Körhinta. Nemzeti Színház, 2015 február kritika


"A föld a földhöz házasodik, hát ezt a törvényt akarjátok keresztül húzni?"
(Sarkadi Imre: Körhinta)

A Nemzeti Vidnyánszky korszakában most először történt meg, hogy premiert követő első közönség-előadáson nemhogy teltház volt, hanem még pótszékeket is be kellett hozni. Egy gombostűt sem lehett volna leejteni a  zsúfolt nézőtéren.
Ez az érezhetően felfokozott várakozás talán  nem  is annyira az eddig rendre foghíjas nézőtér, gyakran meglehetősen érdektelen előadásainak, és azok fantasztikus tömegvonzó képességének szólt, hanem sokkal inkább a Körhinta legenda varázsának.
Annak, hogy generációknak meghatározó élménye volt a film az 50-es, 60-as években. Annak, hogy ez a kultuszfilm annyira erősen része a magyar kultúrának, és a magyar kultúra megélésének több generáció számára is, hogy az még ma is eleven, lüktető  érzés tömegekben.
Vélhetően a Nemzeti is ebből a tiszteletre méltó okból, ezt megcélozva állította most színpadra.

Nem dráma lett belőle. Ez biztos, de hogy pontosan mi, az nem tudható.
A műfaja teljesen meghatározhatatlan.
Az előadást színházi  és főleg drámai szempontból is nehéz lenne bárhogyan is értékelni, mivel nem is színházi előadást láthatunk, hanem egy echte ungarische folklórestet.
Ez  nyomokban tartalmaz némi Körhinta történetet is a keret kedvéért, de itt a történet láthatóan  azt, és csak azt szolgálta, hogy az előadás  táncokból, népdalokból és  rigmusokból álló tablója kapjon valami színházi indokot.
Persze ismerjük Vidnyánszky "kötői színház" meghatározását, csak az a probléma vele, amit ebben  az előadásban most jól tetten is lehet érni: hogy a hangzatos és fellengzős elnevezés mögött nincs  más rendezői színházak fölé emelkedő, állandó jegyekkel bíró színházi tartalom, ami egy önálló kategóriának tűnő elnevezést érdemelne. Ez mindösszesen Vidnyánszky rendezői színháza, ami annyit jelent csak, amit másoknál is jelent a rendezői színház: mit tud egy művel kezdeni, ha nem az eredeti írói szándék az elsődleges a színpadra állítással.
Ő ezt.

Aki szereti a néptáncos műfajt, főleg ebben a töménységben annak élveztes este lesz. Aki azonban a Sarkadi-történetet, a   film karaktereit, a szerelmi szál drámai és jellemalakító erejét, a Soós Imre-féle paraszt Rómeót és a Törőcsik-féle paraszt Júliát keresné, az  csalódni fog. Aki az 50-es évek tanyavilágában megeső, az évszázados földhöz való viszony átalakulásának a felszíne alatt megbúvó magyar drámaitlan drámát,  egyáltalán "a" Körhintát  szeretné viszontlátni ebben az előadásban, az is csalatkozni fog. Ez nem az. Ez egy klassz kis ungarische folklóreset, ahol a prózai szál csakis a gőzölgő  gulaschsuppe kiegészítő szerepét tölti be.
Egyébként a Magyar Nemzeti Táncegyüttes nagyon profi néptánc-show-t koreografált Zsuráfszky Zoltán vezetésével a Körhinta ürügyén.

Drámai vonalról, dramaturgiáról viszont nem nagyon lehet beszélni, de ha mégis azt a keveset nagyon erőltetjük, amit lehet, akkor az elég furcsára sikeredett. Egyszerre akartak építkezni az eredeti műből, a film egy-egy emblematikus jelentéből, miközben  a cél láthatóan annyi volt vele,  hogy a lehető legtöbb néptáncfüzért, népdalblokkot és népi rigmust beleszuszakolják ebbe a pántlikás-tulipiros, hej'de két órába.

A prózai szereplők helyzete ezért is, és a Soós-Törőcsik legenda miatt is meglehetősen nehéz lehetett.Bíró Mátét ifjú Vidnyánszky Attilára e.h -ra osztotta idősebb Vidnyánszky  Attila rendező-igazgató.
ifj. Vidnyánszky Attila igen tehetséges színész, a Pesti színházban futó Vízkereszt előadásában bárki meggyőződhet erről.
Azonban sem a Körhintabéli Máté- alakításának, sem a színészi fejlődésének láthatóan nem kifejezetten tesz jót, hogy apu tolt alá egy színházat. A színészi sokszínűségéből nem sok látszik ebben  az alakításban. Ez elsősorban nem az ő hibája, hanem az előadásé. De ettől függetlenül is (vagy nem is annyira függetlenül): Bíró Máté dacos, nyakas paraszt Rómeó karaktere nem is illett hozzá. Ebben a szerepben  inkább látszott egy eltévedt, tesze-tosza, danolászó kis  Nyilas Misinek, semmint egy lánglelkű, társadalmi korlátokkal dacoló hősszerelmesnek.
A Pataki Marit  alakító színésznő (Kiss Andrea e. h.) talán a fiatal Törőcsikkel való fizikai hasonlatossága miatt került kiválasztásra, és nagyjából ennyit is lehet  megjegyezni róla az estéből.

