Pesti Színház, 2015, március

"A feleség olyan, mint a monokli. Elegáns viselet, de nélküle jobban lát az ember." (Molnár Ferenc) kritika

 

Molnár Ferenc vígjátékai olyanok- és különösen igaz ez A testőrre-, hogy ő megmondja előre, mi fog történni, mi pedig azt élvezzük ahogyan megtörténik. Általában soványkák az alaptörténetei, nem is túl fordulatosak, leginkább  a szellemes párbeszédekkel, a remek színészi helyzetek kiaknázásával lehet pazarul kitölteni az ő három felvonásnyi vígjátékait. Azokkal viszont nagyon.
Molnár darabjait éppen ezért egy igazán jó szereposztás után már  nem is  lehet elrontani.
A Pesti Színháznak  ez most mégis majdnem sikerült.
Hosszú, kissé vontatott  az előadás, és emiatt  megvilágítja Molnár dramaturgiai lengeségeit. Amiknek egyébként  ő maga is a tudatában volt, olyannyira, hogy  nála az sem ritka, hogy a történet  logikátlanságait eleve beépíti a darabjaiba, mint vígjátéki helyzetet és kibúvót. (Sőt, általában a magáról megmintázott karakter köré építi ezeket). Ez történik a Játék a kastélyban bonyodalmai közben is, és A testőrben is.
A mostani előadásban viszont ez inkább hibája, semmint erénye az előadásnak. Elsősorban azért, mert szinte görcsösen  a poénokra éleztek ki minden helyzetet, a Molnár Ferenc-i szellemes, laza, természetes elegancia rovására.

Ennek ellenére ez valószínűleg egy szerethető és igen népszerű előadás lesz a Pestiben. Ugyanis ezzel a darabbal most azt a klasszikus, hamisítatlan békebeli színjátszást láthatjuk viszont, annak a polgár-bulvár vígjáték körnek egy markáns  képviselőjét rendezte meg nekünk Valló Péter, ami olyan népszerű volt Molnár korában is, és azóta is töretlen népszerűségnek örvend  a magyar színházakban. Örvendene. Mára viszont másfelé fejlődött a színház, így már egyre ritkábbak az ilyen előadások.
Valló Péter meg talán az utolsó nagy  bölénye ennek a stílusnak.

A polgár-bulvár vígjátékokban, aminek viszont  kétségtelenül Molnár a nagymestere, semmi meglepetés nincs és mégis azt hiteti el, hogy nagyon is van. Minden kiszámítható, decens, szerethető, nem túl mély, nem túl komplikált, csupa felhőtlen  színes kis élet-esendőség. Amely  megtekintése után a néző azzal a habos kis polgári (sőt, kispolgári) érzettel távozhat a színházból: hát minek is az életet úgy túlkomplikálni és túldrámázni, ha egyszer nevetni is lehet rajta?


A színészek itt most elsőre telitalálatnak tűnnek. Stohl András kitűnő alakítást nyújt. Láthatóan érti és élvezi a színházi Molnár-labdák feldobását és lecsapását. Szinte virtuóz módon teszi ebben a darabban.
Stohl alapjáraton nem egy drámai alkat, de ha még önmaga nem túl mély drámaiságát  parodizálja -a szerep által megkövetelt módon-, az kifejezetten neki való színházi helyzet.
Eszenyi Enikőt a végén a közönségének egy része felállva ünnepelte. Ez nyilván legalább annyira szólt az elmúlt időszak hercehurcáinak körülötte, mint annak, hogy ő már egy önálló intézmény a Víg-Pesti univerzumban.
Neki ez már kijár a közönségétől, ha esik, ha fúj.
Most inkább csak esett. Némileg messze a karaktertől.
A testőrben, a szimpátiatüntetéstől függetlenül,  nem élete egyik legnagyobb alakítását nyújtotta. Sok helyen modoros, túljátszott, maníros és éppen ezért helyenként már-már nevetséges is volt. Nem volt teljesen jó érzés őt így látni. Nyilván  a végső cél amúgy is  a nevetés lenne  egy Molnár-vígjátékkal, ennyit várunk és várhatunk az estétől és a szereplőktől, de kérdés, hogy az színházban, komikus helyzetekben egyenlő-e a nevetségességgel.
Máshol meg túlságosan is eltúlzottan és manírosan drámai volt. Az egyensúlyt  nem igazán találta el a kettő között. Molnár eredeti karakterének a  lényegét nem sikerült kikeverni,  inkább a szerep külső jegyei, gesztusai domináltak a szerpmegformálásban, nem a belső lényege. Persze ő Eszenyi, és még ebben is örök díva.

Kern András Kern András volt, úgy, ahogyan ő, a rutinos vígszínházi Molnár-iparos senkihez sem hasonlíthatóan Molnár-hős tud lenni. Évtizedek óta pontosan ugyanúgy. Meglepetések és nagyobb pillanatok nélkül, rutinból kiállította  a vicces házibarát szerepét.

Vári Éva vendégjátéka egyrészt meglepetés volt a szereposztásban, másrészt kitűnő és igen üdítő színfoltja az estének. Róla azért nem gondolnánk elsőre, hogy egy Molnár-alkat lenne, sőt, még sokadikra sem. Viszont olyan egyedien hozza az általa megformált Mamát, hogy semmiféle kétely és kérdés nincs, csak mindvégig az öröm, hogy ott van, játszik és mi láthatjuk őt.

A férj/testőr mondja valahol a darab során Mezeinek:
"- A nőknek akkor is igazuk van, öregem, ha éppen hazudnak."
Ebből az előadásból most azt is megtudhatjuk: nincs ez másként a Molnár-darabok színpadra alkalmazásaival sem.



szerző: Pajer Hajnalka

fotók: Puskel Zsolt, link

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

.