Kérdés, hogy a magyar irodalomban van-e még egy olyan dráma, amelyben a megalkotó személyes sorsa, vívódásai, feldolgozhatatlan élettragikuma ennyire direktben és ennyire életrajzilag beazonosíthatóan került volna megírásra, mint ahogyan ebben a darabban.
Az Oszlopos Simeon  Kis Jánosa bizonyos szempontból Sarkadi Imre maga, a személyes életérzés- tragédiájának a kiírása. Szinte búcsúzásul.  Sarkadi a dráma megírása után  nem egészen egy évvel hal bele abba,  amit a kiúttalan Kis Jánosság tragikumának ír meg ebben a darabban.

Az Oszlopos Simeon azonban nem csak önnarrációs búcsúvallomás drámai eszközökkel a 39 évesen, kiégve, alkoholistaként meghalt írótól, hanem az egyik utolsó, de mindenképpen a legszemélyesebb  drámájaként  egyfajta tragikus irodalmi testamentum is arról, hogy emberként mit
nem tudott örökül hagyni a világból a világnak. Paradox módon azonban azt megmutatva  ezzel a drámával, hogy alkotóként mégis micsoda erővel képes ezt megjeleníteni.
Az értelmiségi lét kiuttalanságának, egy  kiégéstörténetnek a filozófikus összefoglalója ez. A sehonnan sehovátlanság drámaitlan drámája. Mintha Csehovot és az egzisztencialistákat gyúrták volna össze a magyar Kádár-kori perspektívátlan értelmiségi lét életérzésvel egyetlen drámává.
A Katona előadása  intenzíven, nagyon mellebvágóan tárja elénk ezt a különös zsákutcás magyar létdrámát.

Kis János egy alkoholista. Viszont ő egy filozófus alkoholista, aki a filozófiájával nem hogy teretmeni nem tud, de még önigazolni sem. Egyszerűen csak meddőn pörögni tud körülötte. Filozófus alkoholista, akinek meggyőződése az egyéni kudarcai mentén, hogy a világ vezérlőelve hibás, rossz, és neki lényegében semmi más dolga nincs addig, amíg végleg el nem pusztítja magát, mint vagy elősegíteni a rossz érvényre jutását, „körülmények pártjára állok”, vagy már csak tétlenül nézni és elszenvedni azokat:
"Átnyúltam az ötödik dimenzióba, már megvan a sejtésem, hogy nem segítek a rosszon, ha tovább rontom."
Erkölcs, érzések nem számítanak Kis János életfilozófiájában, a világ számra csak egy alkoholos érzéstelenítésben á
télhető semleges formabomlás.
"A formák, úgy látszik, bomlanak, s nincs jogom, hogy ezt akadályozzam"

Látjuk, hogy Kis János pusztulásra van ítélve, a dráma alapkérdése már csak annyi, ez hogyan következik be? Kit tud magával rántani az általa kozmikusnak érzékelt rosszba, ami kívülről nézve csak egy felelőtlen önsorsrontás?
Kis Jánosban nincs semmi rossz, nincs semmi démoni. Ő úgy rossz, hogy nem rossz. A rossz katalizátora számára Vinczéné, a takarító/viceházmester, aki nagyon is tudatosan árt az
embertársainak, és ez kapóra jön Kis János filozófikus házi létkísérleteihez.
A dráma szűken vett cselekménye tulajdonképpen ez: Vinczéné megtermékenyítő gonoszságával, Kis Jánosnak a fiozófikus életkísérletében sikerül-e más emberekre is átplántálni a zsákutcás lét-életérzést?
Sikerül.

Ötvös András Kis Jánosa intenzív színészi játékkal, átütő egzaltáltsággal mutatja meg Sarkadi Kis Jánosát. Szinte egyfolyatában azt várja a néző, mikor válik végleg fokozhatatlanná az egész alkoholos, kiúttalan fotelvergődése, és amikor azt hisszük, innentől már nem lehet tovább fokozni, akkor Ötvös András drámaian csavar egyet a figuráján és ezáltal rajtunk is.
Szirtes Ági Vinczénéje, mint a hétköznapi gonoszság megtestesülése félelmetesen pontos karakter volt a színpadon. Azok a pillanatok, amikor az ablaküvegen át vizslatva lenéz ránk a nézőkre, a lelkünkön lévő réseket kutatva, hosszú ideig maradnak súlyos teherként a nézőtéren.
Szirtes Ági egész jelenléte tapinthatóan kúszik a nézőtérre egyre mélyebbre és mélyebbre.

Pálos Hanna albérlője, aki végül elhozza a maga romlatlanágában a végzetet mindenki számára gyönyörű portré volt a jóság és a naivitás kiszolgáltatottságáról. A legtisztábban benne érezzük, miért nincs és nem is lehet megváltás azok számára, akik nem látják meg őt a valóságában.

Gothár Péter eredeti, Kádár-korabeli ruhákkal, bútorokkal állította színpadra a darabot, a jól bevált szokásához híven itt is maga tervezte meg a díszletet a rendezői koncepciójához.
A rendezése hibátlan aránnyal találta meg azt, hogy egy-egy karakterből mennyit kell mutatni gesztussal, pillantással ahhoz, hogy az előadás közben is mindent értsünk, mégis, késleltetve álljon össze teljes rendszerré bennünk, hogy az önpusztító filozófia miért eredményez mindig megválthatatlan sorsot, ha gonosz, kisszerű közegbe van belezárva.

Miért nem menti ez fel az elszenvedőjét még akkor sem, ha tulajdonképpen passzív ebben.
Főleg akkor miért nem.

.
szerző:Pajer Hajnalka






































































































































































.






























































.