kritika

"Legkülönb ember, aki bátor
S csak egy különb van, aki: bátrabb."
Ady

 

 

Bárkinek bármi is lesz majd a véleménye az Az olaszliszkai című előadásról, az  biztos, a Katonától semmilyen körülmények között nem vitatható el sem a bátorság, sem az erős társadalmi felelősségvállalás szándéka, amit színházként, színházi eszközökkel visel ezzel az előadással a közös,  rendezetlen társadalmi ügyeinkért. Az pedig hogy sokaknak sokféle lesz majd a véleménye már abból is sejthető, hogy az első sajtóhírek máris arról szóltak, felháborodott a darabon, és a színház beperlését is fontolgatja a Szögi család már a szövegkönyv alapján is, az előadást még meg sem tekintve.


Az olaszliszkai, mint dráma nem megtörtént események dokumentumszerű visszatükrözését tűzte ki céljául.
A darab pedig a címe ellenére nem is csak Az olaszliszkai című drámát dolgozza fel, hanem azt kibővíti,  dramaturgiailag az írót is belefoglalja, egy másik művének a részleteinek a beépítésével (Egy gyilkosság mellékszálai). A Katona előadása ezzel egy sokkal komplexebb képet kíván az előadással megfogalmazni, mint ami csak az eredeti dráma bemutatása lenne.
Ezek így együtt nyilván számos vitára adhatnak majd okot. A család  pedig azokat a társadalmi hatásokat - még a
tragédiában való  tragikus érintettsége okán - nem tudta eddig sem, ezután sem privilegizálni, amivel az olaszliszkai gyilkosság valamennyiünket érintve társadalmi szinten máig elér. Ez a politikai és közéleti beszédekre, hatásokra éppen úgy vonatkozik, mint ahogy a publicisztikai és művészi eszközökkel történő feldolgozásokra is. Az  hiba volt, mint ahogy azt azóta Máté Gábor nyílt levélben meg is írta, hogy nem kereste meg a családot, Ám:

"Félreértésre adhat okot, hogy a jelenlegi tömegtájékoztatás szerint Az Olaszliszkai most először kerül közönség elé. A darab már 2011-ben megjelent Borbély Szilárd Szemünk előtt vonulnak el című drámakötetében és felolvasószínházi előadás készült belőle a POSZT Nyílt Fórumán, nem beszélve a szintén 2011-ben bemutatott rádiószínházi produkcióról, amelyben a mű teljes terjedelmében elhangzott. Ezen alkalmakkor a sajtó hallgatott – pedig kell-e nagyobb nyilvánosság egy műnek, mint hogy leadják a rádióban? Egy színházi bemutató nézőszáma a hallgatottsághoz képest elenyésző. Ezért sem tűnhetett túlzott merészségnek a darab bemutatása, és ezért nem merült fel bennem, hogy ez esetleg sértheti a család érzéseit. (..)

Borbély Szilárd nem az olaszliszkai lincselésről írt darabot, hanem az olaszliszkai lincselés kapcsán a világ és az ország állapotáról. Az emblematikussá vált történetből a görög tragédiákhoz hasonló sorstragédiát írt, amelyben a történet különböző szereplői által képviselt igazságok felnagyítódnak és drámaian összecsapnak egymással. A szerző a darab szereplőit Áldozatnak, Kicsi lánynak, Középső lánynak, Bírónak, Vádlottnak hívja, nevek és konkrét utalások nincsenek a szövegben. A darab szereplői és a valós történet szereplői között a megtörtént esemény az egyetlen közös pont, a darab szereplőinek milyenségét, viselkedését, szavait véletlenül sem a valóságos szereplőkről mintázta a szerző. A dráma alakjai versben beszélnek. (...) 
A darab irodalmi alkotás, és mint ilyen, fikció. Mi is így tekintettünk rá (hiszen minden, amivel foglalkozunk, színdarabbá válik, előadássá formálódik); nem gondoltam, hogy a valós történet elszenvedőjének családjától, rokonaitól engedélyt kellene kérnem ahhoz, hogy ez az előadás létrejöhessen.
Emberiességi okokból kellett volna megkeresnem a családot, ezt elmulasztottam, ezért megkövetem őket. A szándékaim az előadással tisztességesek, az előadás nem sért kegyeletet."(Máté Gábor, Facebook bejegyzés, Katona József Színház oldala)


