"16-17 éves korom óta borzasztóan foglalkoztat, magammal kapcsolatban is, hogy hogy is van az, hogy az ember egyszer egyben tartja magát, aztán meg nem tartja magát egyben. Hogy ezek a szétesések belülről történnek-e vagy kívülről?"
(Székely Kriszta az előadásról)



Tulajdonképpen  lassan jó volna már látni, hogy Székely Kriszta tud-e egy igazán jó Shakespeare-t vagy Schiller-t rendezni? Milyen is lehet az ő Tenessee Williams  vagy Ionesco-rendezése? Hogyan képzeli el Brecht vagy Ibsen darabjait a színpadon?
A Harper Regan-nal a harmadik színházi munkáját láthatjuk, és ismét csak egy női sorsot rendezett meg, és ismét igencsak sajátos szemszögből. Ezzel pedig jó úton van afelé, hogy beletuszkolja magát önként és rögtön a pályája elején egyfajta különös  rétegrendezői skatulyába, az pedig igazán nagy kár lenne.

Ennél persze egy jóval triviálisabb problémával indíthatjuk mindjárt  a legelején az estét. A játszótér egyedi megtervezésével, a Kamra belsejének az alapos felforgatásával keletkező térkoncepció  eleve erősen behatárolja az  előadás élvezhetőségi fokát. Jegyet kizárólag úgy lenne szabad árusítani erre a darabra, hogy  mondjuk 1.50 magasságú emberekből állna az első két sor, és aztán 10 centinként ugrana a következő sor értékesítése. A nézőtér egy  része ugyanis egyszerűen ki volt rekesztve az előadás néhány jelenetéből.
Nem kétséges, hogy mély, zseniális és nagyszerű ötletnek tűnt a játszótér felét besüllyeszteni középen, és aztán még ráadásul  gyakran le is ültetni ebben a mélyedésben a színészéket valamikor a próbafolyamat során, még az üres nézőtérről tervezgetve az előadást, csakhogy aztán az előadás itt játszódó  része egészen konkrétan nem látható a  teli nézőtér második felétől kezdve az átlag magasságú közönség számára. Színpadot akkor szabad így mélyen besüllyeszteni egy rendezői díszlet-koncepció érdekében, ha azt a nézőtér nagysága és emelkedési szöge elbírja. A Kamra icipicisége ezt nem bírta el.

A Harper Reagan egy villódzó pszichológiai roadmovie színházban. Harper a haldokló apjához igyekszik, aki aztán időközben meghal. Az út során Harper pedig egyre jobban és jobban kivetkőzik magából. Egyrészt gőzkieresztési céllal, másrészt feldolgozási stratégiaként. Egyfajta különös gyászstratégiaként, amelyben az elfojtások és szembenézni nem tudások kerülnek a gyász középpontjába. Kiderül, hogy a férje pedofil, - a kamaszlánya ettől nyilván nem függetlenül- egy kötődni képtelen kamasz, Harper pedig nem is élt igazán soha. Plusz még ő is mutat némi pedofil hajlamot, vagy legalábbis valamifajta vérszegény igényecskét a mami-tini szexre.

Az előadás egésze egyszerűen nem állt össze. Ez persze nem csak a rendezési, hanem az írói számlára is írható.
Ha eltekintünk attól, hogy  zavaros volt, hogy akkor Harper az anya vagy az apakomplexusát kompenzálja ebben a különös lelki odüsszeiájában, ami következetlenül és nem is hihetően keveredett a  darab anya és apaképében, ha eltekintünk attól, hogy ismét jóval több direkt és közönséges szexuális töltetet és gesztust passzírozott bele Székely Kriszta, mint ami szükségesnek tűnt az egyes portrékhoz,  és a mondanivaló egészéhez is, (ettől pedig ez kezd is kissé öncélúnak hatni  a munkáiban), ha eltekintünk attól, hogy röpke másfél órába lett beletuszkolva annyi szál, aminek a mély kibontásához 3 óra is kevés lett volna, ami miatt egy vadul villódzó, rángatózó, hadaró  lelki komplexusdizsi-válságként látjuk Harper vergődését, ha eltekintünk attól, hogy a kiszámítottnak vélt hatás kedvéért jóval több manír és erőltetett gesztus lett ráerőszakolva az egyes felszínesnek megírt jelenetekre, mint amit a természetes sztori-hatás még elbírna, akkor a végére nagyjából nem marad semmi.

A színészek megtették, amit lehetett, különösen Mészáros Béla és Vajdai Vilmos figurája volt átütő, amikor egyszeriben hittük is, amit látunk, és mélyen élni kezdett a Harper Reagen története. Náluk egyszeriben élni, lélegezni, hatni kezdett a történet.
Fullajtár Andrea is erős karaktert hozott, más kérdés, hogy ebben mennyire hasznosult a sok rápakolt,  villogó, a cselekményben nem kibontott gesztus.

Persze végül a cél azért teljesül, mégiscsak egyfajta pszichológiai roadmovien száguldunk végig, ha nem is feltétlenül úgy, hogy Harper Reganéva
l haladunk együtt ...




Szerző: Pajer  Hajnalka






































































.












































































































.