Félelmes kérkedéssel, azt remélve,
Velünk e mozgás által elhitetni,
Hogy szivök bátor:
ám ez mind nem így van.

(Shakespeare: Julis Caesar. V. felvonás, - Antonius)

Shakespeare Julius Caesar-ja nem Julius Caesar-ról szól.
Az ellenzékéről szól: arról, hogy addig rendben, hogy Caesar megbukik március idusán,  na de utána, utána mi a terv? Mi a terv Rómával, a hatalommal? A vérrel megszerzett szabadsággal? És mi van akkor, ha nincs is terv?
Mi van, ha Caesar ellenzéke semmiféle egységes ideával, érvkészlettel nem rendelkezik sem arról hogy miért kell buknia Caesar-nak, sem arról, -és főleg arról nem-, hogy utána majd minek kell követeznie.
Mi van, ha csak abban és addig biztosak, hogy Caesarnak buknia kell? Utána meg majd csak lesz valami, hisz annyi derék férfi jött össze Caesar megbuktatására, hogy abból már csak lennie kell valaminek.
Lesz is: a történelemből (és persze a darabból) tudjuk:, a philippi csatatér lesz az a "valami", ahol Caesar ellenzéke halomra gyilkolja egymást, hogy aztán a szabadságjogok szempontjából egy még brutálisabb autokráciának, Augustus autokráciájának készítse elő Rómát. Ahol aztán már a caesari látszatdemokrcia sincs.
Alföldi nagyon szerencsésen nem aktualizál direktbe. Jó, egyszer talán elhangzik az illiberális, és többször éppencsak elhúzza az "aha" közéleti élménymadzagot az orrunk előtt, de pontosan érzékeli a bámulatosan intelligens rendezésben: annál direktebbre aligha lehet aktualizálni, mint ahogyan Shakespeare megragadta annak a lényeget, hogy a szabadság az igenekből épül  fel, és soha sem a nemekből.

Alföldi Róbert mostanság vonzódik a nagyszabású, sallangmenetes lecsupaszított, vörös és fekete színpadképű, megrázó és heroikus történelmi tablókhoz. Most, a harmadik ilyen rendezése után már talán kimondható: ezt a rendezői korszakát éli. Ami, -habár ezeknek sokkal megosztóbbaknak kellene lenniük, mint a korábbi polgárpukkasztós "életrdrámák kifordítva" rendezői korszakának-, mégis, úgy tűnik, lényegesen kevésbé az. Talán mert sokkal több társadalmi felelősséget tesz bele ő is.
Ezekben az új rendezéseiben  nagyon is megosztó kérdéseket mutat fel, de nagyon is örökérvényűen. Ez nem csak vizualitásban, annak a visszafogottságában jelenik meg a darabjaiban (de mindenképpen úgyis), hanem  a mondanivalóban. Így volt a Dantonnal, a Mephistóval, némileg az Operabeli Iphigenieival és most így van a Julius Caesar-ral is.  A hatalom természete, a tömeg, a felelősség, a lelikiismeret, a vér, az áldozatiság egymáshoz való bonyolult viszonyai izgatják ezekben a nagyszabású történelmi tablókban, de úgy, hogy mindig újabb és újabb aspektusát mutatja meg, amiben az elmélyülés és a feltárás a lényeg, nem a megbotránkoztatás.

A Dantonban az emberiséget állandóan vérbe, mocsokba borító örök helyzetet mutatta, ahogy világnézetek, erkölcsi rendszerek, társadalmi megoldások csapnak össze tökéletesen erkölcstelenül egymással. A politikában mindenki az „egységről” és „mások boldogulásáról” a „világ jobbá tételéről” szónokol, amit azonban okvetlenül úgy vél elérendőnek, hogy aki ezt nem pontosan úgy képzeli, ahogyan ő, az dögöljön meg, de még máma, ha lehet.
A Julius Caesarban ezt azzal hangsúlyosabbá téve, hogy aki nem velem képzeli el a köztársaságot, az dögöljön meg, de még máma, ha lehet.

A két felvonás nem egyenletes. Az első kissé vontatott, nehézkes, jobban dominál benne az összeesküvők belső viszonyulása magukhoz, egymáshoz, a bűn narratívája, egyáltalán az összeesküvéshez való ambivalens viszonyulás, mint nagyobb szempontok.
Az első felvonás nagy pillanatai főleg  Hegedűs D. Gézához fűződnek. Az ő Julius Caeser-ja egy hiú és ostoba kis törtető, akinek a hatalom csak a politikai és személyes nárcizmusa kielégítésére kell, nem is a hatalomért, nem is az erőért. A későbbiek fényében (amit a nézőtér persze már tud a történelemből, és ezért zseniális Hegdűs D. nem szokványos Caesar karaktere) értjük is, hogy ez mennyire kevésbé pusztító, mint amikor már az erőért és a hatalomért ragadja meg valaki a hatalmat.
Az egész természetesen egy parafrezaált Caesar-kép, nem  a történelmi hitelesség igényével lép fel Alföldi és Hegedűs D., hanem az erkölcsi skicc hitelességének az igényével.

