"…a szereplők bármelyike, sőt önmagában véve a dráma csakis úgy juthat a tudatosság legmagasabb fokára, ha érzékelhetően és leleplezetlenül szembe képes állítani a múltat és a jelent, és szemlélteti a folyamatot, amelynek eredményeként a jelen azzá lett, ami."
(A szerző tanulmánya az összegyűjtött drámáihoz - Arthur Miller: Drámák)



És úgy érzem, fúj Isten jeges, hideg szele”.
(Istenítélet II. felvonás)

Mohácsiék   gondoltak egy nagyot és szakítottak Mohácsiékkal.
Ezúttal egy Miller klasszikust állítottak színpadra, tőlük szokatlanul egy  teljesen klasszikus eszköztárú rendezésben. Elhagyva  az előadásból minden emblematikus Mohácsi kelléket: átgyúrást, aktualizálást és ötletbazár performanszot, amitől annyira összetéveszthetetlenül  mohácsisak szoktak lenni a Mohácsi-előadások.
Az eredmény azért igen meggyőző lett.

A salemi boszorkányperek históriája Amerika egyik legkultikusabb története. Ám ma már - különösen Miller világhírű drámája nyomán-  hajlamosak vagyunk úgy kezelni ezt a történetet,  mint egy többrétegű, de elsősorban lélektani aspektusokat felvonultató morális tézisdrámát, bűnről, bosszúról, hisztériáról, emberi  tartásról és gyarlóságról; de az eredeti történések elsősorban a gyarmati Amerika átfogó társadalmi hiányairól, szorongásairól  és bűntudatáról szólt. A telepesek egy idegen kultúrában, idegen földeket foglaltak el, helyileg kulturálisan gyökértelenül szakadatlan háborúban  állva az elűzött őslakosokkal. Az ilyen körülmények között a szükségszerűen túlburjánzó  önigazolás egy  fékevesztett társadalmi puritanizmusban csúcsosodott ki,  ami aztán végül önmagát hajszolta bele a legvégsőkbe: a boszorkányperekbe.

1692-ben Salem-ben pár fiatal lány több környékbeli farmert és a feleségeiket  is megvádolt azzal, hogy a Sátánnal szövetségben álló boszorkány. A kis közösség szerény körülmények között élt a hideg (akkor még) új-angliai télben, rettegve az állandó indián támadásoktól. A Sátánra fókuszált misztikus ellenségképben találták meg az összegyűlt szociológiai feszültségek ragyogó levezetőszelepét. A  lelkipásztoraik dörgedelmes szónoklatai, a korabeli kiadványok (amiből néhányat az előadás is szinte filoszi igénnyel használ), a közbeszéd  a Sátán kísértéseiről és az ezek ellen védő szigorú erkölcsökről harsogtak a telepeskolóniában. Könnyen hitelt adtak tehát ennek a szárba szökkenő boszorkány hisztériának.
Ráadásul ebben az időszakban éppen kormányzója sem volt az új-angliai telepeseknek egy 1689-es lázadás eredményeképpen, így aztán az önbíráskodásnak ilyen kontrollja sem akadt.
Minden kész volt tehát egy végső tragédiához.
A megvádoltakat  a per során felszólították, hogy vallják be, hogy boszorkányok (ez esetben földjüket, vagyonukat elkobozták), vagy felakasztják, megégetik őket. A vádaskodások egyre több és több embert érintettek, és pár hónapon belül már nemcsak Salem városát érintették, hanem több környékbeli településre, köztük a legnagyobbra, Bostonra is átterjedtek.

A vádaskodáshoz nem is kellettek bizonyítékok, elég volt, ha valaki azt állította, hogy látta a Sátánnal az illetőt. Ez a fékevesztettség értelemszerűen emberi leszámolások gazdagon burjánzó melegágya is lett. („Salem utcáin nem a bűn, hanem a bosszú járkál” I. felvonás)

Miller ezt a történelmi eseményt dramatizálja az Istenítéletben, azonban úgy, hogy  ezekre a tágabb  társadalmi körülményekre, az eredőkre az okokra egyetlen szót sem pazarol, ellenben gazdagon felfesti a résztvevők -vélt-  lélektani portréját és benne ezeket a komplex emberi folyamatokat.
Az unatkozó, bosszúszomjas, szexuálisan túlfűtött hisztérikus kamaszlányokat  a rideg telepes környezetben, a hatalom kontroll nélküli működését. Millernél mindegy is, hogy a hatalom világi vagy egyházi (ahogy ezt a II.f elvonásban a  boszorkányper tárgyaláson kifejti),  a kontroll nélküliség minden esetben óhatatlanul gőghöz, az emberi jogok eltiprásához vezet. (Ezen a ponton tehetnénk, de  most ne tegyünk egy hosszú kört a Miller és a mccarthyzmus kapcsolata körül.)
Az Istenítélet felfesti egy közösség hiszterizálásának szociológiai folyamatát méghozzá mesterien megragadva azt a különös kettősséget, ahogyan a félelmek keverednek a racionalitással, a megfoghatatlan frusztráltáság a nagyon is megfogható bosszúval. Ebben az irracionális világban az nyer, aki nagyobb társadalmi manipulátor, aki nagyobb képtelenséget tud bemondani ahhoz, hogy eléggé lenyűgözze a túlcsorduló, de addig elfojtott érzelmekkel átitatott farmerközösséget.

