Kezdet és a vég



A Vízkereszt, vagy amit akartok Shakespeare utolsó nagy vígjátéka. Soha többé nem írt  már vígjátékot. Tulajdonképpen a vígjáték elnevezés nem is teljesen fedi  le ezt a művet, sokkal inkább látomásos komédiának kellene neveznünk, ha létezne ez műfaj.
Csakhogy nem létezik, l
egalábbis elnevezésében nem. Pedig akár meg is alkothatták volna, hiszen a drámatörténetben számos ilyen darab van, magától Shakespeare-től is ilyen még a Szent Ivánéji álom, az Ahogy tetszik, és bizonyos szempontból  A vihar is.

A Vízkereszt -és a többi rokon darab is - félreértéseken, tévedéseken, alapulva,  mesés elemekkel átszőve mond el egy-egy vígjátéki történetet, de úgy, hogy abban álom és valóság, látomás és realitás, művészi nyelv és bohóckodás   keveredik össze  különleges elegyként. Olyan, mintha függönyök között fogócskáznánk. (Ez egyébként most a Pesti színház előadásában szó szerint így is történik.)

Ezekben a darabokban nem is annyira a cselekmény a lényeg, mint inkább a köré kerített komédiás látomások füzére. Ahol egy meseszerű világban nagyon is valós és fennkölt emberi érzelmek kavarognak, de mivel a fonákjáról mesélik el nekünk ezeket az érzelmeket, ezért végül mégiscsak  csak vígjátékká válnak.
Nincs katarzis, sőt még abban sem lehetünk teljesen biztosak, hogy majd mindneki boldogan él azután, amíg csak meg nem hal; de ezek a darabok, így a Vízkereszt sem, nem a megnyugtató végről, hanem a kereséséről akarnak mesélni. Viszont vígjátékhoz képest szokatlanul emelkedett, költői nyelven teszik ezt. Ha van prototípusa a látomásos komédiának, hát a Vízkereszt az.

Szabó Lőrinc, aki (többek között) a darabot lefordította, maga például  annyira fontosnak érezte ezt a vígjáték-látomás-ábránd-valóság összekapcsolódást, hogy a  Vízkereszt fordításához merte Shakespere elé tenni a saját értelmező versét, mintegy megmagyarázva azt, amit  feljebb látomásos komédiának neveztünk.

Prológus egy Shakespeare-előadáshoz:

Tisztelt közönség, én, a Bolond,/ okos és jókedvű vagyok; /eszem akkor szülte a Költő, amikor ezt a darabot: / háromszázötven éve nézem,/ hogy kacag és sír a világ,
gúnyolom a tragédiákat / s tapsolom a komédiát.
De rám e perc uj szerepet ró,/ mert azt kell bejelentenem, /hogy Alkotóm szava először zendűl meg ezen a szinen:/ ifjú szinházunk most idézi/ először Shakespeare szellemét,napfényes zivatarba gyűjtve /ami benne mély, drága, szép.

Mindazt, ami ábránd s valóság /s ibolyaillatként /sodor, /szív titka, szivárványmagas vágy és pokolzengető humor,/odaadás a szerelemben /s bölcsesség s emberszeretet s boldog veszély s baráti hűség /s életerő, talpraesett,/ mindazt édes játékba fogja /a Költő nagy művészete, / „Vizkereszt”, vagy „Amit akartok”, /igéri a komédiánk;
s ha játékunk csak félig ég úgy,/ mint a szivünk Shakespeare iránt,/akkor ne fussatok a végén sőt közben sem! – de dördülő / tenyeretekről zúgjon a taps, /mint a nyári záporeső!

Ez az előadást kifejezetten az ábrándokra, illúziókra  építették fel úgy vizuálisan, mint dramaturgiailag. Az előadás szövege Radnóti Miklós és Rónay György fordításának felhasználásával készült, de ahhoz, hogy kiemeljék a saját mondnaivalójukat itt-ott átszabták a szereplők maguk is és a dramaturg is (Radnóti Zsuzsa) . Ezt annyira hangsúlyosank tartották -az is-, hogy a színlapon is külön feltüntették a szereplőket, mint szövegforrásokat.

Ebben az utolsó vígjátékában szinte minden nagy és jellegzetes shakespeari vígjáték elemet felfedezhetünk. Mintha még egyszer és utoljára a mester egy nagyszabású tablót akart volna készíteni a saját jól bevált vígjátéki eszközeiről: a hajótörésről, a szerep és személycserékről, a téves szerelmekről a megtréfálásból eredő félreértésekből. Viszont már semmi újat nem hozott bele, csak a korábbi vígjátéki paneljaiból gyúrta össze a Vízkeresztet. Cserébe azonban aprólékosan kimunkált és cizellált nyelven, szinte lírai magasságokba emelve meséli el nekünk az egyébként humoros, és itt-ott bizony vaskos történetet.