Szűcs Nelli anyája viszont pazar alakítás volt. Igaz, nem illett az előadás jellegébe, hiszen az ő Pataki Istvánnéjának a  sorsfelfogása, a  rövid  monológjai  önálló, súlyos monodrámaként futottak  ebben a tulipiros, pezsgő arcú, népzenei forgatagban. Viszont talán egyedül ő karakteresen tudott és akart is nyújtani valamit a Körhinta történet drámájából.
Cserhalmi György Pataki Istvánja is Cserhalmihoz méltó alakítás lehetett volna, ha... Ha nem ebben az alkatától idegen népi showban hozza az összetéveszthetetlen magát, és ha bírta volna hanggal az estét. Ám még fejmikrofonnal megtámogatva sem mindig volt elég  a hangja a dübörgő néptánc-showból való kihallatszódásra.  De szó, ami szó, senki nem tud olyan eleganciával tátogni, intellektuális háttartással, értelmiségi parasztként fát hasogatni, filozófikusan sepergetni a magyar kulisszák előtt, ahogy Cserhalmi.
Farkas Dénes dacos hetykesége, drámai ereje annyira átütő volt abban a pár kurta pillanatocskában is, amit engedtek neki színjátszani a táncfolyam közben, minhta csak egy  XXI. századi Soós Imre elevendett volna meg egy-egy pillanatra. Kár, hogy mindez a   hoppon maradt kérő szerepében történik.

Lehetett volna a Nemzetiben a Körhinta feldolgozása a legenda méltó folytatása: egy már-már Garcia Lorcás tónusú  magyar tanyavilágban játszódó, húsbavágóan realista szerelmi és sosdráma. Valószínűleg sokan ezt is várják az előadástól.
Ez  lehetett volna, ha nem akarták volna mesterségesen, a nézőt lekezelve ("úgysem értenék"-nyilatkozta Vidnyánszky a Heti Válasznak), és érezhető ideológia berzenkedéssel az ötvenes évek társadalmi feszültségeit erőszakosan lefejteni  a történetről. Amiről egyébként eredetileg ennek a szerelmi történetnek a feszültsége szól.
Azért mert ezt időben és társadalmilag is meghaladtuk, még nem feltétlenül kell elhazudni, vagy úgy tenni, mintha ez nem lenne megtörtént része a magyar történelmnek. És pláne akkor nem, ha a Körhinta szerelmi történetének az  erejét, a görög sorstragédiákhoz hasonlatos szülő-gyerek konfliktusát a Sarkadi novellában is, a filmben is, éppen a  kérő és az apa világának a  föld körüli összecsapása adja az ötvenes években.  Ez a történetkozmetikázás (is) súlyos tévedése az előadásnak.
(Az egész  azért is teljesen érthetetlen, mert  Fábri máig is érvényésen, máig is vállalhatóan, és máig is érthetően tudott erről beszélni az ötvenes években.)

Lehetett volna méltó Körhinta, ha határozottan el tudták volna dönteni, tulajdonképpen mit is szeretnének színpadra vinni: egy  "engedd el a hajamat, Julcsa"- típusú látványos néptánc-showt, (ami nem a Körhinta), vagy Sarkadi  Imre történetét komplexen, színjátszásra felépítve: az 50-es évek Magyarországának a tanyavilági drámájáról, a földhöz való évszázados viszony hirtelen átalakulásának emberi-lélektani  feszültségéből eredő  szülő-gyerek konfliktust, szerelmi szállal,  az ezt övező népi motívumokkal.

Mindenesetre egy jó hír az a Nemzeti Körhintája kapcsán: ez az előadás lényegesen kevésbé üzletiesen, és igényesebb szinvonalon mutogatható autentikus magyar  folklór-showként Budapesten, mint a Váci utca némely műintézményének némely  műproduktuma.
Rossz hír viszont az, hogy mindezt Sarkadi, Fábri és a Körhinta neve alatt lehet megtenni.

 




Szerző: Pajer Hajnalka



(Fotók: Puskel Zsolt, Nemzeti Színház)
























































































































































































.