Kurt Weill—Bertolt Brecht: Koldusopera

A Vígszínház és a Szputnyik Hajózási Társaság közös produkciója, 2015. március.

Kritika

"A maga terve, Brown, zseniális volt, de keresztülvihetetlen. Maga itt nem tud mást letartóztatni, csak néhány fiatalembert, aki annyira örül a miniszterelnöke beiktatásának, hogy egy kis álarcosbált akar rendezni.
Itt a hiba: maga elfelejtette, milyen rengetegen vannak a szegények. Ha majd aztán azok állnak a Parlament előtt, az nem lesz valami ünnepélyes látvány. Azok az emberek nem festenek valami jól.

Tudja maga, Brown, mi az az éhező gyerek? Hát még száz éhező gyerek! Aztán azok a nyomorékok a templomkapuban. Nemde, Brown, ezt el akarjuk kerülni? Maga erre valószínűleg azt feleli, hogy a rendőrség majd csak elbánik velünk, szegény emberekkel. De hiszen ezt maga sem gondolja komolyan. Mert hogy is hatna az, ha a miniszterelnöki beiktatás alkalmából hatszáz szegény kriplit botokkal kell majd leütni? Rosszul hatna. Undorítóan hatna. Hányingert kap tőle az ember. Én majd elájulok, Brown, ha csak rágondolok. Kérek egy kisszéket."

(Brecht: Koldusopera - 3. felv. VII. jelenet PEACHUM)

 

Amikor  a Vígszínházban   elhangzott ezen az estén  Peachumnak a kis monológja a szegényekről, amivel Tigris Brown rendőrfőnököt zsarolja, dübörgő tapsorkán hangzott fel a nézőtéren, belefojtva még magába Peachum-ba (Hegedűs D Géza) is a szót.
Ez pedig  gyönyörű is volt, meg  színházi kebleket erősen meghullámoztató dolog is volt, mert hát ugyan mi többet is akarhatna a színház egy társadalmi darabbal, mint ezt?
Mi többet akarhatna egy rendező, mint hogy  úgy megragadja színházi eszközökkel a  nézők társadalmi érzékenységét, hogy egy emberként szisszenjenek fel, és kapjanak a tenyerükhöz tapsért a nézőtéren?
Például feltehetné még a kérdést a kifényezett cipőjű, öltönyös, jóllakott, vastapsoló közönségnek, azaz nekünk, hogy a felháborodásunk hol is volt akkor, amikor nem is olyan rég Magyarországon elrendelték a hajléktalanok mindenhonnan való kitiltását?
Tüntetően tapsoltunk akkor az utcán is?
Vagy esetleg kértünk egy kisszéket?

Sajnálatosan nekünk,  a tevőlegességet messze elkerülő, de a társadalmi igazságtalanságokon szalonfelháborodni azonban kitűnően tudó, mai magyar embereknek nem tart tükröt Bodó Viktor rendező ebben az előadásban. (Leszámítva azt a kis geget, amikor Peachum lejön a nézőtérre és egy találomra kiválasztott nézőt vallat, mennyit is ad az utcán a koldusnak.) Ez a vonal a koncepció egészét tekintve kimaradt, idáig  már nem merészkedett el az aktualizálásban, amivel egyébként nem spórolt most sem.  Így ez egy  nagyon erős látványvilágú, még társadalomkritikát is bőven  tartalmazó, érzékenyen aktualizáltnak ható előadás lett. Csak éppen megragadt  ott, ahol Brecht korának a társadalmi problémái és társadalmi kritikái voltak.  A korabeli rendszer szereplőinek, a szegénység morális gyengeségének szisztémává szerveződésénél. Pont. Itt a vége, háborodj fel véle.

Na, de még mielőtt valami nagyobb félreértés történne: természetesen nem kényszer vagy valami kötelező formajegy az aktualizálás Brecht esetében (sem). Ám az a fajta köztes megoldás, amit az előadás választott, erősen féloldalas lett. Brectht a társadalmi kérdések kritikáját nem szórakoztató műfajnak tekintette az epikus színházában, ahogy most ebben a Koldusoperában történik, hanem az ő színházának és darabjainak a lényege éppen  a tükör, a felelősség, a gondolkodás. Magunkról. Is.
A hiteles epikus színház megoldásai főként ezekről szólnak, nem  a szórakoztatásról. A Vígszínház előadása mégis elsősorban szórakoztatni akar.
Sajátos módon még az epikus színházi eszközökkel is.
Persze azért látszólag kerül hozzá brehcti mondanivaló is.
A 20-as évek szegénységi morálját ostorozza, a bűn, a szegénység vámszedőinek, és a rendőrségnek az összefonódását, -ami így már rég nem is igaz-, és ezt néha megfűszerezi néhány nagyon erős, magyar mának szóló direkt politikai kiszólással. Ezek azonban sem nem részei  a cselekménynek, sem nem következnek semmiből sem, ami éppen színpadon történik. Csak egyszerű tökös kis kiszólogatások szintjén maradnak. 

Mégis, mindezek ellenére az elmondható, egységes, nagyon kimunkált, nagyon kiforrott látványvilágú előadás, amit ezzel a Koldusoperával Bodó megmutat nekünk. Egyszóval: kitűnő színház. Láthatóan alaposan átgondolta és igen érett koncepcióval is rendelkezik arról, hogy milyen is az ő brechti epikus színháza, csak  éppen a leglényege, a veleje maradt ki belőle. Az, amiről a profin összeállított színházi eszközöknek a végső mintázatban, amikor összeállnak egésszé, szólniuk kellett volna.

