Oresztész a falon kritika

Mi hát a mérték, mely szerint ítélhetünk?
(Oresztész, 367-374)

 

Tulajdonképpen érthetetlen, hogy amikor Elliot Aronson megírta a "Történtek hibák (de nem én tehetek róluk)" című, az önigazolás lélektanáról  valaha írt egyik legjobb könyvet, akkor miért nem emelte bele az önigazolás lélektanáról valaha írt egyik legjobb drámát, Euripidész Oresztészét?   Hiszen ez a dráma az önigazolás lélektanáról, az ahhoz való viszonyulásokról, a felelősségről, és annak az elkerüléséről szól.

Az Élektra történetfüzér közepén járunk: Oresztész és Élektra már meggyilkolták az anyjukat, Klütamnésztrát, bosszúból, mivel az meggyilkolta az apjukat. A gyilkosság utáni lélektani pillanatba cseppenünk bele: ott állnak a bűnükkel; egyrészt az argoszi népbíróság előtt, másrészt önmaguk előtt. Innentől minden arról szól, hogyan tudják igazolni a tettüket? Milyen ideológiai és drámai narratívákat tudnak felmutatni annak érdekében, hogy a saját háborgó  lelküket is megnyugtassák, és mások előtt is igazolják minden bűnök legszörnyűbbikének, az anyagyilkosságnak a jogosságát?

Egészen jól is halad ez az önigazolósdi mindaddig,  amíg egy addig sikeresen meggyőzöttnek tűnő  lelki leigazolójukról -Meneláoszról-  ki nem derül számukra, hogy annyira azért nem is sikeres az akció.
Hiszen Meneláosz -noha szóban melléjük áll és támogatást ígér- de nem áll ki értük a már ülésező, és gyilkosság büntetését kiszabni készülő argoszi népbíróság előtt.
Ekkor  az oly szépen felépített ívű önigazolósdi egy csapásra teljes egészében összedől. Élektra, Oresztész és a barátjuk Püladész erkölcsileg  teljesen lenullázódva újabb gyilkosságra szánják el magukat bosszúból. A szerintük áruló, -valójában csak igazodási pontok nélküli, pragmatikusan elvtelen-  Meneláosz feleségét, Szép Helénát akarják megölni. Ám Heléna Apollón kedvenc halandója, akiért már amúgy is oly sok vér elfolyt, itt már nem is történhet más csak deus ex machina: Apollón kiemeli a halandók világából és a bosszú elől Helénát.
Oresztésznek és Élektrának pedig isteni diktátummal kijelöli az utat, amin haladniuk kell ezután, hiszen úgy tűnik  Apollón számára is -és persze a néző számára is-, hogy ezzel az öngazolósdival Oresztész és Élektra nem igazán lesz képes a saját halandó sorsát megnyugtatóan elrendezni.

Se kívül, se belül.


Az Oresztész teljesen kilóg azzal a görög drámák sorából, hogy itt Euripidész magára hagyatja az embereket az istenek által, hogy feltehesse a nagy drámai  kérdést: hogyan alakul  Oresztész és Élektra sorsa, ha tisztán csak emberi tényezők játszanak szerepet a saját sorsuk görgetésében, ha magukra  hagyják őket átmenetileg az istenek, és nem kovácsolják a sorsukat?
Megbuknak.
Csak éppen nem élesben.
A történet végén jöhetnek az istenek újból sorsigazgatásr
a és útkijelölésre.
Amikor mi nézők fel
vesszük a sorsukban a fonalat, még semmi nem dőlt el: már túl vagyunk az anyagyilkosságon, Klütamnésztra megölésén,  de még szó sincs delphoi, vagy athéni útról, sem bármilyen isteni, felmentő ítéletről, ahová később kifutja majd magát az Élektra-Oresztész történet.
Ez az isteni eligazítás és útkijelölés drámája lesz a végére. Na meg persze egy  gondolatkísérlet Euripidésztől arra, hová is lennénk mi halandók az isteni machinációk nélkül?
Szerencsére az antikokéknál istenek nélkül minden csak szimuláció....

A darab, noha most a Radnótiban egyben játsszák, két jól tagolható részre oszlik: az első részben felvonulnak  előttünk a dráma szereplői – Élektra, Helené, Menelaosz, Tündareósz, Püladész, Hermioné, a phrügiai szolga és az argoszi nők alkotta Kar –, hogy  elmondják, hogyan viszonyulnak az anyagyilkossághoz és Oresztész-Elektra személyéhez.  Természetesen  mindenki magát hozza: az erkölcsi értékeikről és emberi tartásukról vallanak, amikor támogató vagy támadó jelenlétükkel, segítő vagy áruló magatartásukkal megítélik Oresztész és Élektra bűneit. Ez keret adja meg azt is, hogy Oresztész mindenkit meggyőzhessen a tette önigazolásáról. Közben pedig várják az argoszi népbíróság ítéletét: megkegyelmeznek-e az anyagyilkos testvérpárnak, vagy halál vár rájuk?
A második részben pedig  már tudják az ítéletet: halál. Viszont bosszúból elindulnak az értük ki nem álló Meneláosz megbüntetésére.

