Szörnykeringő

"Igen, szörnyeteg volt. De az én szörnyetegem" (  Mindent anyámról, II. felvonás)

Ennek a darabnak kicsit félrevezető a címe. A történet arról szól, hogy Esteban a rendező keresi a soha nem ismert apját. A címnek  annak kellene  lennie a cselekmény alapján, hogy "Mindent apámról", hiszen erről szól a darab, az apakeresésről. Mégsem ez a cím.Ugyanis ez az apakeresés sokkal inkább az anyaságról szól, mint az apáról, vagy bármi másról. Zavaros? Az...Mi más lehetne egy Almodovar történet?

Amikor először olvastam, hogy a Pesti Színház műsorra tűzi ezt a darabot, az suhant át a gondolataimban, hogy a Víg-Pesti, mint széles nézői igényeket kiszolgálni akaró színház, ezzel gazdagítja most a repertoárjának a  a bulvárvonalát. De kellemesen csalódtam. A művészvonalat bővítették a repertoárjukban. Nem is akárhogy.

"Amikor az isten tehetséget ad, akkor ostort is ad hozzá.Ez az ostor önkorbácsolásra szolgál. (Mindent Anyámról.I. felvonás, Esteban)

A Mindent anyámról -ban  egy rendező Esteban készülő darabjának a folyamatát látjuk, amiben "kirendezi" magából a saját személyes tragédiáját, hogy soha sem ismerte az apját. Sem a valóságban, sem a készülő darabjában. Főszereplője a tulajdon édesanyja Manuela. Miközben  instruálja mikrofonnal a kezében a szereplőket, fokozatosan összecsúszik a történetében  a játék és valóság, a múlt és jelen. Különleges eleme mind a készülő darabjának, mind a saját személyes életének, hogy az édesapja egy transzvesztita, aki nem is tudott az ő létezéséről soha.

Nagyon bonyolult szétszedni magunkban a darab végén, hogy mi volt a valóság, mi "csak"a készülő darab a látottakból, de valahogy a végére úgy érzi az ember, ez nem is olyan nagyon fontos. Azok a dolgok, amiket látott, gyönyörű himnuszok az életről, halálról, családról, szeretetről, bűnről és feloldásról, a másság felvállalásáról és a művészet hatalmas erejéről. Innen nézve meg teljesen mindegy, hogy azok "csak" Esteban meséjének, vagy az életének a részei.

A készülő darabban nem a fiú indul az apja megkeresésére, hanem az anyját  "indítja el" a rendezendő darabjában erre az útra, mivel a képzeletbeli énje meghal a darabjának a kezdetekor autóbalesetben. Manuela az anya, pedig el is indul Barcelona legmélyebb bugyraiba, drogosok, kurvák, transzvesztiták közé, hogy megtalálja a fia  apját, akit 20 éve nem látott ő sem.

Barcelonában egy régi ismerőse Agrado, a transzvesztita lesz a kísérője és legfőbb támasza. Agrado hozzá Manuelához is közel állt egykor, másrészt, a fiú apjához is nagyon közel állt, aki egyébként épp eltűnt Barcelonából.
Manuelának  az egész látogatása lassan  egy zarándoklattá  válik Barcelona kurvákkal drogosokkal teli utcáin a meghalt fiáért.  Akkor válik teljesen azzá, amikor  elszegődik egy színésznő mellé mindenesnek, hogy valamiből élni is tudjon Barcelonában. De kiderül  éppen ahhoz a színésznőhöz, aki elé rajongva futott a fia, amikor halálra gázolta egy autó. És  itt a színház a színházban-ba egy újabb  színházi réteg is belefonódik, végképp szövevényessé  téve az amúgy sem egyszerű sztorit.

Huma Rojo a színésznő épp Vágy Villamosát játssza Esteban képzeletbeli darabjának a darabjában. de  lélekben már élete nagy szerepére Garcia Lorca Vérnászának az "Anya" szerepére készül. Azt ugyan nem sikerült megfejtenem, hogy a Vágy villamosa pontosan miért került ebbe a darabba (és a filmbe), de Lorcát azt pontosan értettem. Lorca Vérnászának az anyafigurája a világirodalom egyik legtragikusabb, de leggyönyörűbb anyafigurája is. Épp úgy, mint Manuela itt.

Mind Manuela apakereső útjában, mind a hányattatásaiban és a fia elvesztésében  van valami a görög sorstragédiákból. Igen, ez elég meglepő kijelentés Barcelona legmélyebb, romlott bugyrai kapcsán, de ez akkor is így van.  Nem számít a környezet, nem számít a mocsok, a kurvák, a drogosok, a sorsdrámák, azok  sorsdrámák maradnak  mindig és mindenhol. És főleg mindenkivel.