Így tehát Az olaszliszkai nem tény és dokumentumszerűen vonltatja fel a 2006-os tra
gikus olaszliszkai eseményeket, az áldozat személyét, az elkövetők személyét, a környzetet, hanem sokkal inkább szimbolikus tartalomként jelennek meg ezek a darabban. Arról, hogy ez jó-e, valószínűleg még sokat fognak vitatkozni, ami egyfelől jó, másfelől  azonban nem szabad szem elől téveszteni: ez nem a Katona és nem  Máté Gábor döntése volt, hanem Borbély Szilárdé.

Ugyanakkor ez a fajta színházi eszköz általában nem meghamisít, és pláne nem ezzel a szándékkal lép fel valamilyen koncepziózus cél érdekében, hanem felhasznál egy komplex közlés céljából megtörtént eseményelemeket. Ebben a darabban például azért, hogy egyfajta teljesen új műfajnak ható,  különös látomásos periféria-szociodrámát alkosson meg,  annak érdekében, hogy azok a társadalmi feszültségek színházi eszközökkel összesűrítve megjelenhessenek, ami Olaszliszkához, a Szögi-gyilkossághoz, és korábban Borbély Szilárd személyes targédiájához elvezettek. Az előadás tételmondata - és Borbély Szilárd személyes él
etérzése is az volt- hogy ezeknek az eredője közös. Mégpedig azért, mert ezek összefüggnek azzal a társadalommal, annak a társadalomnak a felelősségvállalásával, a  múlt és jelen feldolgozási stratégiájával, a körkörös áldozatisággal, ahol ezek így megestek és megeshettek.

A pálya pedig innentől válik csúszóssá.
Hiszen mind a Borbély Szilárd szülei ellen való gyilkosságot, ami az ő személyes, nem feldolgozható tragédiájaként jelenik meg a darabban, mind a Szögi-gyilkosságot romák követték el. Márpedig ma Magyarországon nagyon vékony az a mezsgye, ami egy bűncselekmény kapcsán a realisztikus- vagy legalábbis azzal az igénnyel fellépő- társadalmi számvetést és a cigányozást elválasztja egymástól.
Úgy a közlők részéről, mint ahogy a közölteket értelmezők részéről.
Rendkívül bátor vállalás Az olaszliszkai a Katonától, mert megpróbálkozik azzal, hogy  beszéljünk végre akkor ezekről is közösen. Keressük együtt az új határokat ehhez, akár az előadásról szóló vitákon át úgy, hogy elsősorban kielemezzük azt a magyar társadalomképet és mély válságot, amit Borbély Szilárd megírt a darabjával. Próbáljunk meg kilépni a közbeszéd eddigi két szélsőséges pólusából ami mind a cigánykérdést, mind az olaszliszkai ügy tárgyalását máig jellemzi egyfajta közös társadalmi bátorságpróbaként.

Az előadás nem kendőzi el a  romák iszonyatos felelősségét a történtekben, de elsősorban a roma élet szociológiai vonatkozásaiból eredő létforma tragédiájaként értelmezi azt, aminek  Szögi Lajos az olaszliszkai lincselésben áldozata lett, és aminek részben a magyarországi  romák is az áldozatai, és az egész magyar társadalom is.