Ebben a darabban mindenki mindenkibe szerelmes, és mindneki olyan valakiért epekedik, akit nem érhet el. A darab ennyiről szól és nem többről. A körbe-körbe gomolygó viszonozatlan, de aztán valahogy, bár nem mindig  a szerelem eredeti tárgyával, de mégis révbe érő szerelmekről.

A történeten,  a félreértések sorozatán, egy szellem-bolond kalauzol minket végig a maga tréfáival. A bolond, aki egyébként a legépeszűbb és legfilozófikusabb karakter mindenki között.
Az egyes színhelyeket és történéseket lebbenő és cikázó függönyök választják el egymástól. Szimbolikusan is, hiszen a szemük és a szívük előtt is függyöny van, de a valóságban is, mert a színpadképi függönyök között ténylegesen is járják a maguk szerelmi és illúzió-odüsszeiáját a szereplők.

Mostanában a Vígszínház szívesen kirándulgat el más társulatok világába. Sajátos módon  a saját deszkáin teszi ezt  A Vízkereszttel egy időben  bemutatott Revizorban is a Szputnyikkal hajtott végre kooprodukciót, ebben a darabban pedig a Színház és Filmművészeti egyetem hallgatóival állították színpadra a Vízkeresztet,  Marton László (osztályfőnök és vígszínházas rendező) kitűnő rendezésében.  De ha valaki azt képzeli, hogy beengedték próbaként a nagyok közé a tejfelesszájúakat a Pesti színházba, akkor nagyon téved. Ez az osztály hemzseg a kiemelkedő tehetségektől. Hihetetlen biztonsággal, elképesztő kisugárzással és összjátékkal teljesen méltó partnerei voltak a színház -nekik csak egyébként asszisztáló - művészeinek.

Kitűnő volt ifjabb Vidnyánszky Attila bolondja. Nyilván neki ezzel a névvel és családdal majd kétszer annyit kell beletenni egy-egy szerepbe, mint másoknak, ahhoz, hogy önmaga jogán ítéljék  meg az érdemeit, de ebben az első  valódi nagyszínházas szerepébe rögtön háromszor annyit beletett. Nagyszerűen pajkos és filozófikus volt a bolondja, és az előadás legemlékezetesebb pillanata is az övé volt, amikor bohóctréfákkal mutatja be az őrületet. Kitűnő színész és ragyogó tehetség.

Csapó Attila Orsino hercege, aki a szép Olívia grófnő után epekedik, de inkább csak a szerelembe magába szerelemes, hiszen még udvarolni is a szolgáját küldi el maga helyett, nagyon eltalált volt. Nem esett semmilyen a szerep által kínálkozó csapdába, és pontosan hozta a herceg nárcisztikusan és parodisztikusan üres, szerelmes a szerelembe karakterét.
Intelligens, humoros volt a játéka.


Olívia hercegnőt Zsigmond Emőke formálta  meg (jobbra) és ámulatba ejtően érett alakítás volt. Biztosan nem készen érkezett a Színművészetire, de van benne valami olyan dívás-asszonyos, amit  nem lehet tanulni. Vagy van valakiben, vagy nincs.
Benne nem csak megvan ez, hanem ragyogóan használja is az előadásban.

Violát, aki férfi ruhába bújik és a herceg szolgálójaként, annak megbízatásából udvarol Olíviának, miközben Olivia nem tudván, hogy a szolga valójában egy nő, és beleszeret Violába, Mészáros Blanka (balra) alakította, aki ugyan még nem teljesen volt kész Viola/Sebastian összetett és bonyolult kettős szerepes alakítására, de mégis becsületesen végigcsinálta az előadást.

A "Vízkereszt, vagy amit akaratok" az egyik legtöbbet magyarázott színdarab cím. Ez az egyetlen olyan  Shakespeare-darab, amelynek kettős címe van. Az alcím, „what you will” tucatnyi módon lefordítható: amit akarsz, amit szeretnél, amit kívánsz, te tudod, ahogy akarod, nekem mindegy. Sőt, volt olyan előadás, amit a "Vízkereszt, vagy bánom is én" címmel játszottak.
Ennek az előadásnak a Vízkereszt, vagy amit szeretnél lehetne  az igazi címe. Hiszen a valódi szeretés utáni vágyakozásról és az annak érdekében kergetett illúziókról szól  a feldolgozás.

Bár Shakespearenek ez nem az utolsó darabja, az majd A vihar lesz, de mindenképpen ez az utolsó  vígjátéka. Nagyon-nagyon sikerült találkozás, ahogy ez a kezdő és kirobbanóan tehetséges színészgeneráció összetalálkozott ezzel a különleges és talányos véggel. Ahogyan az előadásban valami különös szintézist és hangulatot alakít ki ez a kezdet és ez a vég.



szerző: Pajer Hajnalka












































































































.