Létélmény  hullámvasúton.





"Ilyen aljasságokat mutogatnak, és mások meg még nevetnek is rajta! Felháborító, na, menjünk!"

( Felháborodott idős hölgy az első felvonás után, a szünetben)


A Godot-ra várva egy olyan darab, aminek a szerző akaratából különös módon előbb volt a rádiós bemutatója, mint a színházi, noha színházi darabnak íródott. Ebből az alkalomból akkor a szerzővel készítettek egy interjút. Beckett  ezt találta  mondani az interjúban:
"Nem tudom, kicsoda Godot. Azt pedig főleg nem tudom, hogy létezik-e. És azt sem tudom, hogy hisznek-e benne vagy sem - mármint azok ketten, akik várnak rá (...) Estragont, Vladimrt, Pozzot, Luckyt csak kevéssé ismerem, annyira biztosan nem, hogy értsem is őket - és azt sem tudom, hol és mikor léteznek. Majd ők elmagyarázzák.

Nélkülem.
Én és ők végeztünk egymással."

Ám ahhoz képest, hogy Beckett ilyen egyértelműen elmondta ezt, valamiért mégis az az általános elképzelés és előzetes nézői várakozás  él a köztudatban, hogy egy-egy  Godot-ra várva előadás leglényegibb és központi kérdése  mindig a várás, a várakozás, nem a várakozók. Na meg persze az,  kicsoda  Godot? Eljön-e egyszer? Van-e  értelme ennek a várakozásnak? (Minden előadás nagyjából aztán arra jutva  különös szillogizmussal, hogy nincs értelme, de a nincsnek is lehet értelme, ha a nincs is van.)

E köré épül fel Godot szimbolikája, innen értelmezendő - hisszük általában- a néző számára is. Estragon és Vladimir nem magyarázzák el, nem narrálják önmagukat, mert nem is tudják. Ők abszurd figurák, ezt az elmagyarázást pedig sem a  környezeti  sivárság, sem  a lényük belső sivársága nem engedi.  Na, de majd a néző.... a néző, az nem sivár, ő majd aztán jól elmagyarázza magának, mit nem látott.
A Katona mostani előadása szerencsére szakított ezzel a színházi attitűddel, (most abba ne menjünk bele, hogy tévessel, vagy sem, mert messze vinne); ebben az előadásban  megmutatják Estragonék - Beckett nélkül, vagy éppen ellenére-, hogy kik is ők pontosan.
Kik ők, és mit tudnak belevinni a várakozásba magukból? A várakozás, pláne Godot alakja most nem lényeges. Sőt, már-már úgy is tűnik első látásra, mintha magát az abszurditást is elhagyták volna a figurákból. Aztán  rájövünk, hogy valójában nem is, csak az abszurditás természetessége olyan megtévesztően lefegyverző ebben az előadásban.

A Godot-ra várva színpadképei általában a (szerző utasítására) sivárak, és rendszerint eleve  erre építik fel az előadást. Jelen sorok szerzője látott már olyan Godot előadást, ahol  három órán keresztül egy-egy kukából beszéltek ki a a szereplők a fedőt felemelve, miközben néha hosszas és monoton belső kuka-dobszólókkal tarkították az előadást. Majd a három óra végén,  az imigyen élményekkel alaposan, bár elég egyhangúan megrakott közönség  egyetlen szó vagy taps nélkül, némán, fegyelmezetten, pisszenés nélkül elhagyta a színházat. Valószínűleg máig sem felfejtve magukban, hogy  ott kivel, miért és mi is történt pontosan. Beleértve magukat is.

A Godot előadásokban mind külsőleg, mind belsőleg a kietlenségtől és monotóniától közelítik meg a várakozás témáját. Miközben ez a darab - ha úgy akarjuk, ha a rendező úgy akarja - nem hogy nem sivár és kietlen világot mutat be, hanem nagyon is gazdag, sokrétegű, már-már a befogadás rovására menően színes, izgalmas világot. Nem feltétlenül a várakozásukból,  sokkal inkább a lényük komplementerségéből, és úgy általában a lényükből kibomlóan. A Godot-ra várás a keret hozzá.

Ennek az előadásnak most sikerült  egy olyan vezérfonálra felfűzni az előadást (Ascher Tamás - Zsámbéki Gábor rendezésében), amitől  egyszeriben csodálatos rend lesz a Godotban. Minden úgy történik, ahogyan meg kell történnie, a szimbólumrétegekben pedig nem elveszik a  néző, hanem végigmegy rajtuk, nem sokkolódik tőlük, hanem egyszeriben megérti, mennyire örök emberi helyzetek ezek,  a lélek milyen mélyrétegeinek, a szavakkal szinte elbeszélhetetlen világa bomlik ki, és főleg fel, a látszólag értelmetlen párbeszéd-füzérekben. Nem egy-egy beszélgetés kerül a helyére ezzel az előadással. Hanem mind.
Az összes.
Az előadás fő motívumának az tűnik, - természetesen merőben szubjektíven - mintha  a tudatalatti és a tudat rétegei beszélgetnének egymással egy nagyszabású színpadképben, erősen megvilágítva, szó szerint és átvitt értelemben is. A tudatalatti és a tudat összeszivárgásnak, megszemélyesített ambivalens beszélgetéseinek, vívódásainak, egymás fricskázásnak és elnyomásának, legyőzésének, játszmázásainak, félszavakból való értésének  fogható fel Estragon és Vladimir beszélgetése. Még ennél is szembeötlőbb ez, ha Pozzo-Lucky és Estragon-Vladimir állnak egymással szemeben.

Estragon (Elek Ferenc) és Vladimir (Kocsis Gergely) látszólag bohókás, kedves és vicces és felszínes figurák, ám olyan összetetten fűzik egymásba a játékukban a gesztusaikat, a visszautalásaikat, hogy ami  5 perccel azelőtt még viccesnek tűnt, az 5 perc múlva tragédia-fuvallatba fordulhat, de csak azért, hogy  aztán újabb öt perc múlva megint komikussá váljon.  Szinte minden jelentésrétegüket erre a létélmény-hullámvasútasdira építették fel briliáns kettőssel, és mindenki kapaszkodhat is erősen a nézőtéren.

Kulka János Pozzo-ja dermesztően hideg, undorító és letaglózó. Gyanús, hogy az ő alakításának egy-egy erős elemén háborodott fel a két idős hölgy, és aligha hihető, hogy Kulka ennél nagyobb elismerést kaphatott volna Pozzo szerepében.  Az ő Pozzo-ja egy élveteg, számító, hideg de mégis fel-feltörően érzelgős pszichopata - mint általában a tudatalattink- aki ugyan kínozza és kiszipolyozza Lucky-t (a tudatot), aki annyira függ tőle, hogy mindegy is, mit csinál vele, ő engedelmeskedik, bármennyire is irracionális az irányítás, mert csak egymásban és egymás által  léteznek. Kulka János Pozzo-ja káprázatos alakítás.
Lucky szerepében Keresztes Tamás annyira megrázóan kifacsarodott, szánalomra méltó és erős, ... igen, erős a szánalomra méltóságában is, hogy az szavakkal szinte felfesthetetlen.
Alak
(ítás), annak minden megrázó mélységével.

Látni kell, és látni érdemes.
És ha láttuk egyszer, többé már nem is nagyon kell majd Godot-ra várni.
Megérkeztünk hozzá.

 

szerző: Pajer Hajnalka








.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

.