A második felvonás aztán elsöprő erejű lesz. Stohl András Antoniusa, aki egy öszötönös hatalomintrikus különösebb kvalitások nélkül is, kitűnő.
Az ő Antoniusa három megoldás közül választhat: vagy csatlakozik az összeesküvőkhöz, leköpve az addigi életét, az addigi Antoniust. Vagy nem csatlakozik, az ellenzék ellenzéke lesz és/vagy Caesarral hal. A harmadik lehetőség, amit aztán választ is: ezt a kettőt olyan kitűnően vegyíti össze, hogy abból egy gátlástalan, bár némileg kisfiús populizmus kerekedik ki. Stohl Antoniusa zavarbaejtő: nem lehet eldönteni, hogy ő ennyire naiv, ennyire okos, ennyire ügyes, vagy éppen csak ekkora szerencséje van. És úgy tűnik Antonius ez mindegyik egyszerre. Stohl élete egyik legnagyszerűbb színpadi pillanata az, amikor Caesar temetésén egyszerre akar nagyívű államférfi  és  kisszerű, kicsit sunyi, hataloméhes magánember lenni.
László Zsolt Brutusa kissé túljátszottan  intellektuális, túljátszottan pátoszos. Hevér Gábor Cassiusa   erős, férfias, és általa tökéletesen  érthetővé válik, hogy a hérosz a nemek-hez bővel elég, az igenek-hez néha viszont nagyon kevés.

Az előadás színészi és rendezői koncepciója tökéletesen egységes.
Ahol néha megbicsaklik mégis az amúgy nagyon kítűnő előadás, az a szöveg érthetősége. Helyenként nehezen érthető a szövegmondás, és erről nem csak a diszletekkel tompított akusztika tehet.
Megtörik az előadást azok az erőltetett és helyenként nagyon mesterkélt vizuális megoldások is, amiket használnak.
A színpadkép hatalmas kutyái igen tetszetős optikai tunningok, széles és izgalmas értelmezési rágcsálni valót kínálnak a néző számára, ugyanakkor  néha megtöri az előadás és a színészek lendületét, amíg a csúszkáló monstrumok a helyükre érnek. Áll az előadás, áll a színészek monológja. Áll minden. Dráma, kis technikai szünettel. Ez önmagában nem lenne baj, ha súlya lenne ennek a csendnek, de gyakran nincs: inkább csak kínos a díszletre várás az egész.

Kissé kibillentő az is, amikor az előadás egyik legerősebb pillanata után (egy tévébejátszásban a plebs követi Caesar ravatalozását és a temetésén elmondott beszédeket, és amúgy plebszesen, a beszólós, egyéni felelősség nélküli, a stadiondemokrácia szabályai szerint  értelmezi kinyúlt melegítőben, két szotyi kiöpése közben a haverokkal a tévében látottakat). De az utána -és ennek hatására-  kitörő forradalomban ezek a tévék a színpadon mardnak. Törnek-zúznak a színpadon, de a készülékeket  a felhevült tömeg kínosan kerüli, még véletlenül sem töri össze, mert azért  az úgy már egy kicsit drága forradalom lenne  a Vígnek...  A pedánsan válogatós, nem szétválasztott jelenetű törés-zúzás viszont hitelteltelenné teszi az ábrázolni akart zsigeri indulatot.
Ezek az apróbb és főleg a külsőségek erőltetése és nem jól megkomponálása okán fellépő megbicsaklások azonban egyáltalán nem érintik a lényeget. Kitűnő értelmezés, kitűnő színészekkel, kitűnő rendezésben.

Persze ha valaki ki akar belőle hallani, hallhat direktbe aktualitásokat, de Alföldi olyan remek érzékkel nyúl ezekhez, hogy egyszerre itt és most és egyszerre örök. Őt már érezhetően nem az foglalkoztatja ebben a darabban, hogy mi lesz, ha bukik egy rezsim, hanem az, mihez kezdenek vele az utánajövők. Van-e vízió? És hova vezet(het) a víziótlanság?

Lassan talán nekünk is érdemes és főleg időszerű is lesz ezeken a Shakespeare -és persze Alföldi- Julius Caesar-jával feltett kérdéseken  elgondolkodni.
Várhatunk persze ezzel addig, amíg majd a  társadalmi díszletek is kínos lassúsággal a helyükre csúsznak hozzá.
De lehet, hogy az már mindig csak Philippire elég?

 

Szerző: Pajer Hajnalka










































































































































.