kritika

 

„Legyél magyar, és többé nem repülsz“
(Jó estét nyár, jó estét szerelem, I. felvonás)



Annak a napnak az estéjén volt a Jó estét nyár, jó estét szerelem premier utáni első közönségelőadása, amikor végső búcsút vettek Fejes Endrétől.
A  Kádár-kori budapesti életérzés egy sajátos krónikása volt, hamvait a Dráva utcánál a  Dunába szórták.
Gyönyörű búcsú volt. Illett hozzá.
Este pedig felment a függöny a Pesti Színházban a regényéből készült Jó estét nyár, jó estét szerelem előadásán, amelynek majdnem 40 éve volt az ősbemutatója, és aminek  most, a felújított változatú a premierjét ő már nem tudta megvárni

Az, hogy Fejes Endre könyvei olyan hatalmas nagy sikerek voltak  a Kádár-korban, legalább annyira szociológiai, mint amennyire irodalmi kérdés is. Valami olyan életérzést sikerült elkapnia a szocreál biedermejer idején, és annak az eszközeivel, amit senkinek sem a korabeli magyar irodalomban. A művei általában azt járják körül egy-egy különös történettel, néha valóban megtörtént  bűnesetet feldolgozva (például a Jó estétben), hogy mennyire élhető a periférián lévők számára a társadalom azonosulással, illetve az azonosulás szándéka nélkül. Az erről szóló regényeit viszont távolról sem kurzusíróként írta, sokkal inkább a végső határokig elmenő szerzőként.  Mindezt olyan nyelvezettel, hogy az elbeszélés hangja önmagában  nem is csak egyszerűen atmoszférateremtő eszköz volt nála, hanem a történet elengedhetetlen része is. Különösen igaz ez a Jó estét nyár, jó estét szerelem-re, ahol a narráció, a jelen idejű, sodró erejű, baljós mondatok adják vissza Viktor Edmanból a legfontosabbat: a személyisége nyughatatlan és kábító erejű sodrását, amivel becserkészi az áldozatait.
Éppen ezért az adaptációk elsődleges kérdése az, hogy sikerül-e visszaadni dramaturgiában, történetmesélésben Fejes Endre eme különös regénynyelvezetét. Ez a belőle készült filmnek sem sikerült teljesen. Amitől az mégis igen  szerethető és sikeres volt, az egyrészt az életérzés, amit a film remekül át tudott adni Fejes-történetéből, (nem utolsó sorban a nagyszerű operatőri munkának köszönhetően), másrészt a nagyon illusztris korabeli sztárparádé is közrejátszott benne, élén Harsányi Gáborral, aki élete egyik legemblematikusabb szerepét játszotta el.

Ennek  a mostani Pesti Színházas  előadásnak a mentségére azonban szinte semmit nem lehet felhozni. Nem csak vontatott, érdektelen, mesterkélt, hamis, giccses szocreál-utánzat az egész, bántó erőltetettséggel, de inkoherens, széteső dramaturgiájú is, ami egy ponton túl már nem egyszerűen csak unalmas, hanem kifejezetten idegesítő előadást eredményezett.
Érthetetlenek az újra hangszerelt zenei betétek,  amik azon kívül  semmilyen történetépítési vagy befogadói  célt nem szolgálnak, mint hogy lássuk: ez egy ilyen jópofa előadás, hogy még énekelnek is nekünk benne. Ráadásul a darabba illesztve még jobban  széttartják az amúgy is minduntalan  széteső darabot.
Lehet, hogy ezek a dalok az 1977-es ősbemutató dramaturgiája és rendezése mellett kitűnően működtek, de most  csak még nézőtpróbálóbbá tették az előadást.

A szocreál fílinget különböző színháztechnikai bravúrokkal próbálták megteremteni, és valahogy a karakterekre már szinte semmi nem jutott belőle. A rendezés (Szász János), szívesen és sokat operál különböző látványtechnikai kunsztokkal, de amikor már sokadszorra nyomják bele például a korabeli húszforintos Dózsa figuráját a nézőtér retinájába, erőteljes beleégetési és még erőteljesebb szájbarágási szándékkal, akkor már nem egyszerűen csak nem működik ez az egész ránk projektált - szó szerint és átvitt értelemben is- korrajz, mint színpadi eszköz, hanem éppen a visszájára sül el: nagyon érezni kezdjük: ez így nagyon  nem Fejes Endre, nem az ő világa. Az előadás annak a szörnyű félreértésnek az áldozata, hogy az elképzelt korabeli életérzés szájbarágós, túlzásban vitt technikai tuningja elég lesz arra, hogy visszaadja Fejes Endre különös regény-érzetét.
Az este végére már tudjuk, nem hogy nem elég, hanem kifejezetten ellen is tart annak.

A történt elmesélésének a kulcsa  az lenne, hogy sikerül-e azt a portrét lefesteni Viktorról, a kicsi (ál)görögről, amiben megértjük, hogy  a Kádár- korabeli Magyarországon egy  munkásnak az az illúzió, hogy házasságszédelgő szélhámosként görög diplomatának adhatja ki magát  egy hónapban 3 napig, amíg a pénze tart rá, miért fontosabb az életnél is?
Másokénál is, a sajátjánál is.
Ez nem egyszerűen csak egy pszichológiai portré lehetne a regény alapján, ahol a piti szélhámosból végül is gyilkos lesz, hanem egy  különös hangulatú korrajz is, amelyben ez így megtörténhetett, elválaszthatatlanul egymástól.

Az előadásban még csak kísérlet sincs semmi ilyesminek a lélektani megrajzolására. Sőt, azt is igen nehéz lenne meghatározni, hogy tulajdonképpen mit akartak kezdeni az alkotók fő vonalként Fejes történetével. Azt leszámítva persze, hogy lépten-nyomon hightech ötletparádéval rágják kifulladásig a  nézőtér szájába, ez itt a  Kádár-kor

Miközben Wunderlich József Viktor Edmanja egy kedves, helyes, sármos, bár kissé erőtlen figura volt, aközben a rendezés óriáskivetítőre vetített szürreális képekkel akarta projektálni a nézőtérre a figurája állítólagos erőteljes, sötét, torz lelkét.
Ez az ötlet akkor még talán működhetett volna, ha a színpadon is azt látjuk, amit a kivetítőn. Ám a színpadon Wunderlich József valami lagymatag, kedves kis lúzerként csetlett-botlott, aki legalább annyira áldozata volt a saját, a Fejes-történetbe nagyon nem
illő színészi karakterének, mint a súlyos dramaturgiai hiányosságoknak és rendezői túltolásoknak.
Kútvölgyi Erzsébet örök mamája ugyan minőségi alakítás volt, de ez csak annak volt köszönhető, hogy ő már annyira rutinos színész, hogy még ettől a szédületesen nagy és   képtelen színpadi katyvasztól is tudta magát függetleníteni.
Nem kis teljesítmény.

Tornyi Ildikó hangja és figurája az egyik női áldozatként szintén nagyon rendben volt, bár ez is inkább csak egyfajta független magánszámnak hatott az előadás közben.
Persze Börcsök Enikő is hibátlanul kiállította a drámai Börcsök Enikőt.

Bata Éva
utolsó női áldozata  nagyon oda volt téve, és talán ő volt az egyetlen, aki nem csak remek alakítást nyújtott, hanem még ebben a vaskosan félrecsúszott történetben is elég jól működött.
„Legyél magyar, és többé nem repülsz“- hangzik el az előadásban.
Jó,  de ennyire nem?

 

 

szerző: Pajer Hajnalka

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

.