Már-már sokkolóan hathat az, hogy profi színházi alkotók ennyire függetleníteni tudják magukat mind a valóságtól, mind a közönségtől, mind pedig  attól a darabtól, amelyet állítólag eljátszanak a számukra, mint ahogy az  a Nemzeti új előadásában megesik most velünk.

A koncepciót érteni véljük: ezzel az Éjjeli menedékhely értelmezéssel nem az egzisztenciális lecsúszottságot, az ezzel járó sivár kiúttalanságot, monotóniát  a nyomort és annak emberi vonatkozásait akarta bemutatni Viktor Rizsakov rendező, hanem a korunk fertőjének tartott lelki nyomort: a szellemi-lelki elsivárosodást, a  társadalom "éjjeli menedékhelyén" összegyűlt lelki nincsteleneket.

Eddig nagyjából szép és jó is lenne a koncepció, csak  a dramaturgiai kellemetlenség ott van, hogy Gorkij darabja nem erről szól, és a szövege nem is ezt mondja el: a tüdőbajjal, a lopással, a veréssel, csencseléssel, szegénységgel, gyilkossággal, a nyomor nagyon is realisztikus és valóságos ábrázolásával és annak emberi következményeivel. A mesterkélt rendezői szándék,  az intellektuális és arisztokratikus,  már-már éterire idealizált nyomorábrázolás, és Gorkij eredeti szövege és realizmusa teljesen külön, egymástól független utakat járnak be az előadás során, és szinte egyszer sem találkoznak.
Ez még azokat a nézőket is alaposan összezavarhatja, akik amúgy ismerik az Éjjeli menedékhely cselekményét és erkölcsi-lélektani attribútumait, de  akik nem, azok tulajdonképpen az esélytelenek teljes nyugalmával várhatják ki a megváltó szünetet.

Ami nem lesz...
Ugyanis Gorkij 4 felvonását egyetlen felvonássá sűrítették össze, jelentős húzásokkal és átalakításokkal. Ez, tekintettel a sokkolóan érthetetlen, a nézőkkel egyáltalán nem törődő, már-már katatóniásan befelé néző előadásra, alapvetően üzdvözölendően menetrendbarát megoldás is lenne, ám azt azért meg kell jegyeznünk, hogy éppen  a drámai fordulópontokat, a lelki-emberi folyamatok és tragédiák kiteljesítését húzták ki az előadás szövegéből és cselekményéből.Ha direkt az lett volna  a cél, hogy sebészi pontossággal kimetsszék Gorkij szövegéből a lényeget, és meghagyják azt az üres vázat, amivel még eljátszható tét és nézőtéri hatás nélkül, akkor ennél jobb munkát nem is végezhettek volna. Tökéletesen unalmas és teljességgel érdektelen előadás lett.

A díszlet hófehér.

Igen, ez egy ilyen hófehér éjjeli menedékhely. Mennyországos, angyalpihés nyomorka, steril környezetbe ágyazva a katatón nyomorrevüt.  Szerencsére azért a földre van ragasztva az angyalszárnypihére emlékeztető cukiságtömeg, így nem kerülünk abba a helyzetbe, hogy egy  párnacsata utáni orosz realaizmus lehetőségét legyünk kénytelenek magunkban mérlegelni.

Ott meg aztán már végképp nem tudunk mit szólni, a szavaink teljes  hűtlenné válása miatt,  amikor ebbe  az angyalpihés cuccba belevetítenek  egy nyitott ajtajú égő tüzű krematóriumszerű, lángoló tüzű valamit, ami  egyre közeledik a  néző felé, hamm bekapva, de aztán meg mégsem...
Viszont ezt az egy koreografikus elemet mégis érdemes jól az emlékezetünkbe vésni: mert ennél ízléstelenebb, giccsesebben drámai, hatásvadászan elborzasztó elemet így direktben ritkán fogunk színházban látni.
Az előadás második fele, amikor az gorkiji létegzisztencialista, realista filozófia mélyenszántó elemei kerülnének terítékre a Côte d’Azur-re lett kihelyezve.
Erről ennyit tudunk és szeretnénk mondani. Többet nem.

A szereplők egy-egy életnagyságú bábot hurcolásznak magukkal, aminek  amolyan létegzisztenciális avatar szerepe van. Az ember és az ő társadalmi bábu mivolta az így külön, de mégis avatarosan együtt is jár. Leginkább persze a nyomor tollpihés revüjében.
A színészek szövegmondása érthetetlen. Nyilván rendezői utasításra mindannyian felvettek egyfajta kántáló, hadaró robot- intonációt, (kivéve Törőcsik Marit), amitől egyrészt a szöveg jelentős része nem is érthető, másrészt a darálástól szinte semminek, semmilyen jelentősége nincsen, ami azért egy eredetileg mélyen filozófikus drámaitlan drámától  nem kis színházi teljesítmény....

Sajnos nem tudjuk megkerülni Törőcsik Mari Lukáját sem, bármennyire is szeretnénk. Habár minden tiszteletünk az övé, de Viktor Rizsakov rendező nagyon méltatlan helyzetbe hozta most őt.
Az kétségtelen, hogy az előadás  ritka élvezhető pillanatai hozzá fűződnek, ő nagyon ott van a színpadon; de az a Luka-értelmezés, amelyet  a rendező kreált a számára sokkolóan nem az, aminek lennie kellene.
Törőcsik Mari úgy vállalta el Luka férfiszerepét, hogy ha a rendező nem maszkírozza el őt, ha ő csak a jelenlétével elhitetheti Lukát. Ez  koncepeció ott bukott meg, hogy ő nem Lukát játszotta, hanem valami egészen mást. Gorkij darabjában a lét perifériájára sodródott emberek egy „éjjeli menedékhelyen” tengetik életüket. Ebbe a reménytelen közegbe érkezik egy különös vándor, Luka. Luka szerepének az értelmezése adja meg az egész kulcsot a drámához. Ahogyan őt értelmezik a rendezők a saját koncepciójukban, úgy kapcsolódnak a szereplők is az előadáshoz.
Lukát szoktak értelmezni  megtört, de cinikusan profetikus bűnözőnek, aki az éjjeli menedékhely lakóinak pesszimizmusával a reményt állítja szembe. Más értelmezésekben egy körözött bűnöző, aki azonban mégis tanult, bölcsült az életéből, és ezt  a kontrasztot állítják szembe az éjjeli menedékhely lakóinak a tanulságoktól mentes léttelenségével.

De hogy Lukát egy kedvesen csacsogó, csiripelgető kávénénikés figurára vegyék,  ez így egy teljesen érthetetlen rendezői koncepció. Tőrőcsik Mari persze ebben is, mint valami önálló univerzum, összetéveszthetetlenül törőcsikmarisan jó.
A Nemzeti színház mostanság a  mély csipkerózsika-álmát alussza.
Egyszer majd felébred. Nem tudjuk, mikor.
Ám az ilyen előadásokat, mint például az Éjjeli menedékhely mostani feldolgozását,  akkor sem lehet már  meg nem történtté tenni.

"Tisztelni kell az embert! Nem sajnálni... Nem megalázni a sajnálkozással."- mondja Luka.

Maradjunk is ennyiben.






Szerző: Pajer Hajnalka

..

























































































.



























































.