Lekeveretlenül hagyva

 

 

"Az én mellkasomba tette belé a szívet a teremtő, leküldött az emberek közé vele. Én nem tudtam-tudom hogy lehetett, hogy meg nem mutattam nékik a szívemet, az ő szívüket. Aludtam én? Itt várt a gégémben az életmentő szó; a szó, melynek a boldogságot kellett ráparancsolni a Földre. És én hallgattam. Nem tudom, hová figyeltem. Leejtettem a világot. Eltört." Szép Ernő

 


Szép Ernő... Különös és fájóan szép talány a magyar irodalomban. Már az életében úgy mutatkozott be: "Szép Ernő voltam". Egy lépéssel valahogy mindig már önmaga után volt, és ennek az Én-élmény múlandóságának a jelenben megélt romanticizálását emelete a művészete középpontjába. Ebből az élményből írta meg a magyar irodalom legmélábban és legcsilingelőbben fájó verseit és színházi darabjait is.

A Vőlegény című darabja azonban a  korabeli bemutató után csúfosan megbukott. A magyar színháztörténet egyik hatalmas bukása volt, majd az egyik legnagyobb rehabilitálása lett ez a darab.
Akkorát bukott, hogy az 1919-es ősbemutató után 50 évig nem is merték játszani sehol, csak 1969 -ben tűzték ismét műsorra.  Azóta viszont népszerű és sokat játszott darab.

A bukás oka az volt, hogy sem közönség, sem a kritikusok nem  várták volna Szép Ernőtől azt a brutális pofont, amit a Vőlegénnyel -egyébként máig is egyedülálló módon- lekevert mindenkinek.  A szomorkás elandalítás csilingelő nyelvű költőjétől és drámaszerzőjétől  nem tudták megemészteni ezt a keserű, ironikus, ám metszően és dermesztően éleslátó darabot a pénzről.
A magyar drámairodalomban sem előtte, sem utána  senki nem írt még a pénzről ilyen nyersen. Arról, ahogyan a pénzről, azt hisszük, az a megváltás az életproblémákra. Ahogyan csaljuk, csalatjuk egymást és magunkat is érte, ahogyan a megszerzésének a tülekedésében átgázolunk egymáson, magunkon, a méltóságunkon és a kapcsolataink romjain is akár.

Költőietlenség vádjával illették, mintha Szép Ernő tollát csakis költőien lágy dolgok hagyhatták volna el. Szép Ernő pedig így válaszolt a  kritikákra: "Bizony nagyon szomorú, ha mélyen el kell rejteni a költészet káprázatát úgy, amint annak idején a gazdagok ásták el arany és ezüst tárgyaikat."

A helyzet az, hogy máig bele is kell csengenie a fülünknek  Szép pofonjába, ha jó
l játsszák a Vőlegényt. A Pesti Színház előadása után nem fog csengeni, hacsak nem az elfojtott ásítozástól. Hosszú, unalmas, érdektelen darabot rendezett Forgács Péter a Vőlegényből.

Pedig ez egy jól  játszható darab. Kell hozzá egy kis ritmusérzék, néhány eltalált alakítás, humorérzék; és persze a legfontosabb: merni kell azt a bizonyos  szép ernői pofont lekeverni. Nem kell simogatásnak álcázni, nem kell megvakarni a néző buksiját, nem kell megkérdezni, kérünk-e cukrot, vagy langyos tejet az élményhez.
Le kell keverni.

Ebben a Vőlegény előadásában még azt sem lehet pontosan beazonosítani, hogy egész pontosan mivé is akarták elhazudni nekünk. Valószínűleg semmivé. Elhazudták, de olyan szétfolyóan, laposan, unalmasan és érdektelenül, hogy tulajdonképpen már egyáltalán nem is fontos, mivé.

A Vőlegény egy deklasszálódott, a polgárság alsó szegmensében vergődő családról szól, akik ebbe sehogyan sem tudnak beletörődni. A megoldást a lányuk felbukkanó kérőjében látják Fox Rudolf fogorvosban, akit gazadag és társadalmilag felemelő kérőnek hisznek. A probléma ott kezdődik, hogy a vőlegény-jelölt is pontosan ugyanezt hiszi róluk, ugyanezekkel a társadalmi kondíciókkal. Mindneki másnak mutatja magát, mint ami, miközben leánykérésnek álcázva élősködés életprogramokat akar a másik nyakába varrni magával. A félreértések kiderülése után mindenki mehetne újabb pénzes palimadarat fogni magának a felemelkedéséhez, ám a család lánya beleszeret a fogorvosba, aki aztán szintén a lányba, csak hát a pénz...

Hegedűs D. Géza apa-alakítása viszi el az egész darabot. Nélküle végképp nézőtpróbáló lenne három hosszú, unalmas felvonáson át az este. Bata Éva Kornélja túl harsány. Varjú Kálmán fogorvosa teljesen érdektelen, Igó Éva vibrálóan modoros.

Hazafelé  egyetlen eltűnődni való marad csak: vajon ez az előadás is megbukott volna úgy és azért 1919-ben?
Azért aligha.





szerző: Pajer Hajnalka






































.





























.