ama Deus

 

"Ő a középszerűségből alkotott kivételeset, én a kivételesből hívtam életre a  középszerűt"
(Salieri Mozartról, II. felvonás)




A halálos ágyán, tanúk előtt Antonio  Salieri azt mondta Ignaz Moschelesnek, Beethoven tanítványának: „halálosan beteg vagyok, ezért aztán becsületszavamra elmondhatom Önnek, hogy egy szó sem igaz abból a képtelen pletykából, tudja, hogy megmérgeztem volna Mozartot. Nem igaz, rosszindulatú rágalom az egész, mondja meg a világnak, kedves Moscheles.”
S habár ezt aztán Moscheles tényleg el is mondta  a világnak, mégis, az ő hangja sokkal kevésbé hatott,  mint mondjuk Puskiné, vagy Beethoven beszélgetőfüzeteié, Rimszkij-Korszakov operája, és persze nem utolsó sorban Peter Shaffer drámája.
Lássuk be: a vélelmezett (vagy a valódi) bűn és iszonyat  sokkal drámaibb művészi lehetőségeket  kínál, mint az esetenkénti meglehetősen szürke és unalmas igazság.

Peter Shaffer drámájának és Milos Forman filmjének is a középpontja a Teremtő ellen fellázadó Antonio Salieri, a bécsi udvari komponista. Aki azért pöröl Teremtővel előbb halkan, majd egyre szenvedélyesebbé váló indulatokkal, végül a Mozart-gyilkosággal, mert a Teremtő egy olyan  méltatlan és kisszerű emberbe helyezte ki az isteni lényegét, ama bizonyos deus-t, a Teremtő Tökéletességét, ami a zenei harmóniában nyilvánul meg, mint Wolfgang Amadeus Mozart. Miközben őt, Salierit, az istenfélő, szorgalmas, ambíciózus embert, aki sokkal méltóbb lenne erre,  csak egy középszerű komponista tehetségével verte meg.  Salieri nem csak fellázad ez ellen, hanem meg is harcol a Teremtővel,  úgy, hogy előbb gátolja az általa vélelmezett isteni akaratot, minden lehetséges módon, főleg udvari intrikával akadályozva Mozartot a komponálásban,  majd  amikor ez nem vezet eredményre, mert Mozart akkor is alkot, elteszi láb alól.

Peter Shaffer darabja Salieri szemszögéből meséli el  a történetet.
A Belváros színház előadásának a dramaturgiája és Szikszai Rémusz rendezése  szakít ezzel, és jóval erőteljesebben Mozartra helyezi a hangsúlyt. Mozart szemszögéből meséi el az emberi méltóság és méltatlanság kérdését a zseniben. Háttérbe szorítva, mind Salieri drámabeli hangsúlyát, mind pedig azt a bizonyos gonoszságba hajló spirituális vívódást, habár Salieri narrációját foltokban meghagyta.

Ez akár  üdítő újdonság is lehetne, ha nem lenne  nehéz  szabadulni attól az érzéstől, hogy a különösen terjengős, helyenként már unalomba hajló előadás mögött nem is igazán egy határozott rendezői koncepció húzódott meg, csak valahogy ez az egész így sikerült. Felemás előadás lett. Az mindenképpen a javára írandó, hogy nem próbált meg Forman koncepciójának és a film epigonjának lenni. Ugyanakkor úgy tűnik, mintha a dramaturgia és a rendezés egyszerűen csak  azokra a színészekre értelmezte volna  a darabot, akik épp ráértek és  igent mondtak a felkérésre.

Ez például különösen szembeötlő Murányi Márta szerepe kapcsán, aki  mellékalakból, itt szinte főalakká növi ki magát, egy meglehetősen hézagos dramaturgiai szerepfelfogás mentén. Miközben az nem igazán derül ki, pontosan miért is lesz központi alak egy Salieri-tanítvány?  Azon kívül persze, hogy Murányi Márta igazán  szépen  tud énekelni, és e minőségében láthatóan a hátán kellett volna elvinnie a darab zenei koncepcióját.

Ha már itt tartunk,  álljunk is meg  a zenénél.
A Forman-film számos nagy  erénye közül az egyik az, hogy tökéletes a film mondanivalója és a zenei válogatás közötti összhang a Mozart életművéből kiválasztott darabokkal. Utalhatnánk itt Leopold Mozart, az elnyomó apa, és  a Don Giovanni fináléjának az elsöprő zenei páhuzamára, vagy a harmónia-kín  összecsapására Salieriben egy egyszerű, de mégis rafinált zeneiségű szerenád hallatán, a salsburgi hercegérseki udvar  egy jelenetében.
Ebben az előadásban nyoma nem volt semmi ilyen zenei koncepciónak. Gyakran oda nem illő, ötlteszerűen odaválogatottnak ható zenékkel akarták illusztrálni az előadást. Meg persze az sem biztos, hogy az Éj királynőjének az áriáját vagy a Figaro házasságának a nagyon ismert áriáit élőben el kell énekeltetni egy gyönyörű, ámde nem operai hanggal,  az operai zsenit is körüljáró darabban...

Keresztes Tamás Mozart-ja nagyszerű volt. A közönséges, nagyképű, minden emberi mélységet nélkülöző, ám lángoló zseni figurája hibátlan volt az alakításában.
Kulka János
Salieri-je kicsit ernyedt, kicsit talán színtelen is volt, de ez tulajdonképpen illett a cinikus, kiégett Salieri-felfogáshoz.
Murányi Márta remek Katerina Cavallieri, igazán kár volt azt az indokolatlanul sok zenei terhet az alakításra pakolni.
Kaszás Gergő II. Józsefje  olyan volt, mintha a Palacsintás Király felnőtteknek szóló paródiáját akarta volna megjeleníteni az önnön elnagyolt karikatúrájával.
Lovas Rozi Stanzi-ja viszont, mint a forgószél: felkapta és csak vitte a nézőket, az előadást, ahányszor megjelent a színpadon.

A két felvonás nem egyenletes színvonalú. Az első, ha nem is feszes, de határozott vonalvezetésű, a második viszont széteső, indokolatlanul terjengős, a nézőt erősen próbára tevő hosszúságúra sikeredett.
Olyan megváltásként várjuk a darab végét, mint a végsőkig elcsigázott Salieri Mozart halálát, ami valahogy csak nagyon nehezen akar eljönni.
Aztán amikor végül mégis eljön, minden katarzist nélkülöz, és  mi ott állunk, mint megannyi kis Salieri:

Tényleg, lehet, hogy ez csak ennyi?!






szerző: Pajer Hajnalka







































......


































krtitika Amadeus, Belvárosi síznház