.

 

„Szemérmes, félénk és ügyetlen fiú voltam, eleinte semmi hasznomat sem látták, és a harmadik héten ki akarták tenni a szűrömet. Ez annyira elkeserített, hogy rettenetes cselekedetre szántam el magamat: fölcsaptam humoristának. Megmentettem az életemet, de milyen áron! Azóta a szabadulás reménye nélkül a humor gályáján evezek."
(Heltai)


(...) Mindehhez az esztétikai erényhez járul egy művészeknél ritka etikai erény, hogy bármit ír, átsüt rajta az emberi jóság.
Heltai szereti az embereket. Heltaitól megtanul az ember úgy mosolyogni, hogy az már egüttérzés minden megbocsájtható emberivel."

(Hegedűs Géza: Heltai Jenő - részlet)

Heltai napója -mint ahogy azt Bálint András nem olyan régen egy interjúban elmondta- úgy került hozzá, hogy az örökösök adták át neki. Azt azonban nem lehet pontosan tudni,  miért kiadatlan máig is? Heltai nem akarta? Vagy a Heltai örökösök?
Hegedűs Géza, Heltai legfőbb monográfusa például b
iztosan ismerte a napló tartalmát, mert az 1971-ben megjelent Heltairól szóló munkájában több olyan történetet is megemlít (forrás, a napló konkrét megemlítése nélkül), ami most ezen az estén is elhangzik a naplóból. Márpedig ha ő ismerte, biztosan ki tudta volna járni a kor irodalmi tekintélyeként, hogy kiadják, és igény is biztosan lett volna rá. Így aztán  az a legvalószínűbb magyarázat, hogy a Heltai örökösök,  Heltai akaratából és aztán a saját akaratukból nem engedték eddig a nyilvánosság elé.  Hegedűs Géza a már említett monográfiájában egyhelyütt ugyanis megemlíti a napló létezését, és azt is hogy egykor -bizonyos idő elteltéig- maga Heltai sem akarta a kiadást.
Akárhogy is, a Radnótiban ebből  készült est alapján határozottan leszögezhetjük most, hogy végre nyilvánosságra kerülhetett, megérdemelne egy méltó kiadást ez a különös és lebilincselő memoár.

Heltai a naplójában elbűvölő szellemességgel, könnyed iróniával ír a legembertelenebb eseményekről is. A vészkorszak az ő tolmácsolásában  egy  hamisítatlan pesti akasztófahumorral átitatott,  jellegzetesen  heltais történetté válik.
Az időben látszólag behatárolt a naplójának a stílusmeghatározása: ostromnapló. Noha  látszólag és dátumilag tényleg ezt az időszakot fogja körül, mégis gyakran kisebb-nagyobb anekdota-kirándulásokat tesz a múltjába is, hogy aztán onnan visszatérjen a 40-es évekbe, az akkori jelenébe.
A 40-es évek sötét világa azonban Heltai tálalásában csak valami bohém és rossz csínynek hat legtöbbször. (A magyar történelem egyik legsötétebb órájáról, a nyilas puccsról például egy korabeli vicc szerepel Heltai bejegyzésében: "Miért hivják a Lipótvárost Tejútnak? Mert mostanában annyi a csillag rajta.")

A Radnóti Színház Heltai napló-estje tulajdonképpen egy sztorifüzér, amiben Heltai úgy mesél a vészkorszakról, tetvekről, sárga csillagos házakról, amiket maga is megjárt, a nyilas puccsról, a zsidótörvénykeről, amik őt is érintették és ellehetetlenítették, Schlachta Margitról, aki az ő életét is megmentette, vagy az oroszok bejöveteléről, nők megerőszakolásáról, amit ő is egy pincében élt meg, Budapest oroszok által való kirablásáról, ami konkrétan az ő kirablását is magába fogalta, mintha csak egy kévéházban szivarfüstben anekdotázgatna nekünk mindezekről.
És a legmegdöbbentőbb az estében: a közönség el van ettől bűvölve.
A közönség nevet.
Ezen az estén  nem is érzi, hogy amin nevet, az milyen mélyen tragikus, drámai. A könnyed szavak, és a könnyed szellemességek mögött mennyi tengernyi vér, megaláztatás  és szenvedés állt. Itt most Heltai-est van, és ahol Heltai-est van, ott Heltai-est van, ott aztán nevetni kell.
Nők megerőszakolásán is...

Heltai egyébként maga is érezte, hogy ennek az életszerepének és látásmódnak mennyire áldozata ő maga is,  a humorista, a bohémek legavatottabb tollú magyar írója az élete legsötétebb időszakáról sem tud már másképp írni, mint bohémsztoriként.
(
„A humorista olyan ember, aki humort űz szakértelemmel, kalappal vagy anélkül, humorizál, amíg belekékül.”)

Bálint András nagyszerű Heltai előadó, könnyed, szellemes, nagyon érzi Heltait, bár néha talán mintha túlontúl is, egy-egy pillanatra olykor úgy tűnik, mintha a szellemesség és a humor rovására elfelszíneskedné a dolgot.
Könnyen lehet persze, hogy igazából Heltai maga  volt így  ezzel. Egy anekdota szerint még a halálon is így esett át. Az otthon szerzett combnyaktörésének és a magatehetetlenségének  a szövődményei vezettek a halálához. Ő azonban méltósággal és némi kaján iróniával várta a végzetét is — ágyban, párnák között, de azért szivarral a szájában.
Utolsó perceiben pedig még odafirkantott egy búcsúversikét a noteszába:

Itt az idő, most kell merészen
Az elmúlással szembenéznem
S valami elmés búcsúszót hörögve
A szememet lehunyom mindörökre.

A rendezés (Deák Krisztina), a dramaturgia (Hárs Anna) hibátlan érzékkel építette fel az előadást: pontosan olyan hosszú, amit teljesen, maradéktalanul be lehet fogadni. Egyetlen felesleges perc, gesztus, mondat nincs benne. Nincs hiányérzet, de nem is fáradunk el. Olyan szemelvények vannak a naplóból, amik széles spektrumon megmutatják nekünk Heltait. Heltait az identitástudatában. Az élete túlnyomó részében egyáltalán nem foglalkoztatta a zsidó identitása, magyarnak érezte magát, és még a vészkorszakban sem igazán értette teljesen, ahogyan ez a naplóból kiderül, tulajdonképpen mit is akarnak ezek most az ő származásától sikeres magyar íróként leélt hetvenakárhány év után? Ő egy magyar író, magyarnak érzi magát, akinek zsidó a vallása, amit egyébként nem is gyakorolt soha.
Heltaira igen jellemző történet volt, hogy amikor egyszer megkérdezte tőle a Színházi Élet újságírója,  hol és mikor szeretne élni, ő azt válaszolta: "Itt és most - ha lehetne".
Megismerjük ezen túl még a  közéleti Heltait, a társasági Heltait, az irodalmi Heltait, és az áldozat Heltait.
Bálint András utolérhetetlenül szellemesen és elegánsan tolmácsolja mindezeket nekünk. Darvas Ferenc olykor pedig zongorán kíséri ezen a különös úton, mert a napló részleteit időnként megszakítja egy-egy jellegzetes Heltai-vers, vagy sanzon.

Reméljük, már nem kell soká várni, amíg Heltai ostromnaplóját kiadják  a nagyközönség számra is, és végre 70 év után elfoglalhatja a helyét  a magyar irodalom memoárkötetei között. Ám addig is méltó várakozásul itt van nekünk ez a különös, különleges és szép este róla.


Szerző:Pajer Hajnalka





















































kritika




















































































































.






































.