Kamondi Zoltán rendezése olyan volt számomra, mint egy palack jó bor. Egyszerre szinte felfoghatatlanul sokrétű gyönyörűség és különlegesség. Minél tovább ízlelgeti az ember, annál több mélységet fedez fel benne, de érzi, hogy még sokkal több is van benne. Az összeset is biztosan kibonthatja a maga számára  egyszer valamikor, de egészen bizonyosan nem egy megnézésre. Többször látnia kell hozzá a darabot.

Börcsök Enkiő Manuelája Garcia Lorca tollára illő volt. Letisztult, gyönyörű, sallangmentes, mély és megrázó himnusz volt az anyai szeretetről.

Epres Attila  Agradója valami egészen döbbenetes színészi teljesítmény volt, nem túlzok. Helyenként szó szerint elakadt  a lélegzetem attól a színészi zsenialitástól, amit hozott. Levegőt sem mertem néha venni a nézőtéren, nehogy megtörjem a színházi varázst. Pedig "baszásokról", "csöcsökről", "klotyón lehúzható plasztikai műtétekről", "cuki kis retikülökről", meg "szopásokról" beszélt. Igen, a darab előtt én sem hittem volna, hogy ilyesmi velem megtörténhet, mert hát nem kifejezetten a trágárság az, amit értékelek a színházban. És persze most sem ezt értékeltem, hanem amit megjelenített. Amit tényleg nem lehetet selypegve, finomkodva elmondani. Ahogyan Agradóként végigkalauzol minket és persze Manuelát ebben a bonyolult sztoriban, és nem utolsó sorban Barcelona sötét bugyraiban, hát az valami egészen döbbenetes színházi élmény. Közönséges volt, mégis mindvégig patyolat-tiszta maradt. Érzékeny volt, mégis végtelenül ordenáré. Szellemes, de mégis felszínes. Ezt így együtt hitelesen odarakni a színpadra, hát nem egyszerű feladat, de Epres Attila  odarakta. Nagyon.

Varjú Kálmán rendezője és apafigurája is tetszett, biztos, hogy Börcsöknél és Epresnél  és Hegyi Barbanál kisebbet nyújtó színészek mellett ragyognónak is tűnhetett volna, de így velük egy színpadon nagyon magasan volt a léc, így "csak" tetszett.

Hegyi Barbara Huma Rojo  színésznője is - már némileg kifogytam a nagy jelzőkből- fantasztikus volt. Mellékszál, de Hegyi Barbarának  MUSZÁJ lesz Lorca-nőalakot játszania valahol, valamikor. Ahogyan a  darab darabjának a darabjában a Lorcás Vérnászban siratja a fiát, (de a valóságban az épp megtalát apát) andalúz szenvedéllyel, megfürdetve a kezét az utcán folyó vérben, hát az döbbenetes volt.

Tornyi Ildikóban nem volt meg Rosa nővér, fölösleges volt ráosztani. Róla már korábban írtam egy másik előadás kapcsán: nem értem, miért sztárolják őt ennyire a Víg-Pestiben  nagy nőalakok szerepében. Benne nincsenek meg (még?) a sorshordozta nők mélységei. Egyáltalán mélységeket nemigen látok az alakításaiban. Nehéz az ő habitusával hitelesen eljátszani Rosa nővért. A  kurvák és transzvesztiták angyali tisztaságú gyámolítóját, aki -ez Almodovárnál nem ellentmondás,-  "megesett". (Igen, a sorstragédiák azok sorstragédiák, akárkikkel, akárhol is történnek meg).  Tornyi Ildikó nem tudta ezt hitelesen hozni. Kár volt  elrontani ezt  a - vele csak majdnem - tökéletes darabot.

"Igen, szörnyeteg volt. De az én  szörnyetegem" - Hangzik el a darabban a kulcsmondat. Esteban transzvesztita apjára érti ezt Agrado, amikor végre meglelik, de az már haldoklik.

Ennek a mondatnak épp úgy több jelentésrétege van,  mint szinte mindennek a darabban, de  ezek közül is a legfontosabb kulcsrétege: a saját traumáink, "kinemfájhatóságaink" (Karinthytől  loptam a kifejezést) szörnyek, de a saját szörnyeink. Kicsit már meghittek is.

Prüdantériát kérik a ruhatárban előadás előtt díjmentesen letenni. Cserébe egy felejthetetlen színházi estét kaphatunk.

-----------------------------------------------------------------------------------------------

U.I. 1.: Az Almodóvar filmről szándékosan nem sokat szóltam. Az más és most nem olyan fontos.

U.I. 2. Legközelebb - különös egybeesés lesz - a duendéről és az andalúz szenvedélyről  szeretnék írni, Frederico Garcia Lorca most bemutatott radnótis Yermája kapcsán.

Ha lesz mit.





szerző: Pajer Hajnalka












.





















: