kritika

Spam operett. Radnóti Színház, 2015 április

A Radnóti Színházba menet mostanság a legizgalmasabb kérdés, amit okvetlenül felemleget magában a budapesti színházi életet kicsit is követő  néző, hogy Bálint András hamarosan esedékes távozása után ki, miért és hogyan veszi át majd a helyét a teátrum direktori székben?

A színházat és a Radnótit szerető közönség valószínűleg valami olyasmiben reménykedik, hogy az elmúlt évtizedekben megszokott, klasszikus vonalvezetésű, polgári színház arculata is részben megmarad, ugyanakkor valamilyen módon mégis kicsit modernebb, fiatalosabb, nyitottabb színház lesz majd.
Az a hír járja, sőt már a sajtóban is megfordult esélylatolgatásként, különböző interjúkban, hogy esetleg a Spam operett rendezője Rudolf Péter veheti át a társulat élén  Bálint András helyét. (Azóta megtörtént az igazgatóválasztás, Kováts Adél lett az új igazgató, és Rudolf Péter végül be sem adta a pályázatát.)
Kétségtelen, Rudolf Péter is garanciának tűnik az eddigi minőségre is, ami azért mostanság nem mindig járt kéz a kézben  a budapesti színházigazgató kinevezésekkor. Nem csak a színészi, rendezői kvalitása okán előlegezhetjük ezt meg, de az Új Színházban  mutatott egykori művészeti igazgatósága okán is.


Szóval, a Radnóti színészeivel most bemutatott Spam operettet bizonyos szempontból már így nézhetjük, mint ennek az előjátékát sőt, még az sem lehetetlen, hogy eleve annak is szánták.  Úgy is nézhetjük ezt az előadást  a nézőtérről, mint egyfajta esélylatolgatást. Mi lenne ha... ? Jó lenne nekünk, a nagyérdemű publikumnak, ha.... ?
Az előadásban megmutatkozó rendezői és a színészi munka összhangja kifejezetten jónak, ígéretesnek és gyümölcsözőnek hatott. A Spam Operettben a rendezésében a Radnóti társulatának az összes erénye és kiválósága megcsillan: remek színészek  kitűnő egyéni és összjátéka, a közös játszás felhőtlen öröme. Az is látszódott, hogy Rudolf Péter rendezői minőségében sem testidegen ettől a miliőtől, ettől a társulattól, ezektől a színészektől.

Az, hogy ez amúgy mégis egy idegesítően rossz és fárasztó előadás lett, nem ezen múlt, hanem a darabon, ami egy színházi tákolmány, nagyon felejthető zenei betétekkel.

Mostanában trendi lett Pintér Béla és a Mohácsiak nyomdokaiban járni, modern, szituációs komédiaként ható, társadalmilag érzékeny darabokat "összeütni",  aztán félkézzel  a valóságra kenni, a másikkal meg a társulatokon lecsorgatni. Van, akinek sikerül a dolog, van, akinek nem. Van aki tud eredetit és minőségit csinálni, akár zsinórban is ebben a műfajban, van, aki nem mindig.
Ez most nem sikerült. Nem kicsit, nagyon.

Teljességgel érthetetlen, hogy ez a fárasztó fércdarab, ez a műanyag Rejtő-epigonság mégis mit keres egy nívós polgár és művészszínház teljes árú jegyes előadásaként? A Sas-kabaré előtt, után, helyett, még csak-csak elmenne úgy ahogy a dolog, bár a játékot minduntalan megszakító unalmas zenére és blőd szövegű dalb etétekre valószínűleg még ott sem és úgy sem lenne semmi mentség, de hogy egy ragyogó színészi kvalitású művészszínházi társulatot, pontosan miért tettek ki ennek, az érthetetlen.

A történet gagyi. A poénok -néhányat leszámítva- gyengék, fárasztóak, izzadságszagúak, erőltetten jópofák, mint ahogy az egész történet is. A nézhetősége (és az előadás humorossága) abban rejlik, hogy a szereplők remek szituációs komédiafüzérként tálalják ezt az egészet. Inkább egyfajta gegsorozatként megszemélyesítve a szereplők történetbeli hányattatásait, semmint egy koherens darabként.

Szerencsénkre.

Ugyanis a Radnóti színészei káprázatosan jók ebben. A rendezés is láthatóan odafigyelt a színészekre, és nagyon kreatívan feltalálta magát, hogy ezt a sok helyszínen játszódó fárasztó blődséget (road show  egy budapesti hentespulttól a sivatagon át, uránnak hitt bikaondó kapszulával, egy eddig fel nem fedezett, bújkáló, szíriusz-hívő ősmagyar törzsig, akik kilövik a kapszulát), szóval ezt, viszonylag fogyaszthatóvá varázsolta a rendezés az öteteivel, legalább a ragyogó színészi játékok háttértárolójaként.
B
ár azzal kapcsolatban még így is vannak erős kétségeink, hogy egy Kováts Adél vagy egy Csomós Mari  színészi kvalitásaihoz tényleg egy kapszulányi bikaondó kilövésére van-e szükség intellektuális háttéranyagként.

A tartalma alapján indokolatlanul hosszúra nyújtott előadás végén azért mégis azzal az érzéssel távozhatunk, hogy Rudolf Péternek igazán örülhetünk. Örülhetünk, hogy itt van és esetleg itt lehet ezzel a társulattal, mindazonáltal ezt az egész Spam operettes félreértést igyekezzünk majd nagyon-nagyon gyorsan elfelejteni.
A  cím viszont  telitalálat volt. Ez spam.
De még mekkora.




Szerző: Pajer Hajnalka








































































































































































 

 

 

 

 

 

 

.