Mohácsiék előadása elképesztően  kaotikusan kezdődik,  már-már a tébolyultságig fokozva a káoszt. Az első félórában a néző szinte szédül  ettől az érthetetlen kavarodástól, ahol mindenki koncepciótlanul ordítva rohangál, gyakran meglehetősen rosszul is artikulálva, teljesen  érthetetlen dolgokat ordítozva. Amikor aztán  már végképp nem értjük, minek is csöppentünk bele Miller okán ebbe a helyzetbe,  és amikor már lassan el is kezdenénk kotorászni a ruhatári billétánkért, akkor váratlanul egy ponton hátrahőköl és megáll előadásban minden (Hale tisztelete érkezésével), és innentől lassan elmélyül, kiszélesedik a történet, hogy aztán a végső kibontakozásában egy nagyon átgondolt, mélyen drámai, nagyszabású, a Vígszínház legnagyobb, monumentális klasszikusaira emlékeztető, tökéletesen felépített előadássá váljon.

A dráma mindvégig nagyon hangsúlyos része a zene.  Az a különös, misztikus hangszerelésű, sejtelmes zenei aláfestés, amit a még különösebb, furcsa (talán korhű?) hangszereken, az előadásba színészként is beépülve játszanak el a zenészek. Az egyre baljóslatúbb és végül tragédiába forduló történet közben ez  nem egyszerűen csak atmoszférateremtő kellék, hanem szerves része a történéseknek. Ez ismét  a Mohácsi darabokból elengedhetetet Kovács Márton  ragyogó zenei munkáját dicséri.

A figurák megrajzolása nem minden esetben tűnik a drámával koherensnek, de érdekes módon ez egy annyira erős, izgalmas és jól felépített  előadás, hogy a végső összhatást még ezek sem befolyásolják.
Hegedűs D Géza tiszteletese erősen elrajzolt volt. Erről a  karikatúraszerűen  bemutatott,  azt istent  chaplin-i gegekkel megközelítő, nagyon is gyarló tiszteletesről  igen nehezen hihető el, hogy ő amúgy  olyan dörgedelmes és szuggesztív egyéniség lenne, akinek a vezényletével ennyire végsőkig hiszterizált lett ez a közösség. S habár  igen szórakoztató és szinvonalas volt ez a sajátos felfogású játéka, mégis összességében ellentart mind  előadás egészének,  mind  Miller dramaturgiájának. Ugyan nem írta bele az Istenítéletbe, de a karaktereibe okvetlenül belekódolta  e különös mikrotársadalom meghatározó elemeit, és azok -rendezői szabadság ide, színészi szabadság oda-  biztosan nem chaplin-i figurák voltak.
Ugyanez mondható el Karácsonyi Zoltán Herrick-jéről. Ő amellett, hogy zavaróan és teljesen oda nem illően kedélyeskedőre és lúzerese vette a figurát  még érthetetlenül felszíneskedő is. Ez pedig az áldozatokat elvenen elégető, és ebbe beletébolyodó Harrick figurájában különösen fájdalmas.

Több mint figyelemrméltó azonban  a frissen a Vígbe szerződött  Szilágyi Csenge Abigail Williams-e. Ő már korábban is felhívta magára a figyelmet,   akkor még  színművészeti hallgatóként  a Nemzetiben  Bródy Tanítónőjében mutatott alakításával, most azonban már vígszínházi pályakezdőként egy nagy magyar színházi ígéret áll előttünk. Az  ő Abigail Williems-éről  minden további nélkül elhisszük, hogy bárkit  bármikor romlásba tudna dönteni, ha úgy akarná,  és a fiatal kora ellenére is olyan komplex, bonyolult személyiségű nőt mutat fel Abigail-ben, aki képes egy  rafinált véleményvezérként irányítani ezt a salem-i spirituális hisztériát.
Stohl András döbbentesen drámai és elsöprő John Proctor.  Az előadás legerősebb és legnézőtátitatóbb  pillanatai az ő vívódásai és heroizmusa köré csoportosulnak. Stohlnak igen testhez állnak ezek a nagyszabású, elmélyült drámai figurák, mégha többnyire nem is ezekkel forgolódik és a bulvárérdeklődés homlokterében.
Herczeg Adrienn Proctornéja is igen kitűnő volt, ahogy Fesztbaum Béla purifikátori kérlelhetetlenségű, ám végső soron csak a jog mögé rejtett, vaskosan személyes életrfusztrációkat sejtető bírója is igen emlékezetes.

Az Istenítélet egy nagyszabású időutazás.
Nem csak azért, mert egy borzongató, valós történelmi tragédia nagyívű lélektani tablójaként elvenedik meg előttünk a salemi történet,  hanem azért is, mert Mohácsiék ezzel az előadással, tőlük kissé szokatlan, visszafogott eszközökkel  idézik fel a Vígszínház és a magyar színjátszás legnagyobb korszakainak  monumentális történelmi drámáit.
Mi mást mondhatnánk? Még!

.


Szerző:Pajer Hajnalka









































































































































.