Blanche krómozott boncasztalon



"Együtt van sok ember ebben a kurva ronda templomban,
nem megemésztendő, hanem közvetlenül ható darabot kapnak,
a legprimitívebben érinti meg az agyukat a fülükön keresztül"
(Vágyvillamos. Blanche, II. felvonás)







Ezt akár a mottónak is tekinthetjük a Radnótiban most futó Vágyvillamos előadás kapcsán. Az volt mindvégig az ember érzése, hogy nem gondolkodni valót, megemészteni valót akarnak  adni ezzel az előadással ("ebben a kurva ronda templomban"),  csak valamit jól odavágni, bele az arcunkba, toccsanósan.

Az előadás alkotói (rendező - Zsótér Sándor, fordító - Ambrus Mária), azt tűzték ki célul, hogy bemutatják a Vágy Villamosa című Tenessee Williams  darabot valami egészen sajátos, újszerű és hideg értelmezésben.
A cselekményt teljesen megtartották, minden pontosan úgy zajlik, mint az eredetiben,  de új fordításban, új szöveggel állították színpadra. És legfőképpen valami egészen más Blanche karakterrel, mint amit eddig ismerhettünk, akár a korábbi Vágy Villamosa előadásokból, akár magából  Tenessee Wiliams darabjából.

Az eredetiben Blanche látogatóba érkezik a húgához azzal a jól -
rosszul titkolt szándékkal, hogy velük szeretne élni. Blanche egy végletekig kifinomult, érzékeny, a valóságot hárító, instabil figura, aki ezt kedves könnyedség mögé, nőies manírok mögé rejti. Amíg tudja. Amíg lehet. Amíg hagyják a körülötte lévők. Az ő világa olyan, mint egy szivárványszínben tündöklő szappanbuborék, amihez aztán durván hozzányúlnak, és az szétpukkan.  Annak a  történetét látjuk  a Vágy Villamosában, hogy meddig lehet és meddig tudja ezt a buborékot fújni Blanche. Mennyit bír el a környezete, mennyit bír el ő.

Ebben az előadásban Blanche (Kováts Adél) egy fanyar, szarkasztikus és hideg alak, olyan érzettel, mint amikor a kés csikorog az üvegen. Az előadás  arra épül,  elhisszük-e, hogy Blanche ilyen is lehet? Másrészt pedig arra, hogy a történetbe beleillik-e egy ilyen Blanche? Mindkettőre azt tudom mondani: igen, lehet ilyen is Blanche alakja, és igen beleillhet a történetbe. Nekem mégsem tetszett ez az előadás.


Olyan érzetem volt, mint egy hideg, acélkék krómasztal kapcsán: hiába  tökéletesen van formatervezve, hiába hibátlan az összeszerelése és a kivitelezése: mégis hideg és valami nagyon-nagyon hiányzik belőle.  Az előadással is így van: valami nagyon-nagyon hiányzik belőle. Valami, ami a hidegségnek az ellenpólusa. Nem feltétlenül a melegség, de mindenképpen mélyen az érzésekre ható és valami nagyon tragikus. Az esendőség Blanche alakjában. Az esendőség, ami mind az általam eddig látott feldolgozásokban, mind az eredeti drámában  benne volt,és amitől - noha érezzük a kezdetektől, hogy ő eleve bukásra ítéltetett figura, mert annyira nem életrevaló már, - mégis összeszorul a gyomrunk, amikor aztán tényleg  meg is történik.

A Vágyvillamosa Blanche alakja viszont egy idegesítő, sokkolóan kemény nő. Tulajdonképpen  fel is lélegzünk a nézőtéren, amikor elbukik és örülünk, hogy végre vége van az előadásnak. Az az érzése az embernek mindvégig, hogy torz és groteszk ez az előadás, mert  nagyon elcsúsztak a dolgok. (És semmiképp nem azért, mert ez a darab ilyen is lenne valójában. Nem ilyen!) Blanche neurotikusan kifinomult figuráját valami szociopatává avanzsáltatták a Vágyvillamosban. Amit mindezek tetejébe  úgy akartak megmutatni, mintha Blanche egy hideg, krómozott acél boncasztalon feküdne és élve boncolnák a nézők szeme láttára.

Kováts Adél ezek ellenére is nagyon jó volt a szerepében. Tökéletesen hozta ezt a kemény, hideg,  élve boncolt Blanche-t. Hátborzongató volt.

Csányi Sándor Stanley-jéről azt írta valaki, hogy "szakmányban" hozta a figurát. Ezzel jelentősen és indokolatlanul felértékelte Csányi alakítását. Egyszerűen pocsék volt Stanley-ként. Ha Blanche-nál formatervezett, krómacélról beszéltünk, akkor Csányi valami olcsó, kínai poliészter Stanley volt.

Minőségi cseresznyefából, tökéletesen megmunkálva, egyedi darabként Schneider Zoltán Mitch-e készült. Ragyogó volt. Ő ebben a Vágy Villamosa interpretációban is tökéletes Mitch volt, és az eredeti Vágy Villamosában is az lett volna. Nem kis dolog.

A fordítással kapcsolatban valami mélységes mély "művészi értelmet" szántak az újkeletű, magyar vonatkozású szidalmaknak ("lapos vagy, mint az Alföld"), és hogy Blanche magyart tanított Lousiana államban, Vörösmartyt, Radnótit ismertette meg az amerikai nebulókkal, és 10 dollárral az Urániába mennek mozizni- demonstrálandó, hogy ez a történet bárhol megeshet. Ez persze a nézők lekezelése, bár nyilván nem annak lett szánva. Ha hiszik az alkotók, ha nem, erőltett áthallások nélkül is eszébe juthat az egyszeri, butuska kis nézőnek, hogy ez a történet nem helyfüggő. Az egész  "magyarizálás" - miközben a történet változatlanul egy amerikai déli kisváros világában játszódik-,  zavaros, idegenül ható, inkoherens, idegesítően erőltett  katyvasz lett.

Megnézvén a Vágyvillamost, számomra az Oktogonnál közlekedő hatos villamos  lett a  vágy villamosa. Az ugyanis már a  végét jelenti a Radnóti színházas megpróbáltatásainknak.

 

Szerző: Pajer Hajnalka

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

.