egy kis vérszaga”
Hamlet, II. felvonás


Valamikor úgy húsz éve játszottak Budapesten egy igen költői és emelkedett Hamlet-előadást, amiben a merész újítás az volt, hogy Ophelia a nézőtéren át jött be, a nézőket is bevonva az őrületébe. Akkor Molnár Gál Péter azt írta az előadásról, hogy igazán nehéz átlényegülni egy olyan Opheliához, aki a büféből jön be megőrülni.
Azóta elég nagyot fordult a színházi világ, és szokatlan megoldásnak  az számít, ha hagyományos módon és díszletekkel állítják színpadra Shakespeare m
űveit.
Shakespeare történeteinek a többsége jól is bírja  a modernizáló nyújthatóságot; de azt hihetnénk, hogy például a Hamlet az kivétel, hiszen az alapvet
ően egy véres rémdráma, királygyilkosságok és a lét nagy kérdései körül forog, így kevésbé szabható alapanyag.
Ám éppen az a remek
az Örkény mostani feldolgozásában, hogy nem csak a rémdráma mivolttal, hanem a sötét tónusú filozofálgatással tudott és mert szakítani.

Már a színpadkép is igen meglepő, hiszen Helsingør derék népe egy stadionban, dán nemzeti színekben szotyolázza, sípolja, dobolja át a világirodalom egyik legköltőibb, legszaftosabb királygyilkosságokkal megtűzdelt rémdrámáját.
Hét órakor úgy tűnhet, mintha ennek erős aktuálpolitikai felhangja lenne, de aztán megnyugodva hátradőlhetünk, bátran elengedhetjük a székünk karfáját, mert ha nem is a véletlen műve Helsingør vára, mint stadion, és a derék várnép, mint a vérbő drukkerek serege, nem annyira direkt aktuálpolitizáló mondanivalója van.
Sokkal inkább szociálpszichológiai, -aminek ízlés szerint persze lehet aktuálpolitikai felhangja  is-, de azért alapvetően mégiscsak az örök zárt csordaszellemet mutatja, ami  a (középkori) nacionalizmust is, hatalmi intriákat is, és a dán királyi udvar kavargatásait is mozgatta a rendező elképzelésben. Sajátos módon ezt emelte az egyik fő szálává az előadásnak. (Shakespeare-nél nem érdemes ezt a szálat keresni, "hozzáadott érték", csak ebben a Hamlet-értelmezésben kap szerepet.)

Így hát az rögtön a függöny felgördülésekor is látszik, itt most nem egy sötét tónusú királydrámát fogunk kapni.
Na, de akkor mégis mit?

Műfajilag nehéz besorolni, mert ez a Hamlet-előadás közelebb áll az abszurd vígjátékhoz, már-már a paródiához, mint a drámához. A közönség önfeledten kacagja át az előadást és időnkét még olyan részeknél is, ahol amúgy megrendülni és zsebkendőért szokás kotorászni a Hamlet-előadáskon.

Egy friss, lendületes, nagyon élvezetes, kitűnő ugyanakkor néhol sajnos az elmélyülés és a karakterek kidolgozottságának a rovására menő Hamlet-előadást láthatunk. Az árnyalatokkal, a pszichológiai kidolgozottsággal, mintha szándékosan nem is bíbelődtek volna annyit, (ez különösen Opheliánál nagyon szembeötlő, és erre még térjünk vissza később). Ugyanakkor egy sodró erejű, plasztikus, átfogó, nagyon erős vizuális képekkel dolgozó, és Hamlet belső világát mintegy felülről (nem annyira belülről) megmutató, könnyednek ható, mégis elsöprő erejű, zavarba ejtően sokszínű és nagyon lebilincselő előadást kapunk.

Nádasdy Ádám fordítását használták fel, ő pedig szakított az összes Arany fordításából oly' jól ismert Hamlet-toposszal (A lenni vagy nem lenni-vel, a Gyarlóság, asszony a neved-del,a Valami bűzlik Dániban-nal, a Kizökkent a világgal és hasonló szállóigévé lett Arany-féle Hamlet mondatokkal). Nádasdy Ádám a Hamlet fordításáról egyébként külön előadásokat is tartott, igazi angol nyelvészként, amit  most a terjedelem okán ne részletezzünk, de itt elolvasható: Hamlet-variációk, avagy miért lett a ringyóból fürdőskurva? - Irodalmi jelen

A rendező Bagossy László, a történet síkjai között sem egyformán súlyozott. Volt, amit feleőrsített, volt, amit szinte teljesen elhagyott.
Hamlet a dán királyfi megtudja apja szellemétől, hogy a gyilkosa Claudius, Hamlet nagybátyja, aki a koronáért gyilkolta meg őt orv, sunyi módon. Ráadásul még a gyilkos feleségül vette a meggyilkolt király özvegyét, Hamlet anyját. Hamlet egy vándortársulat áthallásos előadásával arra kényszeríti a királyt, hogy ö
nkéntelenül is elárulja a bűnösségét a gyilkosságban. Hamlet a beismerés után morális dilemmába kerül, mit tegyen. Végül aztán az események úgy alakulnak a király ármánykodása, az élete fenyegetettsége miatt, hogy már nem tud és nem is akar a bosszú és a cselekvés elől kitérni: megöli a királyt is, de végül meghal ő maga is, és a dán uralkodócsalád minden tagja.