Tulajdonképpen sok tekintetben nagyon emlékeztet  Bodó korábbi, itt megrendezett A revizor-jára úgy, hogy annak a gyengeségeiből tanult az erényeit pedig felerősítette.
Nagyon sok megoldás köszön vissza belőle, mintha egyfajta tudatos stílusjegyeket használó ciklust láthatnák az egyűttműködésükkel, és ez egy  koncepció is lenne.

Hasonlóan realista betonsilós a színpadkép kerete.  Hasonló típusú gegek vannak elhelyezve az előadásban, mint A revizorban, sőt egy helyen még maga az előadás is visszautal a korábbi A revizor rendezésre: "Ne úgy álljunk, mint egy orosz rendezésben, úgy álljunk, mint egy fasza Brecht darabban." -hangzik el A revizorra kikacsintás. De nagyon ismerős lehet  A revizor-ban már látott égből potyogó akták sorozata, a szőnyegbe csavart ember, a fény és hangeffektek nagy része, és még számos apró megoldások serege.
Itt is hibátlanul jól működnek, a rendezői koncepciót maximumra felerőstíve.

Az előadás másik nagy erénye, hogy szerencsésen kikerül minden Koldusopera buktatót és olcsó sztereotípiát. Láttunk már a zombi-jellegű Koldusoperától az Operett Színház tingli-tangli flitteres Barbie-előadásáig néhány  furcsaságot. Ez az előadás rendben van. Nem viszi el a túl könnyed, már-már operettes világ felé. Nem is fejti le róla azt a könnyed cinizmust, ami Brechtet olyannyira jellemezte ebben a darabban. Abszolút megmarad a darab eredeti negédes, vérző, zenés  csikorgása. Bodó Viktor biztos kézzel, hibátlan egységben építi fel ezt a színházi világot  a 30-as évek látszólagos gengszer romantikájának a klipszerű vizualitására. (Ez a klipszerűség pedig szintén rokon A revizorral.)

A hozzá alkotott zenei koncepció viszont sok helyen meglepően gyenge, több helyen erősen döcög, ami egy zenés előadástól azért sajnos több, mint hiba.
Kezdve ott, hogy ha valaki nem tud jól énekelni, mert nincs hozzá megfelelő hangja, akkor ne énekeljen, és pláne ne legyen énekes női főszereplő, akármilyen kitűnő prózai színésznő amúgy.
A női szereplők általában valami furcsa zenei koncepciótól vezéreltetve mind magas fejhangon énekelnek, legalább fél oktávval a normál énekhangjuk felett. Volt, akit azért nem sikerült erre rábeszélni szerencsére. Így nagyon élvezetesek Börcsök Enikő, Járó Zsuzsa songjai. Az élő zenei, nézőtér előtti zenélés hangszerelése is itt-ott pedig meglehetősen falsan hangzott, ami talán az előadás és a zenekar összecsiszolódásával idővel korrigálódik majd. Vagy legalábbis ezzel vigasztalódhatunk még így az elején.
Az írást később olvasók pedig keressenek majd más mentséget, ha még akkor is kell.


Mindezekért a zenei viszontagságokért  azonban bőven kárpótol minket  a remek színészi játékok káprázatos sora. Kezdve Hegedűs D. Géza Peachum-jával, aki döbbenetes erővel hozza a letaglózóan sima modorú gazembert.
Bicska Maxit Mészáros Mátéra bízni igen merész húzás volt, hiszen őt általában délceg, snájdig, hetykén jóképű gazemberként szokás felfogni, és éppen ezért, bonviváni erényeket felmutató színészt is szoktak választani a szerepre. Mészáros Máté pocakos, kissé esetlen Maxija noha kissé szokatlan elsőre, mégis, az előadás abszolút igazolja a választást! Parádésan jó Bicska Maxi, aki valahányszor színpadra lép, megállítja maga körül az időt.
Pető Kata Polly-ja kitűnő volt, egészen addig, amíg nem fakad dalra. Ezt viszont sajnálatosan sokszor teszi. Börcsök Enikő Peachumné-ja méltó párja volt Hegedűs D. Gézának. Pikírt maffiózóné aggódó anya körítéssel.
Járó Zsuzsa érzelgően aljas Kocsma Jenny-je nagyon oda volt téve. Úgy színészileg, mint hangilag.
Nagy öröm volt, hogy Hajduk Károlyt láthatjuk a Víg színpadán Tigris Brown-ként. Hajduk Károly  nem csak kiválóan hozza a figurát, hanem az ő Tigris Brownja az, ami meghatározza az előadás teljes hangulatát, ami szintén nem egy szokványos Koldusopera megoldás. Az ő alakításán pedig el is fér az egész.

Ez  a Koldusopera nagy meglepetésekkel nem szolgál majd. Egy nagyon szórakoztató, korrekt és igen erős látványvilágú, kiforrott eszköztárú előadás.
Kisszékeket viszont nem kell majd a helyszínen kérni  a társadalmi érzékenységünk mély átéléshez, az ahhoz való lerogyási lehetőség ugyanis már jó előre megváltható az ismertebb jegyirodákban vagy pénztárakban.

.

szerző : Pajer Hajnalka

fotók: Szedő Iván ©
Facebook oldal

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

..