Előttem köd, helyettem senki, semmi,
Köröttem fény, utánam néma csönd -
És mégis minden nélkülem lesz és volt
És semmi nem történik általam.
(Karinthy Frigyes)


.

Amikor Peter Brook, az élő színházi legenda leköszönt 36 év után  2010-ben   a párizsi Bouffes du Nord színház igazgatói posztjáról, azt nyilatozta a Le Monde-nak adott interjúban, hogy Stéphane Braunschweigen és Joël Pommerat-n kívül nemigen tudna megnevezni olyan rendezőket Franciaországban, akik úgy tudnák vezeti majd a színházát, hogy a színház továbbra is a világon bárhol bemutatható előadásokat hozzon létre.

Arról, hogy Peter Brook kicsit sem túlzott, legalábbis a bárhol bemutathatóság tekintetében, arról mi magunk is meggyőződhetünk most Pommerat hazai ősbemutatóján.
A Két Korea bárhol  bemutathatósága  abban rejlik, hogy nem akar nagy, emelkedett, aktualizált, urambocsá társadalmilag ütős igazságokat mondani. A cím maga is megtévesztő elsőre: szó sincs ám benne semmilyen Koreáról meg egyesítésről. Rövid színházi novellák füzérét láthatjuk esendően emberi helyzetekről. Talán egyetlen közös vonal van a sokszínű élethelyzetet bemutató jelenetsorokban: mindegyik olyan pillanatot mutat be, ahol  nincsenek abszolút igazságok, vagy legalábbis  nagyon-nagyon relatívak már. Pláne, hogy a legtöbb jelenet a szerelemről és annak különböző  csatolmányairól szól.
Pommerat azt mutatja meg nekünk  a Két Koreában, ez a vezető dramaturgiai szál a jelenetek között: nem mindig vannak megoldások, pláne jó megoldások, vannak  élethelyzetek amik a  maguk abszurditásában lezártak.
Még létezni benne lehet.  Továbblépni is lehet. Vagy nem. Egyet viszont biztosan nem lehet: megoldani ezeket a helyzeteket.

Az előadás egyetlen díszlete egyfajta analízis kanapé, amin minden, de tényleg minden megesik. Nem is a történetek, hanem az átélések gazdagsága okán. A történetek sokszor nagyon is közhelyesek. Ám az előadásban olyan nézőpontból mutatják be ezeket, amikben mégis felcsillan minden közhely egyedisége. Láng Júlia mondta valahol:

" Annyi valóság van, ahányan vagyunk. Nem az számít, hogy mi történt valójában, hanem az, hogyan élte át az ember, és miként emlékszik rá." Ez a közös nevezője a Két Korea emberi helyzeteinek. Az számít, ki hogyan él át és hogyan tud átélni abszurdan tragikus helyzeteket. Olyan, hogy "igazság" nem létezik ezekben a jelentekben. Egyikben sem.  Átélések vannak, és annak az érvényességének értése és nem értése. Színpadon is, nézőtéren is. Minden a fonákján van: a legsziruposabb jelenetek válnak a legtragikusabbá és a legtragikusabbak a legmulatságosabbá. Olykor már-már az az érzés támadt jelen sorok írójában, hogy a nézők leadták a kabátjukkal együtt a ruhatárba  a morális iránytűjüket. A nézőtér harsányan nevet egy felakasztott öngyilkoson, miközben síri csöndben megrendül a lehető legklasszikusabb  röhögős helyzeten: a megcsalás balek típusú rajtakapásán.

Műfajilag ez egy nehezen meghatározható a darab. A szerkezet okán is nehéz egy 'darabról' beszélni, mivel  inkább 120 perces, kis etűdökben elmondott lélektani stílusgyakorlatokat láthatunk; de ugyanakkor műfajilag is igen nehezen meghatározható. Majdnem minden jelenetnek tragédiának kellene lennie, ám Joël Pommerat olyan örkényi magasságokba emeli a szituációs groteszket, hogy általában minden jelenetet harsány nevetés kísér a tragédia lezajlása közben. Életdrámákat mutat be a fonákjáról. Mindvégig tudatában is vagyunk a helyzetek komolyságának, ugyanakkor a nevetséges abszurditásának is.
A Katona nézőterén dübörögnek  a nyílt színi tapsok, parádésabbnál parádésabb alakításokat látunk, aminek a sorából Rezes Judit messze kiemelkedik, de  a többiek is felsőfokú jezőkkel is nehezen leírható teljesítményt nyújtanak.
Hibátlan ritmusú rendezés, briliáns alakításokkal, egy nagyszerűés formabontó színházi alapanyag tökélyre vivése. Egyfajta stílusgyakorlat füzér a' la Katona.

Külön szót érdemel a koreográfia:  a szöveg, a mozgás, a tánc  és a gesztusok összhatása egységes és hibátlan. Bodor Johanna koreográfust és Máté Gábor rendezőt dicsérik.Nincs egyetlen felesleges színészi mozdulat, minden szinte mértanilag pontos, és gyilkosan kegyetlenül hat a groteszk összhatásban.

A cím, annak  magyarázása, pláne értelmezése az előadásra, annyira erőltetett lenne, hogy abba most inkább ne is menjünk bele. Teljesen fölösleges, ezt egyszerűen csak engedjük el nagyvonalúan. Amúgy is csak ezt az egy hibát lehet felróni a hibátlan előadásnak: a modorosan erőltetett címet és annak a teljes magyar átvételét.

Joël Pommerat a negyvenedik születésnapján különös akcióba kezdett: megígérte társulata színészeinek, hogy negyven éven át minden évben új darabot ír nekik, amelyet aztán közösen színpadra állítanak. A kísérlet 2004 óta tart. A Katona most bekapcsolódott ezzel a magyar ősbemutatóval ebbe a kísérletsorozatba a maga módján.
Az, hogy a Katona kísérletben ki lesz az alany, ki a kivitelező,  és mi a kontroll érték, és ez az egész mit bizonyít majd az este végére, sokesélyes. Ez ugyanis egy olyan darab, aminek az est végi hangulati végeredménye erősen nézőtérreakció-függő: attól függ majd, aznap kik verbuválódtak össze nézőtérré. Nem lesz két egyforma hatású előadás, mert itt a nézői reakcióik  egy-egy jelenetre is részei  az előadásnak.

Komolyabb kockázatok és mellékhatások mégsincsenek. Ahhoz azért ez egy túlságosan is szórakoztató az este.



szerző: Pajer Hajnalka





















































































.

































































.