Fortinbras, a norvég herceg pedig egyetlen kardcsapás nélkül elfoglalhatja Dániát, a dán uralkodócsalád megtette azt a nem kis szívességet neki, hogy szépen halomra gyilkolta önmagát.  (Zseniális pillanat volt az előadásban, amikor nem hagyományos módon eljátsszák a nagyszabású záró párbajt, a halomra gyilkolást, hanem playboynak hatva, hófehér öltönyben Fortinbras norvégra fordítva "csak" meghallgatja velünk nézőkkel együtt a gyilkosságok krónikáját.)
Ez a Hamlet ezeket a szálakat domborítja ki, miközben az Opelia-szál, Hamlet filozofálgatása és úgy általában a pszichológiai- filozófiai finomságok lényegesen kisebb szerepet kapnak.

Közhely, hogy társulat akkor tud jó Hamletet a színpadra állítani, ha van egy Hamlet-alkatú bociszemű, jóképű Hamlet karaktere. Polgár Csabára sok mindent lehetne mondani, de hogy bociszemű Hamlet alkat lenne, azt azért nehezen. Mégis, az Örkény színház és Bagossy László vele képzelte el az új Hamlet-előadását.
Polgár Csaba Hamletje nem egy bánatos, filozofálgató, enervált, de mindig karakteres dolgokba belesodrodó, önmagát csókolgató dán (béka)királyfi, hanem egy szomorú bohóc. Hamlet alakjából az ellentmondásokat emeli ki, heroizmus mentesen. Káprázatos alakítás volt.

Ophelia viszont sajnálatosan színtelen. Nem csak az
őt játszó színésznő (Kókai Tünde) spirituszt nélkülöző játéka miatt (azért is), hanem a rendezői felfogás miatt is. Ophelia targédiája abban van Shakespeare drámájában -nem Hamle
t szemszögéből, a sajátjából-, hogy a Dánia egyik legtöbb titkot rejtegető, legveszélyesebb helyén a dán királyi udvarban nőtt fel, amely őt magát érintetlenül hagyta. Mesterkedések, ármányok, gyilkosságok veszik körül, és ő maga ragyogó tisztaságú marad.
Ez egy zárt, érintetlen rendszer, ami megtörik. Pontosabban feltörik. Hamlet feltöri, amikor nem csak visszautasítja a szerelmét, hanem tévedésből még meg is gyilkolja az apját.
Ez viszont most egy olyan Hamlet-előadás lett, ahol ha történetesen kimaradt volna Ophelia, és a kapcsolata Hamlettel, az sem lett volna igazán feltűnő.

Talán csak a megőrülésének a  jelenete, a szotyit dobálgató, színpadra hugyozó Ophelia volt az egyetlen nézőteret súlyosan eltaláló pillanat, de az előzmények miatt az is inkább csak öncélú bulvársokkolósdinak  hatott.
Ophelia lenne az, aki ki tudná Hamletet szakítani az ő zárt rendszeréből, a belső morális körbe-körbe futkározásából. A hozzá fűződő kapcsolat mentén mérhető Hamlet jellemének az alakulása cselekményben, ezért lett volna fontos a kidolgozottsága. Mert evvel a felszínes, jelentéktelen Opheliával elvettek Hamlet jelleméből egy dimenziót. Egy igen fontos dimenziót.

Fájdalmasan hiányzik az előadásból  Gertrudis királyné is. Jó, talán Zeffirelli Ödipusz vonalra felépített, az anyjába szinte szerelmes Hamletje is erős túlzás volt, de a huszonötödik alabárdos súlyában sem biztos, hogy teljesen el volt találva Gertrudis jelentősége a történetben. Viszont még  ebben az igen kurtára mért felfogásban is nagyszerű volt Für Anikó.

Polonius, Ophelia apja (Csuja Imre) egy nem annyira hangsúlyos mellékalakból szinte főalakká lép elő ebben az előadásban. Ophelia apja  teljesen összhangban van Hamlettel: ő sem egy sótlan, unalmas, bölcselkedő udvaronc (ahogy Shakespeare eredetileg mutatta, el is hangzik valahol az eredeti drámában, hogy unják a jó Poloniust...), hanem egyfajta öltönyös, udvari office-bohóc.

Claudius király volt az egyetlen karakter, akit érintetlenül hagytak az eredeti drámához képest is: sötét szívű, alakoskodó, irritálóan  önérdekérvényesítő, véres kezű, de végül megingó self made man, Znamenák István kitűnő alakításában

Egy nagyon élvezetes, lendületes, elgondolkodtató, akár többször is megnézős, mindenképpen emlékezetes Hamlet-előadást láthatunk most az Örkényben.
Csak  Opheliát és Gertrudis királynét volt kár a büfében hagyni


.


Szerző: Pajer Hajnalka
















































































.