A közbeszéd egyik szegmensét egyfelől valami álliberális érzékenység jellemzi, hogy  a roma életforma felelősségét, elemzését felvetni már  önmagában is vállalhatatlan cigányozásnak számít, a  másik oldalon viszont éppen a nagyon is egysíkú cigányozás áll.A kettő között pedig nem igazán volt és van
semmiféle értelmes társadalmi párbeszéd.Az előadás egyik értelme pedig  ez az olaszliszkai események dramatizálásval: kell lennie a kettő között is valaminek, valamifajta értelmes, akár művészi eszközökkel is kibeszélhető területnek. Ami nem a romák magánügye, nem a Szögi család magánügye, hanem mindannyunké, akik itt és ebben az országban élünk. Már csak ennek a szimpla ténynek az elfogadása is új utakat nyithat, hogy erről lehet és szabad színházban beszélni.Nagyon tiszteletre méltó hogy erre a vállalkozásra hívja és várja most a színház ezzel az előadással  a nézőket.

Jelen sorok írójának a véleménye szerint, ennek az előadásnak legtöbbször érzékenységgel sikerült is megtalálni az egyensúlyt, és hitelt érdemlően tud beszélni ennek a társadalmi vonatkozásairól, ugyanakkor nem lépi át  a jóízlés, a társadalmi, közéleti és művészi korrektség határait.  Teremt viszont egy olyan szimbolikus drámai közeget, amivel ezt az egyensúlyt át tudja ültetni színházi nyelvvé. Talán voltak az előadásban olyan megoldások, amik  némileg soknak hatottak, és végeredményben azok inkább csak elvontak az előadásból, mint hozzátettek, de ezek is inkább csak részletkérdések voltak, az előadás egészét nem borították. Ilyen volt például a Szögi lányok karakterértelmezésének néhány eleme, a neonszínben villogó, táncoló agyonrugdosós sportcipők, és Borbély Szilárd begörgése a sírba. Ezek inkább kínos, zavarbaejtő dolognak hatottak, semmint előadásépítő elemeknek.

Az előadás három pontról indul el, hogy végül találkozzon: az első Borbély Szilárd szüleinek a halálának, és az író feldolgozási gyászmunkájának a vonala. Ez a feldolgozatlan gyász, a személyes tragédia vonala. Az olaszliszkai tragédia és a tárgyalás megidézése a második vonal. Ez a társadalmi vonal.És az olaszliszkai zsidótemető emlékének a kutatása a haramdik, filozófiai vonal. Ennek a három vonalnak, síknak a metszési pontja pedig az: az áldozati és a hétköznapi társadalmi szerepek nem különülnek el egymástól.  Az áldozatokból elkövetők lesznek, az elkövetőkből áldozatok, körkörös folyamatként,  és minden tragédia mélyén ez található. Ha nem értjük meg, ez társadalmi szinten - egészen a megtörésig- körkörös folymat is marad. A végén a gödölyés mese emeli ezt előadásösszegzéssé : a bűn görög tovább, nem áll meg soha az áldozatoknál.

A színészi játékok egytől egyig mind kitűnőek voltak, de talán a legmegrázóbb Tasnádi Bence roma vádlottjának a monológja volt. Fekete Ernő is borzongató erővel idézi meg Borbély Szilárd halk, szelíd de kérlelhetetlen erkölcsiségét és személyes drámáját.A műfaj valami egészen különös társadalmi látomásos szociodrámának hat, a görög tragédiák magyarosra hangszerelt kórusával kísérve, akik nem csak színházként narrálják az eseményeket, hanem erkölcsi térbe emelve be is szögelik a nőzők számára úgy a látottakat, mint a társadalmi felelősségpontokat hozzá.

Az olaszliszkai nem értelmezhető hagyományos nézői szerepekkel és befogadói attitűdökkel, mert nem is arra épít. Arra számít, hogy nem befejeződik a nézői befogadással a dolgunk, hanem elkezdődik. Viszonyulnunk és beszélnünk is kell róla felelősséggel.
Fontos lehetőségünk  erre ez a megrázó előadás. Élhetünk vele.
Vagy nem.

.

 

szerző: Pajer Hajnalka

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 



 

 












































































































































































































.