.
Tulajdonképpen az már önmagában is igen figyelemre méltó jelenség, amikor egy színdarabot ennyire ledob magáról a színpad, mint ahogyan Nádas Péter: Találkozás című darabjával történik a Pesti Színházban.

Pedig elsőre  úgy tűnik, minden egyben van hozzá: kitűnő szerző, kitűnő darab, kitűnő  színészek, kitűnő zene, kitűnő  rendező, és mégis:  együtt az egész nagyon nem működik. Ez a darab a maga filozófikus, bonyolult idősíkos rendszerével, a nehéz, már-már transzcendens idősík-jelentésnyelvezetével, a bonyolult, sokrétegű, de csak visszafelé felfejtődő jelentéstartalmával, az önmagát néhol már abszurddá emelő katatóniájával nem való nagyszínpadra. Legalábbis az eredeti formájában és az eredeti dramaturgiájával biztosan nem. Hosszú, unalmas végtelenül vontatott színházi két órát eredményez, a megváltó szünet minden reménye nélkül, és tényleg csak a bátrabb, sor szélén ülő nézők vállalkozhatnak arra a kalandra, hogy egész egyszerűen kimennek az előadás közben, amire például ezen  a ködös, novemberi estén többen is vállalkoztak.

A rendezés (Eszenyi Enikő) láthatóan tudatában volt annak, hogy ez a hosszú,  kissé pszichotikusnak ható, párhuzamos katatón monológok füzére mennyire nem színpadbarát, és egy nagyon figyelemre méltó technikai ötlettel meg is próbálta fogyaszthatóvá tenni Nádas töbrétegű, filozófikus drámáját: színházmozivá varázsolta át az előadást. Az előadás jelentős része úgy zajlik, hogy a színészek kamera előtt játszanak, a vászon mögé lépve, egy-egy elképzelt életjelenetben. Különös színházmoziként látjuk így a történetet. Ez tényleg egy nagyon erős rendezői ötletnek tűnt egészen addig, amíg a néző észre nem veszi, hogy ezeket a jeleneteket már jó előre felvették, ami nem lenne gond, de élőben, egyfajta playback, hangalámondásos  megoldással hangzik el a szöveg hozzá . Ám a színpadon élőben elmondott szöveg itt-ott elkezd csúszni a vetített jelenetek szájmozgásához képest.Nagyon leforrázó élmény, pláne, hogy a vetítés a párhuzamosság, a múlt és a jelenidejűség elfedését lett volna hivatott  megjelenteni.  Ehelyett a paródiája lesz.

A zene az eredeti elgondolásában  fontos, a színjátszással egyenrangú elem a darabban. Bonyolult, hosszú instrukciókat is ad hozzá a drámában az író. S habár a zenészek igazán kitűnőek  az előadás közben, mégis, inkább ez csak egyfajta kísérőzeneként hat, egyáltalán nem súlyos történetkiegészítésnek.

("Ám hangsúlyozottan fel kell hívnom a figyelmet arra, hogy a continuo akkordjait nem kísérőzeneként, illetve nem zenei aláfestésként kívánom alkalmazni. Úgy képzelem, hogy a continuo akkordjai helyi értékük szerint kiegészíthetik, fokozhatják, cáfolhatják, folytathatják, megsemmisíthetik, ellenpontozhatják vagy elmélyíthetik az adott szövegrészben megnyilvánuló érzelmi tartalmakat, de ugyanakkor a szövegtől független önállósággal is rendelkezniük kell, nagyobb léptékű, egésszé alakuló, tehát egyenrangú zenei szerkezetet kell teremteniük, s így ennek a szerkezetnek mintegy drámai módon szembe is kell fordulnia a szövegből épülő szerkezettel"
(Nádas P.: Találkozás - szerzői utasítás)

Ennek a nem kellő erővel való érvényre juttatása valószínűleg a kisebb problémája  az előadásnak.
Börcsök Enikő a haldokló Máriaként, aki a hajdanvolt szeretőjének a fiával találkozik egyfajta különös, párhuzamos  lelki kitárulkozó és feloldozó rituálé keretében, kitűnő. Börcsök Enikő bármit is játszik, csodás jelenség a színpadon.
Most  ennyivel be is kell érnünk.
Király Dániel vígszínházi pályakezdőként  figyelemre méltó a Fiatalember szerepében. Ha van tipikus Nádas-színész, hát ő az: intellektuális, és mégis nyersen vad, érzékeny és mégis kemény.

A Találkozás a maga módján egy felejthetetlen színházi este: pontosan ilyen az, amikor magasan a néző feje felett csinálnak színházat, ki tudja kinek, ki tudja miért.

 



Szerző: Pajer Hajnalka














































































































































































































































.