Horváth Csaba rendező  most szokatlan módon kívánta elénk tárni az Élektra-körnek ezt a lélektani darabját, az úgynevezett "fizikai színházzal"

Így határozza meg:

"Riporter:- A neveddel mára szinte összeforrt a fizikai színház fogalma. Sokat dobálózunk ezzel a kifejezéssel, de tudjuk vajon, hogy mit jelent?

Horváth Csaba: - A nézőnek nem is kell tudni, hogy mit fed. Kicsit definiálatlan fogalom, nagyon tágak a határai. Laikus fül számára egyfelől vonzó lehet, mert valami újszerű, izgalmas színházi formát takar, másfelől viszont korlát is az elnevezés: azt sejteti, hogy minden csak a mozgásról szól. Az biztos, hogy a munkáimban nagy hangsúlyt fektetek a testtel való kifejezésre, de hogy ezt hogyan teszem, azt előadása válogatja; függ a témától, a karakterektől. Az arányok játéka nagyon fontos. Millióféle lehet a fizikai színház, ide tartozik tulajdonképpen minden olyan előadás, amelyik kellő hangsúlyt fektet arra, hogy a fizikai jelenlét beszédes legyen."

A Radnóti mostani Oresztész előadásának az volt a célja, hogy a drámát, a mozdulatok kiélezettségével, és egy-egy mozdulat drámaivá mekgokomponált összetettségével mesélje el nekünk. "A jó forma hozza a tartalmat"- mondja a rendező a koncepciójáról, az Oresztész fizikai színházas feldolgozásáról.

Ez a vállalkozás azonban most a legjobb indulattal is csak felemásra sikeredett.  Elsősorban azért, mert a társulat nem minden tagja vett részt ebben a "fizikai színházas", hangsúlyosan mozdulati drámaiságban. Láthatóan voltak, akik felmentést kaptak, és hiányoztak a rendezői koncepció alól.  Ez pedig olyan műfaj, hogy vagy mindenki így közelíti meg az előadást, vagy senki. A felemásságot, amit most itt láthattunk, nehezen viseli a stílus hitelessége, lényeget kioltólag  hat.
Ugyanakkor az a mozdulatiság, ami egyes szereplőknél  már-már a cirkuszi akrobatika szintjét érte el, és sportcsarnoki látványelemeket vitt a görög sorstragédiába, szintén nem a drámai elmélyülés felé vitte el az előadást.
A másik és talán ezeknél is nagyobb probléma, hogy nem sikerült egyetlen lendületes nagy történetté felfűzni a történetet,  éppen a fizikai mozgásszínház hangsúlyozottsága miatt:  sok-sok klipszerű részt láthatunk egymás után, főleg az előadás első felében.

Az  első rész, amiben a szerepelők pozícionálják a viszonyukat Oresztész és Elektra személyéhez, igen hosszú, unalmas és töredezett.   A fizikai  színházi megoldások gyakran erőltettek, mesterkéltek, helyenként már-már szinte groteszkbe hajlóan idegenek ahhoz képest, amit a színészek mondanak, és ahhoz, hogy azt drámának érzékelhessük. Szinte pantomiba oltott például  Oresztész rángatózása  a bűntudat súlya alatt,  messze túl  azon, amikor a lelki történés drámai sűrítésű mozgássá van lefordítva.
Szerencsére nincs szünet, nem tudunk hazamenni. A második fele az előadásnak, amikor Oresztész és Élektra cselekvésre szánja el magát, már lendületes, magával ragadó és lebilincselő. Ebben a sodrásban eltűnik a klipszerű töredezettség, a dráma itt már igazi, hihető, koherens mozgásszínházzá transzfornálódik.

Az előadás nagy érdeme azonban  a humor. Miközben  a hangsúlyosnak szánt mozgásszínház kevésbé  tudja a történet lényegét átadni, sajátos módon az előadás humora lesz az, ami igazából elénk teszi ennek a különös lélektani szállakkal átszőtt történetnek az összetettségét. Így aztán azzal az érzéssel távozhatunk, mégiscsak egy viszonylag élvezhető előadást láttunk.
Ez a dráma alapvetően a felvállalt felelősség kérdéséről szólna.
Az előadás megoldásainak a kettőssége pedig a teljes felelősség  elkerülhetőségéről szól.
Tulajdonképpen ez is egyfajta tanulság.

.



szerző: Pajer Hajnalka


























































































































































































































.